Kóczián Péter

A „hol vesztettünk” utat a magyar politikai hagyományban nemes kérdés és évtizedeken át hívó szó.

Szerintem a baloldali ellenzék ezen a héten vesztett utat. A héten, amikor Karácsonyról kiderült, hogy nem listavezető, Márki-Zay pedig beelőzte egy virtuális népszerűségi versenyben, amelyben egymástól eltérő közvélemény-kutatások miatt Karácsony egyik pillanatról a másikra eltűnt a baloldali vezetői posztért folytatott küzdelemből.

Jelen pillanatban tökmindegy, hogy ki kit vadászott le és hogyan, ugyanis szerintem az a fontos, hogy a baloldali szavazók megzavarodtak a történtektől.

A baloldal eddig már háromszor segítette Orbán Viktort és a Fideszt a parlamenti győzelemhez. 2010-ben, 2014-ben, 2018-ban. Ezeket a választásokat nem Orbán Viktor nyerte meg, hanem a baloldal vesztette el. Ez a tény és történelmi tendencia, amellyel szembe kellene néznie a baloldali ellenzéket vezető politikusoknak.

A héten mindent megtettek azért, hogy 2022 legyen a negyedik alkalom, amikor ugyanez történik majd.

A 2022-es választás elvesztése után várhatóan ismét felmondja majd az ellenzék az „orbáni diktatúra” szörnyű erejének nyomasztó hatásáról szóló önigazoló meséjét (más ismert motívumokkal együtt: megvett politikusok bomlasztó tevékenysége, a pénzügyi támogatás hiánya, a médiát uraló jobboldali dominanciával együtt). Ez ismét elég lesz a nemzetközi közvélemény baloldali-liberális véleményformálóinak a befolyásolására.

A választás elvesztésével azonban nem csak egyszer kerülnek majd pácba, hanem utána is.

Ha 2022-t is elvesztik, akkor minden politikai párt elitje nekiesik majd a többi baloldali (és a velük szimpatizáló jobboldali) politikai szerveződésnek. Az egység szétbomlik majd, s újabb két évet dagonyáznak majd egymás kiszorításában, a parlament ellenzéki részébe beszorulva. Szerintem 2024 körül jelentkezik majd néhány kampánytanácsadó-guru-értelmiségi, akik csodaszarvasként ismét rávezetik majd a baloldali politikusokat az összefogás fontosságára, hiszen 2026-ban ismét választás lesz (ez alól persze felmentést jelent majd az orbáni diktatúra törekvése az örök orbáni uralom létrejöttével, amely úgyis lehetetlenné tesz majd minden esélyt a választási győzelemre).

A baloldali ellenzék az e héten elkezdett önvád, sértődöttség, zavarodottság és tehetetlenség gyűrűjében vonaglik majd, s egymás hergelésével múlatják majd az időt 2022-ig és utána is: Gyurcsány már elhúzhatna; Márki-Zay önhitt és nem mérte fel a valódi támogatottságát; Karácsony meg egy lehetetlen alak: bármikor ott hagyja a terhek cipelését másokra.

Sehova nem vezető út lesz, az biztos.

Mi a stratégia cél mostanában?

Az egyik nyilvánvaló cél, hogy legalább annyian szavazzanak a baloldali előválasztás második fordulójában, mint az első fordulóban. A másik, még ennél is sokkal fontosabb cél, hogy még többen szavazzanak. Így bizonyíthatják, hogy az e heti purparlé nem zavarta meg a baloldal választási jókedvét és elszántságát.  

Karácsony Gergelynek ehhez például nem duzzognia kell és sebeit nyalogatnia, hanem gyorsan lecserélni az „Orbánt csak én tudom legyőzni” plakátokat egy olyanra, amely minden baloldali választót arra buzdít, hogy mindenképpen menjetek szavazni, mert a baloldalnak ki kell választani egy jelöltet az Orbán Viktorral szembeni párharcra.

