Kóczián Péter

A politikáról és az életről szól

_

HTML doboz

Nem rontottunk el semmit

2009.01.02. 12:34 Kóczián Péter

 

 
Nem rontottunk el semmit
 
 
Magyarország utóbbi nyolc-tíz éves fejlődése a politikai és a gazdasági logika kiélezett küzdelméről szól. Mindkét terület egymáshoz képest autonóm és saját logikáját követi.
Ma azon divatos nyammogni, hogy hova tűnt a pénz? meg azon, hogyan jutottunk ide? és hogy miért vesztegettük el az időt és a lehetőséget?
Nem vesztegettük el az időt, s nem rontottunk el semmit. Annyi történt, hogy az egymást követő kormányok társadalmi célokat követtek, s nem gazdaságiakat.
Beszéljünk világosan: a versenyképesség javítása csak néhány forrásból származhat:
·         kevesebb energia felhasználásából
·         gépesítésből
·         a fizetések visszafogásából
·         több munkából
Amikor azon kesergünk, hogy miért romlott a versenyképességünk, akkor azt hiányoljuk, hogy a technológia fejlődés miért nem volt gyorsabb és/ vagy miért nem kerestünk kevesebbet. Az ír, a spanyol felemelkedés a korszak adott viszonyai közötti relatív bérvisszafogáson is alapult.
A magyar társadalom inkább befelé élt, s nem kifelé. Ezt szolgálta ki a politikai elit. A pénz nem elfolyt, hanem belföldön használtuk el. Ennek számos pozitív hatása van.
Felfrissült a magyar lakásállomány. Csepel és Szigetszentmiklós határán családi házak épültek, a recesszió sújtotta Nyíregyházán szép családi kertes házak épültek és épülnek, Budapesten társasházak és lakóparkok teremtettek modern, a korábbinál is komfortosabb életkörülményeket.  
A fogyasztási hitelek révén megszűnt a nyolcvanas évekre jellemző fogyasztási javak elitizmusa. Fejlett technológiájú szórakoztatóelektronikai eszközök terjedtek el, amelynek köszönhetően a korábbinál sokkal kisebb a fogyasztási javakban levő különbség - ma már az ár, a márka, a gépekben rejlő technológia, s nem az eszközök maguk jelölik ki a különböző fogyasztási rétegeket, csoportokat. 100 000 forintért már lehet házimozi rendszert venni, 20 ezer forintért megkaphatóak a másfél éve még topmodell mobil telefonok, amelyek nagy felbontással készítenek képeket, azaz a fogyasztási ranglétrán kevesebb pénzzel bírók sincsenek kizárva a menő és fejlett eszközök használatából.
A kilencvenes évek óta egyre erősödő fogyasztási mánia Kádár utolsó bosszúja a kialakuló kapitalizmus ellen. Gondoljunk bele, hogy a magyar társadalomnak 1945 óta először nyílt lehetősége szabadon elkölteni a pénzét. A nyolcvanas évek fogyasztási ciklusa korlátozott volt, funkcionális ( házépítés) és szűk körű (divatos fogyasztási javak). A kilencvenes évek óriási gazdasági sokkot hozott, amelyben csak egy szűkebb rétegnek javult a helyzete. A légkör nyomott és pesszimista volt. Az optimizmus korszaka a kilencvenes évek végén köszöntött be.
Ekkor teremtődtek meg a fogyasztás szabadságának a lélektani és anyagi feltételei. A vágy, ami a költésben megtestesült és megtestesül, nem a kapitalizmus mohóságából, hanem az 1945 óta elhalasztott, lefojtott, elhalasztott gyarapodás bepótlásából ered. A kormányok által ösztökélt, elnézett fogyasztási mánia az eltelt ötven év velünk hozott sara. Mádi László fideszes képviselő elgondolkodtató tendenciára hívta fel a figyelmet: az Orbán-kormány által támogatott hitelek és a később felvett devizahitelek iránti éhség semmit nem változott – csak éppen a közösségi források helyett magánhitelezők pénzét fogyasztottuk el deviza hitelek formájában.
Egyébként is mítosz az elfogyasztás, mint pazarlás. Az emberek nem csak új értékeket termelnek, hanem fogyasztanak is. A fogyasztás nem a normálistól eltérő viselkedés, hanem a normális viselkedés része. A ház, amelyet hitelből építenek, rengeteg munkát ad embereknek – azaz hitelből, a jövő feléléséből finanszírozzuk a kárpitos, a festő, a segédmunkás bérét. Ők másnap abból vesznek kenyeret, sört, fizetik a maguk hitelét. A magyar társadalom viselkedése mégsem a jövő feléléséből, hanem a múlt hiányosságainak bepótlásából állt.
