Orbán Viktor és támogatói törekvése az, hogy ő legyen a szuverén: olyan felhatalmazással (túlnyomó mértékű győzelem), politikai bizalommal (legitimitás) válasszák meg, amely szabaddá teszi az általa helyesnek vélt döntések meghozatalában.

A szuverenitás értelme nem csak a politikai ellenfelekkel szemben értelmezendő. A pártján, táborán belüli kritikával, vetélytársakkal szembeni szuverenitás megteremtéséről is szól.

A Fideszt és a jobboldal jelentős részét irányító és befolyásoló Orbán Viktor-Simicska Lajos duó erejét a táboron belüli politikai és gazdasági hatalom és befolyás ereje adja. A jobboldalon ma nincs más olyan erős szereplő, mint Simicska Lajos, s nincs olyan erős politikus, mint Orbán Viktor. Az Orbán-Simicska kettős között pedig azért alakulhatott ki erős és megbonthatatlan politikai szövetség, mert Simicska teljes mértékben elfogadja és helyesnek tartja Orbán szuverenitásra vonatkozó törekvését. Úgy a párton belül, mint azon kívül. Orbán sem kérdőjelezi meg Simicska pozíció építését, mert legfontosabb politikai törekvésének kitartóan hű támogatója az üzletember. 

A szuverén szerepre törekvő politikus nem diktátor, ahogyan azt a hazai publicisztika baloldali része állítja. A szuverén politikus szerepe leginkább a sikeres francia elnökhöz hasonló, aki egy-egy választás megnyerése után attól függően válik erőssé, hogy mekkora volt a támogatottsága a választáson, s mennyire vezérürü a táborán belül.

De ez még kevés. A szuverén sikere nem csak a hatalomkoncentráción múlik. A szuverénnek ugyanis a bizalom, a legitimáció és az ebből következő befolyás-koncentrációhoz sikeresen kell politizálnia is. A sikertelen politika aláássa a legitimációt, s ezt az a veszélyt rejti magában, hogy a bizalom is megcsappan és a végén a legitimáció is elvész.

A szuverén politikus sikerének titka az arányosságra való törekvés, az ezt megalapozó józan ítélőképesség, a bátorság és egy vízió, amellyel a politikai közösségét – a tartós és alkalmi szavazókat – irányítja. A szuverén sosem csak technokrata. Nem ügyeket intéz, hanem formál. Formálja a pártját, a körülötte levő embereket, az országot, a világ berendezkedésének egy-egy fontos darabját.

És van még egy fontos tulajdonsága a szuverénnek: képes operacionalizálni, azaz a döntések végrehajtását biztosítani. A szuverén megítélésének egyik fontos eleme – főleg saját politikai támogatói között -, hogy helyesen választja-e ki a végrehajtókat. Ha nem, ő is átcipelheti a biciklit az út egyik oldaláról a másikra: a szuverén végrehajtói joga korlátlan, ezért is tartják szuverénnek. De természetesen egy feladat végrehajtásával még nem pipálta ki az összes más, rá háruló feladatot.

A fent felsorolt képességek arányos keverésével tudja a szuverén a bizalmat fenntartani. Ehhez szüksége van az éberségre. A jó éberség az, amelyben az arányosságot fenn tudja tartani. Az éberség rossz változata, amikor személyes ügyként kezeli a dolgok végrehajtását, s ez eltorzítja az ítélőképességét. A szuverén számára az arányosságot ugyanis az egyébként sokszor szidott éberség tartja fent. Az éberség az, amely nem engedi, hogy az objektivitásra törekvő megfigyelőképessége túlságosan szubjektív megfontolások kerítsék a hatalmába.

A szuverén nem mentes személyes érzelmeitől – az különbözteti meg másoktól, hogy a személyes érzelmeit és érzéseit is alá tudja rendelni a szükségességnek. Vannak főnökök, akik nagy jeleneteket rendeznek, hisztiznek, akár a beosztottjaik előtt is, s aztán nem történik semmi. Ha a szuverén teszi ezt, akkor lejáratja magát. A szuverenitás megengedése/ elviselése ugyanis a helyes döntések által válik elviselhetővé és elfogadhatóvá. Mondhatjuk azt is, hogy a szuverén kiszámítható – nem a gépies értelemben, hanem a célszerűség és az arányosság józan ész szerint elgondolható keretei között. Lehet változatos és meglepő, de sosem kiszámíthatatlan.