Az összes pártelnöknek az összes kommunikációjában hasonló módon ugyanerre kell biztatnia a maga híveit. Az összes elérhető kommunikációs és szervezeti erejükkel ezerrel azon kell dolgozniuk, hogy a frontember kiválasztása minél sikeresebb legyen.

Az egymással szembeni vitát fel kell függeszteniük. Példásan határozott kiállás az egyik nap, de megmosolyogtató emlékké válik a történtek fényében, amikor Karácsony Gergely engedményként integrál két jobbos (valójában fideszes) témát (a családpolitika megőrzését és a külhoni magyarokat integráló nemzetpolitikát). Cuki törekvés, ha az ember egy a népszerűségi listákon hasító baloldali tömörülés vezetője. Nevetséges akkor, ha a baloldali politikai elit még a saját egységét sem teremtette meg.

Nem aktuális engedményeket, hanem határozott és jól követhető politikai irányvonalat kellene kialakítani, amelyet aztán agyba-főbe nyomnia kell minden vezető baloldali politikusnak (és a vele szövetséges jobboldali politikusoknak is). Ebbe nem fér bele, hogy Pálinkás József pártelnök a frontemberi versenyből kiesve, szinte a veresége másnapján, a baloldali szövetségesei politikai elképzeléseit ekézi tele szájjal a sajtóban. Karácsony sem tűnhet el a balféken, mint egy vesztes és leforrázott politikus.

Minden okunk meg lehet arra, hogy azt feltételezzük: a baloldali választók egy részének a héten lett elege a baloldali vircsaftból. Nem tudjuk, hogy mekkora részének, de azt tudjuk, hogy a 2022-es választás eredménye pár ezer, pár százezer szavazaton múlik majd. Nem csak az számít, aki elmegy, hanem az is nagyon fog hiányozni, aki nem megy el. A jobboldal számára is ez lesz a legfontosabb tényező, nem csak a baloldalnak. Ebben a helyzetben a baloldal „önszalámizása” öngyilkosság.

Karácsony Gergely hiányozni fog sok baloldali szavazónak. Dobrev Klára vitathatatlanul nagyon népszerű a baloldali szavazók egy része számára. Jakab Péter nélkül az „sok kevés ember” marad távol, akik majd eldönthetnek egy-egy mandátumot, listás szavazatot. Márki-Zay berobbanása azt jelezheti, hogy sokakat ő mozgat meg.

Márki-Zay támogatottsága még nem bizonyított, egyszerűen azért mert túl friss az adat, szükség van  még néhány későbbi kutatásra, hogy biztosan lehessen rá hivatkozni. De pont ez a gondolkodásmód az, amelybe most nem ragadhat bele a baloldal. A politikusoknak nem szabad relativizálnia a nyilvánosság előtt egymás népszerűségét, politikáját, mert ez elbizonytalanítja a baloldal potenciális választóit.

Én az utóbbi években coach-ként dolgozom, s egy ilyen helyzetben lévő ügyfélnek azt tanácsolnám, hogy a cég kulcsszereplői vonuljanak el és úgy jöjjenek vissza, hogy a kulcsszereplők összeteszik azt, amely a közös sikerhez kell. A baloldalon az ellenzéki politikusoknak kellene azonnal összeülnie, s együtt, személyükben kellene összehangolódnia. Azt tanácsolom nekik, hogy hagyják kívül a politikai tanácsadóikat, a részérdekeiket, a hatalmas stratégiai elképzeléseiket, amelyek mindegyike arra épül, hogy a másik baloldali vagy jobboldali párttal szemben hogyan tesznek majd szert fantasztikus stratégiai előnyre a kampány során.

Ebben a választásban nem egymást kell elverniük, azaz nem azt, amit most csinálnak. Most választást kéne nyerniük. Pechükre, ezt csak együtt tudják véghezvinni.

