Kóczián Péter

A politikáról és az életről szól

_

HTML doboz

Belül-de büszkén?

2009.09.10. 12:34 Kóczián Péter

A magyar diplomácia legnagyobb kihívása az, hogy a magyar kisebbségek helyzetét napirenden tartsa és az aktuális tematikai keretekbe illessze. Egy ponton túl ez megkövetelné a kisebbségi probléma rendszeres politikai és tudományos kezelését.

Magyarország nyugodtan rástartolhatna arra, hogy az európai kisebbségi problémák kezelésének európai intézményét létrehozza.  Magyarországon jöhetne létre az ezzel foglalkozó külön intézet. Az EU-ban a külön intézetek vendégül látásáért folyik az egyik legnagyobb presztízs küzdelem, s a kisebbségi kérdések intézete felállítása a téma fontosságának elismerése is lenne.

A magyar politikai osztály, valljuk meg, inkább csak handabandázni vagy kushadni tud ebben a témában. A Fidesz – a jobboldal tömegében legtehetségesebb és legkulturáltabb politikai szerveződése – kormányzása idején ugyanúgy csak a szembenállás és a szimbolikus csakazértis belpolitikai fogyasztásra szánt gesztusaival operált, mint amennyire a szocialista –liberális politikai közeg képtelen kezdeni valamit ezzel a témával.

Horn és Orbán idején Magyarország nem volt az Európai Unió tagja, s a politikai osztály állandóan azt mérlegelte, hogy mivel nem húzza ki a gyufát az EU meghatározó tagállamaiban. Ezért mélyen hallgatott a magyar kisebbség helyzetéről. Az azóta eltel időszakban, az EU tagság idején pedig ismerkedett az EU belső működésével.

Volt egy mítosza ennek az egész csatlakozásnak. Röviden, hogy csak a jó fiúkat veszik fel. Az eminenseket. Akiknek minden reggel kiglancolt a cipője, tiszta a keze és példásan egyenes tartással feszítenek a közösségi rendezvényeken. Jó megjelenésük pedig az otthoni rend egyenes kisugárzása.

Hiába tudtuk már akkor is, hogy Görögország képtelen volt megfelelni ennek a szerepnek, de a politikai osztály úgy gondolta, a Fekete-tengeri kijárat hiányában jelentőségünk össze sem vethető a görögökével.

A román, bolgár csatlakozás – nem is beszélve a baltiról – viszont világossá tette, hogy még az intézményesített korrupció és az országot átszövő maffia működését eltérő országok is tagok lehetnek, s ehhez képest a kisebbségek elleni lépések smafunak látszanak.

Ideje túllépni ezen a megfigyelésen. Az EU nem a Nyugat képviselője kis térségünkben, hanem a Nyugati Világ szervezete, amelynek mi is tagjai vagyunk, tehát a Nyugat mi vagyunk. Nacionalisták fájdalmára mondom, hogy Bulgária és Románia is a Nyugat része. Politikai orientációja, kereskedelmi kapcsolatai, katonai szövetségi tevékenysége is mind-mind nyugativá teszi.

Ebben a térségben a társadalom az, ami nem nyugati. De nálunk nagyon keveset beszélnek arról, hogy a Nyugat sem volt mindig a most ismert Nyugat. Dél-Tirol nem Olaszország része, történelmileg, hanem egy nagyhatalmi döntés eredményeként van ott, ahol. Próbálna ugyanis másutt lenni, mindjárt kiderülne, hol a helye. Az ötvenes években a lokális irredenták robbantgattak, mert nem tetszett nekik a döntés. Később, évekkel később alakult ki az a nemzetiségi autonómia, amelyre ma oly büszkék.

A magyar diplomácia és a politikai osztály egyvalamiről nem szeret beszélni itthon. Hogy a Nyugat – amelyet ilyenkor a magunkon kívül eső nyugati országokon értünk – maga is nemzetiségi problémáktól megosztott. Belgium és Spanyolország csak a legnyilvánvalóbb probléma.

Ebből a magyar politikai osztály számára a kushadás vagy a jelentőségteljes belpolitikai manőverezés következik. És a remény buzgólkodik bennük, hogy ez az egész feszkó és az azt kiváltó erők majd valahogy maguktól elmúlnak.

Ha elhisszük a társadalomtudósok egy részének, hogy a nemzeti érzés nem múlik el, jelentősége nem csökken, akkor a probléma velünk élő történelem marad még sokáig. Szóval, kezdeni kellene vele valamit.

És itt van egy másik mítosz, amivel le kellene számolni. Hogy nem szabad bajkeverőnek lenni.  Mert azt hisszük, hogy akkor megbüntetnek minket. Nem büntetnek meg.

Nem büntették meg Ausztriát Waldheimért – bár akkor még nem volt EU tag, de a nyugati országok biztonsági és gazdasági garanciáin alapult a létezése és működése-, nem büntették meg Csehországot az EU-t módszeresen szétziláló Klaus elnökért  (csak szóban zilál, mert más nem jutott neki), s Lengyelország sem szenved semmilyen hátrányt, mert a Kaczynsky fivérek Lengyelországot egyszerre pozícionálják a kereszténységet védő Német Lovagrend örököseként és Amerika leghűbb szövetségeseként.  Románia is vígan tagja az EU-nak, bár tombol a korrupció, s az sem baj, hogy a bolgár maffiát pénzeli az EU bizottság Brüsszelből.