A probléma az, hogy erre a fogyasztási boomra nem 1958 és 1975 között, hanem a kétezres években került sor, amikor a világgazdasági rendszer globálissá vált, finanszírozására egy spekulációs időszakban került sor. Magyarország ezen belül is speciális helyzetben van.
Magyarországon egyszerre kell finanszírozni a fogyasztási vágy kielégítését és az ország felzárkóztatását. A nyugat-európai országokban ez a folyamat is az ötvenes-hatvanas években, nagy mértében bővülő belső és külpiaci fogyasztási időszakokban valósult meg. Magyarország piacainak egy harmadát elvesztette a kilencvenes évek elején, a nemzeti jövedelme jelentősen csökkent a nagy visszaesés előtti utolsó békeévhez képest, leépítette nagy vállalatainak nagy részét, s alig néhány év alatt kapcsolt egy új pályára. Elmaradott, fejletlen, a modern követelményeknek meg nem felelő infrastruktúrát örökölt, amelyek egy részét az üzleti szereplők (telefon, mobil, kábel ) kipótolták, de az állami fejlesztések ( autópálya, autóút, parkoló házak) ugyanúgy irdatlan pénzt igényelnek, mint a társadalmi kiadások és kiegyenlítési mechanizmusok finanszírozása ( a gyedtől a szociális segélyekig, s a társadalmi redisztribúciós intézmények fenntartása) vagy a munkanélküliség elleni küzdelem (adókedvezmények, segélyek). A pártfinanszírozás és a közösségi döntések körüli korrupció csak azért fájdalmas, mert a feladatokhoz képest viszonylag szűkös források miatt minden milliárdnak lenne másutt is helye. A politikai elit pedig abban szocializálódott a hetvenes évek közepe óta, hogy mindig van egy másik megoldás: a nemzetközi pénzpiac hiteleinek felvétele. Ez ugyanúgy vonzó megoldás volt a kommunista diktatúra elitje számára, mint a demokrácia politikai elitje számára.
A pénz pedig nem elfolyt, hanem a társadalmi béke, a társadalmi kiegyenlítődés, s a társadalmi mobilizáció eszközeit teremtette meg.
Választani kellett volna az ország és a társadalom felzárkóztatása között. A magyar politikai elit a társadalmi felzárkóztatásra, s a kialakult szociális ellátás relatív megőrzésére szavazott. Ezért tartunk ott, ahol.
Azon túl, hogy ezt fontos tudni, a történtek azt is bizonyítják, hogy a modern állam döntéseit egymástól független elvek mellett működő gazdasági és társadalmi / politikai logika mozgatja. És van közöttük mozgástér. Magyarországon hol 200 milliárd, hol 2000 milliárd. A közgazdászok mindig kárhoztatják a politikai-társadalmi döntések autonómiáját, s a politikai szempontok felülkerekedését. De lássuk azt is, hogy a politikai szempontok többsége a társadalom relatív vagy abszolút értelemben vett jólétére, gyarapodására ment el.
Ennek van egy vitathatatlan közgazdasági ára: a lemaradás a riválisoktól, akik most már nem csak a nyugat-európai országok, hanem a régióbeliek is.
Ez van. Nincs más lehetőség.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://koczianpeter.blog.hu/api/trackback/id/tr78853097

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nyomasek_bobo · http://sopron.e-cafe.hu 2009.01.05. 21:26:39

Nem a témához kapcsolódik, de erről mi a véleményed? Véletlen? Tudatos? Koncepciós?

Sólyom Havasinét jelöli újra a Legfelsőbb Bíróság élére.
Sólyom László köztársasági elnök két törvényt is visszaküldött a Parlamentnek szerdán. Az egyik a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú katonáinak jogállásáról szóló jogszabály, a másik a közpénzekből nyújtott támogatások átláthatóságáról szóló törvény módosítása.
Rendhagyó újévi beszédet mondott Sólyom.
Sólyom László nem írta alá a médiatörvény módosítását.
Sólyom nem írta alá a távoltartásról szóló törvény módosítását.