Az együttműködésüknek két célja lehet: elérni, hogy 2022-ben a baloldal, s a velük szövetséges jobboldali politikai erők nyerjék el a kormányzás lehetőségét. A másik cél pedig az kellene, hogy legyen, hogy minél jobban megszorítsák a Fideszt, azaz minél nagyobb legyen az ellenzéki patkó mérete a 2022-es választás után.

Különben a baloldal és a velük szövetséges jobboldali pártok vezetői 2022-ben ismét a lehetetlen politikai idióták gyülekezetének bizonyulnak majd. 

Attól, hogy Emmanual Macron nyert, még nem múltak el a problémák. 

Mindenki a józanság győzelméről ír majd és örömét fejezi ki, hogy az emberek többsége a kiegyensúlyozott, toleráns demokrácia mellett tette le a voksát a vasárnapi, francia országos választásokon.

A politikailag inkorrekt választók megjelenése, előretörése, győzelmének esélye mindig borzalommal tölti el a politikailag korrekt embereket. Ők azok, akik érdemtelenek egy ország vezetésére, a demokratikus többség kialakítására – mondják ki újra és újra a polkorrektek a verdiktet.  

Mint amikor a mérges gázokat vissza földje egy vulkán kitörés után, úgy viselkedünk velük szemben.

Franciaországban huszonöt éve tartják ténylegesen fenyegető veszélynek, hogy (valamelyik) Le Pen pártja megnyerheti az elnökválasztást.

Azzal senki nem foglalkozik, hogy (relatív) sikerük tartós problémákra utal, amelyek akkor is velünk élnek tovább, ha a kormányzó főhatalmat nem nyerték el.

A 20. századi ipari és mezőgazdasági fellendülés egykori győzteseivel, mezőgazdasági és ipari rozsdaövezetek mai veszteseivel továbbra sem foglalkozik majd senki. Ők sosem lesznek strukturális problémák, ahogyan a munkanélküliséget legalább napirenden tartjuk.

(Bár a strukturális probléma kifejezés mindig utalhat arra is, hogy az absztrakt kifejezés megalkotásával egyben le is tudtuk a problémát, kellően eltávolítva azt a valóságos érzelmi problémáktól).

A bevándorlók beilleszkedési problémáit sem kezeli majd senki, mert az a köznyugalom megzavarására alkalmas: a nyitott, liberális demokrácia kudarcára mutat. Az pedig olyan, mint egy teremtés mítosz: nem szabad kétségbe vonni.

Egy-egy újabb terrorista akció idején válik majd ismét divatossá arról beszélni, hogy néhány ember beilleszkedési zavara és pár haszonleső bajkeverő gondos és sikeres akciója mögött milyen társadalmi zavarok állnak.

A bevándorlók és a rozsdaövezetek problémái azért nehezen kezelhetőek, mert kétségbe vonják azt a tételt, hogy a kapitalizmus fejlődése strukturálisan csökkenti az alapvető megélhetési, identitási problémák jelentőségét.

Orbán Viktor politikai döntéseit csak az határozza meg, hogy megnyerje a választásokat  -  mégpedig csak a saját választói segítségével.

Minden választási időszakban kimondott, sokszor ki nem mondott igény, hogy a miniszterelnök-jelölteknek általános társadalmi mondanivalóval is kell rendelkeznie, mindenkihez kell szólnia, még azt is elvárják tőle, hogy más pártok szavazóit is megszólítsa, elhappolja. 2018-ban ez biztosan nem fog megtörténni.

Orbán Viktor egyetlen célja, hogy a vele együtt gondolkodó, őt elfogadó emberekből annyi menjen el választani, amennyi a parlamenti mandátum számában többséget, netán kétharmadot teremt.

Ezért csak nekik politizál.

Ugyanis joggal számíthat arra, hogy még ha többen is vannak, akik már nem értenek vele egyet, de azok a gyenge ellenzéki teljesítmény miatt vagy nem mennek el, vagy a pártjukhoz hű szavazattal – egységes ellenzéki lista híján – a kormánypárti erőket juttatják be az egyéni képviselői körzetekből.