Jut eszembe, senki nem fenyegette politikai vagy gazdasági szankciókkal Olaszországot, mert talán az 1957-es alapszerződés óta finanszírozzák Dél-Olaszországon keresztül a helyi maffiákat. Pedig, lássuk be, a dél-olasz maffia kicsit nagyobb biztonsági kockázatot jelent a fejlett világ működésére, mint Tőkés László összes lánglelkű szónoklata püspökségén innen és túl.

Az arabokról nem is beszélve, akiknek viszont vannak olyan szónokai, akiknek nem csak lelke lángoló, de az ösztönzés is, amit nyújtanak a szent harcosoknak. Utazók a londoni és madridi metróról a megmondhatói, mire is vezet, ha a megszentelt szavak gyakorlatias cselekvést váltanak ki.

Szóval, miről beszélünk? Pontosabban, miről nem beszélünk?

Amikor az Európai Unió 1992-re megalkotta a csatlakozás kritériumait, akkor abban az emberjogi szabályok érvényesülése nagyon fontos szempont volt. Nem csak szimbolikusan. A mi hullámunkkal együtt csatlakozóknak a pincétől a padlásig átvizsgálták a holmiját, hogy mennyire felel meg az emberjogi normáknak.

Amióta az EU egyre keletebbre megy, a téma egyre kevésbé fontos. De most még léphetünk. Az EU ugyan a gazdasági homogenitás megteremtésében a legsikeresebb, de a projekt idealista és ideológiai gyökerei még nem kerültek teljesen háttérbe. A magyar diplomáciának és a magyar politikai osztálynak van lehetősége érvelni, mégpedig emberjogi alapon. Az benne van az európai szent kánonban.

Hogy ezt nem fogják szeretni, hát istenem. A francia elnököket, a brit kormányfőt és a német kormányfőt sem szokták szeretni. Újabban a cseh elnököt, a lengyel miniszterelnököt és elnököt is izgalommal várják. Lehet tehát hova csatlakozni.

Ja igen, hát persze paradigmát, azt nem ártana váltani. Sem a jobboldali sértettségi, sem a baloldali kushadó, vagy a liberális nem-tudomka attitűd nem megfelelő az EU-n belüli érdekérvényesítésre. Ott az érvényesül, aki a közösségi normák alapján a saját agendáját nyomja.  A kisebbségek a mi agendánk. A kisebbségek problémája viszont emberjogi ügy. Az emberjogi ügyek viszont európai ügyek.

Az nehezen védhető európai álláspont, hogy a cigányokkal sokat foglalkoznak, rengeteg pénzt költenek az integrálásukra, de a kisebbségi magyarok – s egyben baszkok, walesiek – nemzeti identitás alapján való azonosítása és kezelése szétveri az európai egységet és biztonságot. És a skótok önállósodási törekvése? Mi van, ha semlegessé válnak, s az Amerika-ellenes világ koalíciót erősítik majd?

Mi is az a tuti biztos biztonsági, politikai, gazdasági érdekrendszer, amely lehetetlenné teszi a kisebbségi probléma tematizálását?

Az örökérvényűnek hitt nemzetközi viszonyok tudata. Ez is a Trianon trauma része. Meg hogy egyedül vagyunk.

A világ változik, s mi egyenrangú tagja vagyunk egy nagy nemzetközi közösségnek. Azok, akik a magyar kisebbség révén aratnak belpolitikai győzelmet, ezt tudják. Csak mi nem tudjuk elfogadni.  

Belül vagyunk, s nem kívül. Mindannyian.

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://koczianpeter.blog.hu/api/trackback/id/tr351372837

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

civistorok 2009.09.16. 19:35:43

Remek meglátások a bejegyzésben.

Jól látja, Kóczián úr, hogy a magyar külpolitika kijárós külpolitika, azaz eddig mindenki csupán a történelmileg éppen adott Nagya Testvérnek akart megfelelni -- eképp a jobboldal is.

Magyarország csakis az EU-n keresztül tudja a kisantanttal kapcsolatos konfliktusait, s ezen a kisebbségi magyarság sorsát rendezni. Jó ötlet az Európai Kisebbségi Intézet létrehozása Magyarországon. A következő kormánynak óriási felelőssége, hogy elinduljon ezen az úton. Talán lesz rá esély, és lehet, hogy naiv vagyok, de erre az is jó alapot nyújthat, hogy a Fidesz most nagyon erős az Európai Néppárban.

A balodal valóban a kádárista "az a külpolitika, hogy nincs külpolitika" paradigmáját folytatja, és valóban szégyen, hogy 1998-2002 között a Fidesz is elkomolytalankodta a kisebbségi magyar ügyet: bár volt státustörvény, ill. OV megpengette a Benes-dekrétumok ügyét (ezek elsősorban a szimbolikus térben fontos dolgok), de pártpolitikai alapon közelitettek pld. az erdélyi magyarsághoz (úgy tünik, ez utóbbi hibát most igyekszik elkerülni, vagy legalábbis van egy Tőkés-RMDSz-közeledés).