A szuverén előtt álló egyik legnagyobb feladat, hogy saját magában, közvetlen környezetében biztosítsa a fékek és ellensúlyok rendszerét. A szuverén ugyanis mindent magába kell, hogy szívjon, hiszen önmagában kell kialakítani a helyes arányokat. A szuverénnek ezért az igazság monolit birtoklása mellett az alternatíva iránti vonzóerőt is biztosítani kell, hogy eljusson hozzá a fennálló dolgok alternatívájának a lehetősége.

A szuverén pozíciójának ugyanis van egy nagy hátránya: mindig neki kell lenni az origónak, a kiindulási pontnak. Ha bárki sikeresebb, értelmesebb, vonzóbb pólust tud kialakítani, az ; ugyan még nem veszélyezteti önmagában az elsőszámú vezető pozícióját, de a szuverén státuszát igen. Lehet valaki a szuverén pozíciója nélkül is első számú vezető – ahogyan lehet szuverén is vezető pozíció nélkül. Utoljára ezt egyébként Pozsgay Imre próbálta meg eljátszani a magyar történelemben, előtte talán Bethlen István. De a szuverénnél nem lehet okosabb, ravaszabb, mélyebb, sokoldalúbb és mélyenszántóbb, mint ő maga.

Orbán Viktor előtt az a kihívás áll, hogy jól kell tudnia kormányozni. Arra építette a 2002 utáni politikai álláspontját, hogy a szocialista – liberális politikai közösség rosszul kormányoz. A célját elérte, az emberek nem hisznek abban, hogy a szocialisták tudnának jól kormányozni. De vékony jégen jár majd: a rosszul kormányzás alternatívája csak a jól kormányzás lehet. Kormányozni pedig nehéz, mert a társadalom összetett, a világ összetett, rengeteg entitásból áll össze, amelyek mindegyike saját működési logikával is rendelkezik.

Orbán egyeduralkodóként, diktátorként, vezérként való leírása félrevezető, mert figyelmen kívül hagyja, hogy a politikust a pártján belül osztatlan támogatás fonja körül a tagság részéről; a pártelit nem tud alternatívát állítani; s összetartó erejében és képességében (bizalom és legitimitás) nincs versenytársa.

Orbán nem azért megkérdőjelezhetetlen, mert vezér, hanem mert a mai magyar jobboldal előtt álló kihívások kezelésére ő a legkisebb közös többszörös.

Arról nem is beszélve, hogy az első ember uralma az MSZP-ben Horn alatt, Gyurcsány alatt, az MDF-ben Dávid Ibolya alatt az utolsó másfél évben, ugyanúgy megvalósult, mint Orbán alatt a Fideszben. Az MSZP elitjének egy része magánbeszélgetésekben úgy írja le Gyurcsány pártelnöki tevékenységét, mint aki tett a pártdemokráciára. A párt elnökségével szemben zsarnok volt, a pártban pedig populista, aki a pártnép, a tagság támogatására hajtva szorította háttérbe a párt irányításával megbízott elnökséget. E példáknak persze nincs akkora irodalma, mint Orbán túlhatalomra való törekvésének, tehát csak jelezni tudom, hogy Orbán befolyása és hatása nem egyedülálló a legújabb demokráciában.

A diktátorozás/ vezérezés másik hiányossága, hogy változtathatalanságot és erőszakosságot sugall. Holott Orbán politikai erejét ma éppen az adja, hogy néhány évvel ezelőtt – kétszer biztosan – harmatgyenge politikus volt. Lehet, hogy a választók egy része látványosan mögé állt, de a szuverén szerepét nem tudta betölteni. A párt elitje, a választók egy része nem hitte el neki, hogy alkalmas a szuverén szerepére. Mára kivívta magának.

A szuverenitás megszerzése azonban időleges állapot, fenntartása dinamikus folyamat, amelyben mindig kérdéses, hogy a szuverén meg tudja-e őrizni kivívott pozícióját. 

A kívülről egyeduralkodónak tartott Orbánnak sokszor és folyamatosan kell majd bizonyítani, hogy érdemes a szuverén pozíciójára.