A CEU ügyről azt gondoltam, hiba, mert Orbán ellenfeleit erősíti. Az ellenzék választóközönségét kovácsolja össze. Erre lenne is esély, ha az ellenzék képes lenne egy jelöltben megállapodni. Legalább a baloldali ellenzék. Erre azonban nincs esély.  Hiába mennének el sokan, a sok párti ellenzéki jelöltek kioltják majd egymást és ezért a kormányon levő pártok nyerik majd az egyéni körzetek többségét.

Miután azonban ez a kimenet kódolható, az ellenzéki szavazók egy része el sem megy majd szavazni.

A CEU ügy és az ilyen ügyek azért kellenek, hogy a kormánypártiak között fenntartsák az acélos lendületet, a „bármikor elveszíthetjük, amit megszereztünk” érzésével a lehető legtöbb jobbost elcsábítsák  szavazásra.

Ebben a stratégiában a jobbikos potenciális vagy tényleges szavazók megszerzése is cél.

Ha ez sikerül, akkor újra lehet akár kétharmada is a Fidesznek – még akkor is, ha a közvélemény-kutatási többséget Orbán már elvesztette.

Ezért van értelme a CEU elleni kampánynak.

Ezt nem érti az ország baloldali, liberális fele.  

Simicska maga Észak-Korea. Az atombombát nem azért kell sejtetni, mert ténylegesen használni akarja, hanem azért, hogy a zsarolási potenciálja nőjön.

Az atombomba tényére való utalás Orbán Viktornak szól. Ne nyúlj hozzám!, ne piszkáld a köreimet, mert ha begorombulok, ha ismét úgy látszik: lehetetlenné teszed az életemet, működésemet, szabadságomat, akkor van olyan eszköz, amellyel el tudlak pusztítani vagy durva károkat tudok okozni neked. Mindegy, hogy én is belepusztulok (egy kicsit), de te sem maradsz meg a színen.

Észak-Korea ugyanezt csinálja. A rendszer nem tud változtatni magán, nem is akar, de egyrészt befelé nyomni kell a harcias propagandát, fenn kell tartani az izzást, másfelől a világnak jelezni kell, hogy ha nem úgy táncoltok, ahogyan mi szeretnénk, abba belepusztulhattok.

Simicska azt gondolhatja, Orbán sosem nyugszik. Ha nem izzítja folyamatosan a parazsat, akkor a gyengébbnek hitt ellenfél ellen még lépéseket tesz majd a miniszterelnök. Ez az általános megfontolás.

A kampány során pedig jól jön annak a lebegtetése, hogy Orbán Viktor fatális bűn terhe alatt roskadozik. Pár száz ezer embert elbizonytalaníthat a gyanúsítgatás, amely más tényezőkkel együtt később csökkentheti a Fidesz szavazók számát.

Azt sem tudhatjuk, mi zajlik a színfalak mögött. A nyilvános támadások sokszor szolgálják azt a célt, hogy a felek a színfalak mögött leüljenek tárgyalni, informális üzeneteket váltsanak a vadászmezők elosztásáról, kivédjenek egyes támadásokat, alkukat kössenek. Ehhez azonban szükség van az atombombával való fenyegetésre, hiszen nem az egymás iránti érdeklődés és szeretet tartja fent az egyeztetéseket.

Az atombombával való fenyegetés lényegéhez tartozik, hogy az atombombát sosem dobják le. A tényleges atomtámadásnak az az elvitathatatlan lényege, hogy a támadót totális előnyhöz juttassa. Ezt azonban sosem lehet előre biztosítani. Az atomfegyvereknél szenzorok, Észak-Korea esetében az erősebb ellenfél, az Egyesült Államok jelenti a diktatúra kiszámíthatatlan ellenfelét. Egy társadalom esetében egy Orbán elleni atombomba hatása egyáltalán nem kiszámítható. Szolidaritást is okozhat támogatóim körében.

Mindenki, aki a nagy fegyver hatásának hitében él, elfelejti, hogy a politikai küzdelem nem egydimenziós. Orbán Viktor nem virtuális támogatókkal rendelkezik, nem egy blöff, hanem mára rendkívül erős szilárdságúvá vált kötőanyag alakult  közte és választói között. Ráadásul a pártelnök-kormányfő rendkívül erős stabilizáló erővel is rendelkezik. Mi jönne a meggyengülése, az eltűnése után? A káosz elkerülése legalább olyan erős érzés lehet, mint a felháborodás. Orbánnak lenne mire építenie a túlélés érdekében, s ezt meg is tenné. Szóval, az atombomba nagy pusztítása egyáltalán nem biztos, hogy halálos csapás lenne.

Meg van Simicska célozgatásainak a határa is. Észak-Korea valószínűleg rendelkezik atombombával. Egy információ fenyegető tartalma azonban jobban megkérdőjelezhető. Ha túl sokáig lebegtetik, az emberekben a kíváncsiság és a feszültség érzése után megjelenik a kétely: ha nem derül ki, mit tartalmaz az atombomba, akkor lehet, hogy az egész egy üres blöff.  

Ezért is azt gondolom, hogy az atombombával való fenyegetés csak színjáték a nyilvánosság előtt és valódi adu a színfalak mögötti iszapbirkózásban. Számunkra árnyjáték, a politika élet csúcsragadozói közötti harcban viszont hasznos eszköz.

Gyurcsány és az orosz nyomás Orbán ellen

A fenti cikken gondolkodtam, amikor Gyurcsány Ferenc is beizzította a maga atombombáját azzal, hogy azt mondta: az oroszok megzsarolták Orbánt, azért változtatott Oroszország politikáján.

Viszont egy árva részletet nem árult el arról, mit tud. 

Hogy higyjünk neki, elmondta: látta az erre vonatkozó dokumentumokat.

De ez sem nekünk, a laikusoknak szólt. Orbánnak szólt. Ne próbálj meg kinyírni, mert én is ki tudlak nyírni.

A gyenge nyilvánosság

Az Egyesült Államokban a karaktergyilkosság szülőhelye az ilyen típusú fenyegetés. Nézzük meg, amikor Trump azt mondta: lehallgatták, s kiderült, hogy ez így nem igaz. Ez elég nagy csapás volt az elnökre, s az alternatív konzervatívok propagandájára is. Jobban megalapozott demokráciákban bizonyos dolgokkal nem lehet viccelni. A hír hozója ugyanolyan támadás alá kerül, mint a megvádolt. Ha nem adja elő, amivel rendelkezik, akkor az ő hitele is sérül.

Nálunk evvel nem kell számolni. Az egyik oldal a Messiását védi, a másik a Messiást várja. Ebben a hisztérikus légkörben teljesen mindegy, mi a valóság. 

Természetesen Gyurcsány Ferenc sem fog egy hangot sem hozzátenni az elmondottakhoz. Abból sem lesz botrány, hogy az alternatív miniszterelnök-jelölt hozzájuthat a magyar demokráciát aláásó információkhoz és nem megosztja azokat a nyilvánossággal, az illetékes igazságügyi és biztonsági intézményekkel, hanem magának tartja meg az információit. Az sem merül fel, hogy vajon a tündérek jó cselekedete vagy az Orbán elleni titkosszolgálati műveletek eredményeként jutott az Orbánt lejárató információkhoz.  Nyilván nem egy újságban olvasta.

Magyarországon ma minden az Erőről szól. Orbánnál az Erő, ezért az általa leginkább veszélyeztetett két ember is bejelentkezett: mi is rendelkezünk az Erővel, amelyet fel tudunk használni ellened.

Mi csak biodíszletek vagyunk a harcban. A tényleges információs értéke Simicska és Gyurcsány bejelentésének az, hogy az Erő nem egy kézben van.

A történelem és  a politika alakulása gyakran nem logikus és sokszor adott szituációtól függ. Szerencsének hívjuk ezt, pedig csak arról van szó, hogy a politikát sosem egyedül csinálják.

Simicska Lajos kirohanásának köszönhetően Orbán Viktor ma erősebb politikus, biztosabban ül a székében, mint előtte.

Az internet adó körüli vita kirobbanása óta a miniszterelnök tekintélye megtépázódott, a kormánypárt szavazói nagy tömegben falcoltak le.  A Fidesz hallgatni és magyarázkodni kényszerült.

Majd Jött Simicska Lajos, s frontális támadásával, trágár kiszólásával egy pillanat alatt megszilárdította az Orbán Viktor körüli egységfrontot.

Bárkinek is volt jobbító javaslata a miniszterelnök politikájával kapcsolatban, az most ismét csöndben maradhat, hiszen Simicska támadása után még a normálisnak számító alternatív javaslatot is az „Orbán mellett vagy ellene szólsz” leegyszerűsítő sémája zár majd kalodába.

Képzeljük el, aki eddig el tudta érni, hogy alternatív gondolatai a Magyar Nemzetben megjelenjenek, az az Orbán-Simicska örök barátság védelme alá tartozott. Ezután ki mer majd megjelenni a Magyar Nemzetben?

Simicska brutális támadása Orbán ellen teljesen természetes módon zárja össze az embereket Orbán körül. Van az a hangvételű, mértékű és érthető kontextus nélküli támadás, amely egyszerűen érzelmi alapon vált ki azonosulást a megtámadott személlyel. Orbán Viktor ezt az organikus módon kialakuló védelmet élvezi múlt hét péntek óta azok körében, akik jobboldali szavazók, politikusok.

Orbán nem tett semmit, nem kormányoz jobban – lásd az útadó körüli vitákat -, nemzetközi elfogadottsága nem tűnik túl erősnek a német kancellár látogatása után, aki világossá tette, hogy politikája központi ideológiai elemeivel – illiberális állam, vagy az állami semlegesség feladása a civilekkel szemben, vagy az ellenzék kezelésével – nem ért egyet.

Viszont sokat segített, hogy sem a Fidesz vezetői, sem Orbán Viktor nem támadott vissza Simicskára, s nem is nagyon kommentálták a történteket. Ez bölcs döntés volt a Fidesz részéről, az egyetlen nyilvánosság előtt zajló aktív hozzájárulás Orbán helyzetének erősítéséhez.  Segített kialakítani a „méltatlan Simicska – méltóságteljes Orbán” képzetet.

A miniszterelnök belpolitikai pozíciója Simicska Lajos támadása miatt erősödött meg, s az ellenzék gyengesége miatt megkérdőjelezhetetlen.

Korábban sem volt versenytársa, a legújabb versenytárs –jelölt pedig inkább megerősítette, mint gyengítette.

Ez most így alakult. 

Orbánnak van másfél-két millió szavazója, akik személyesen őt bálványozzák, követik. Húsz év alatt kovácsolta őket össze.

Simicskának van, mondjuk, ezer -két ezer milliárdja (ha igen-igen jól sáfárkodott a pénzével).  Viszont a pénzén kívül  csak  rossz arca, rossz híre van és senki nem kötődik hozzá. 

Orbán miniszterelnökként könnyen eljátszhatja az igazságosztó szerepét.

Simicska csak bajkeverő lehet. Saját táborában éppúgy, mint az ellenzéki szavazók között.

Orbáné a Fidesz ember gárdája. Képviselőstül, megyei irodavezetőstül, választókerületenként.

Simicskának személytelen milliárdjai vannak.

Orbán kezében a hatalom van.

Simicska kezében az információ.

A hatalom használható eszköz.

Az információ ebben az esetben nem használható eszköz.

Amíg Simicska kipakolja a szennyest, addig Orbán hatalmi szóval átrendezi az emberek életét.

Ha így lesz, azzal Simicska elárulja a táborát, Orbán viszont a táboron belül megerősít embereket.

A Fidesz politikusok körül felbukkanó gazdasági botrányok racionálisan nézve azt jelzik, hogy a politikusok saját jogon halmoznak fel vagyont. Aki nem hülye, az ebből a pénzből a politikusi pályája finanszírozására is tartalékol, s nem költi az el összes pénzét az Il Bacioban. A Simicska-Orbán konfliktusra ebből annyi tartozik, hogy a kiemelkedő képességű – bátorságú politikusok a Simicskától való függetlenedés érdekében is szereznek maguknak pénzt és más erőforrásokat.

Orbán hagyja, hogy gazdagodjanak mellette, mert a hatalma politikai erőből ered, s nem gazdasági erőből. Simicska érdeke azonban az, hogy nélküle senki ne jusson pénzhez. Ha ön feltörekvő politikus lenne, kivel kötne inkább szövetséget?

Orbán tud alkalmi és tartós koalíciókat kötni, erre van szocializálva, Simicska nem képes erre. Mindig mindent csak lenyomott az emberek torkán. 

Orbán hihetetlenül sármos és magával ragadó tud lenni. Még mindig. 

Még nem találkoztam emberrel, akinek ilyen tapasztalatai lennének Simicska Lajossal. 

Simicskát mindenki utálja, Orbánt sosem utálják túl sokan ahhoz, hogy legyűrhessék.

Orbánnak van szociális tőkéje, Simicskának csak tőkéje van.

Na, ki győz majd? 

A Simicska-Orbán konfliktus nem a pénzről szól, hanem a hatalomról, s a befolyásról.

A Fideszt ketten építették fel, Orbán és Simicska. Pontosabban, a mai Fideszt, azt, ahogyan ez a világ működik, azt ők ketten építették fel.

Ketten is hordják szét, egyébként. 

1998 és 2002 között világos volt a hierarchia: a pénztárnok pénzt termel, a miniszterelnök politikát csinál. Orbán már az APEH –elnöki kinevezéssel is sokat rontott kormánya presztízsén, de ezt a helyzetet Simicska lelki okokkal magyarázva lemondásával oldotta fel.

2002 után Simicska Lajos szerepe felértékelődött. Szükségszerűen. A Fidesz 2002 utáni építkezését nem Orbán Viktor tárgyalta ki a szocialistákkal, hanem Simicska. Orbán duzzogott (polgári körök felkarolása), kialakította a politikai ellenállás és szerveződés ideológiai-szervezeti és politikai kereteit, de a pénzt a Fidesz világ működéséhez Simicska szállította. Az, hogy a Fidesz 2010-ben győzhetett, fele részben Simicska Lajosnak volt köszönhető.

Simicska az én információim szerint el is kérte a fele királyságot. A 2010-ben megalakult Orbán-kormány egy része Simicska-kormány volt. Talán az egésze is. A kormány szerkezetéről, a központosítási elképzelésekről, a nagy fejlesztések politikai irányításáról és az EU-s pénzek elosztásáról Simicska Lajos döntött.

Orbán Viktor pedig csak pislogott. Orbán fele részben, negyed részben vezette azt az intézményt, amelyet a magyar politika majd második Orbán-kormánynak hív majd. A miniszterelnök politikai ügyekben elbohóckodhatott, de a társadalmi, vagy inkább politikai újraelosztás súlyos ügyeiben Simicska Lajos volt a meghatározó. Orbán ment Simicskához kérni, s nem fordítva.

Ennek a felállásnak volt egy demokrácia-elméleti vonatkozása is. Aki egy kicsit is olvasott bennfentes politikai történeteket – magyarul Bob Woodward könyvei szólnak erről -, az tudja, hogy a szakértelmiségi döntéshozatal és a politikai döntéshozatal együttműködése a legkényesebb kérdések egyike. Ugyanis az a tétje, hogy a demokratikusan megválasztott politikus vagy pedig szakvezetők irányítják-e a közigazgatást. Amerikában a hadsereg vezetői azok, akik időről-időre szembesülnek azzal, hogy a szakmai elképzeléseik megvalósítása a megválasztott politikus szuverenitásának korlátozását jelenti. A „bombázzunk-e egy bázist” kérdésétől a „tájékoztassuk-e az elnököt egy operatív akcióról” problémájáig. Erre épült az Irán-Kontrák botrány is, amelyben a Nemzetbiztonsági Tanács egy magas rangú tisztje, meg a CIA vezetője hivatalosan az elnök háta mögött csencseltek információkkal, pénzzel és szövetségesi együttműködéssel politikai felhatalmazás nélkül.

Amikor a meg nem választott Simicska Lajos a kormány működését Orbán Viktor akarata ellenére tudja korlátozni, az azt is jelenti, hogy a magyar választók döntését korlátozza egy magán ember. A választók Orbán Viktort és nem a vállalkozót bízták meg a politikai döntések kialakításával és végrehajtásával.

A második kétharmadnak ebben a kontextusban volt jelentősége. Az első Simicskának volt köszönhető, a második Orbán Viktornak.

Orbán megértésében szerintem a döntő elem a szuverenitásra való törekvésének megértése. Ez a legfontosabb Orbán számára és minden őt korlátozó körülmény kiiktatására törekszik. Nem csak most, hanem hosszú ideje.

Simicska ma azt mondja, tavaly április óta nem beszélt Orbánnal. Ez logikus lehet – persze, nem biztos, hogy igaz is -, hiszen Orbán tudta: a második felhatalmazás adta időt az őt korlátozó tényezők visszaszorításával tölti majd. Simicska az előző időszakban megvalósított hatalom- és befolyás növekedésével elért mindent, amit egy nála gyengébb politikus torkán még lenyomhat. De a második kétharmad után Orbán még hozzá képest is vízen járóvá vált.

Mindketten akaratos emberek, Simicska nyilván azt gondolta, minden megy a szokásos útján. Orbán meg ennek az ellenkezőjére gondolt. Ez szülte meg a háborút, s ennek a konfliktusnak a törmelékei repkednek azóta is.

Simicskának nem a pénz számít, én elhiszem neki, hogy értékekért küzd., ahogyan azt ma nyilatkozta. A kormányalakításig és a kormány működéséig elérő befolyása azt jelezte, hogy a Fideszen belül és a jobboldalon ő az úr. Az egyik úr ugyan, de a két úr közül az egyik. Majd mindenkit pénzelt, s akit nem, az sem tudott a befolyásától szabadulni – tehát egyeduralkodó volt. A másik úrral, Orbánnal együtt, persze.

A második kétharmad után a hatalmi befolyását kezdte elveszíteni. Ennek a jele, amikor arról beszél, hogy nem tetszik neki az oroszokkal való barátság. Alapvető orientációs ügyekben csökkent a befolyása, s ez tényleg lényeges momentum, ha az ember egy politikai pártot és kormányzást akar formálni. Mindez nyilván aztán lecsöpög a helyi, mondjuk, megyei megrendelésekig is, amelyekben majd nem a hozzá közelálló cégek kapnak megbízásokat.

A második kétharmados kormányzás azért is fordulópont, mert Orbán pénzügyileg is ki akart szabadulni Simicska befolyása alól. Ha a MET tulajdonosai, vagy akár Mészáros Lőrinc is olyan vagyont birtokol, amely adott esetben Orbán rendelkezésére is állhat, akkor a miniszterelnök 2014 óta tudatosan szakad le pénzügyileg Simicska Lajosról. A rövid idő alatt óriási mértékű vagyon felhalmozás pedig azt mutatja, hogy Simicska befolyása oly nagy, hogy azt csak százmilliárdokban mérhető vagyon elemekkel lehet ellensúlyozni, ha az embernek gyorsan van szüksége milliárdos hozamokra.

Szerintem ezek a törésvonalak Orbán és Simicska között. Én ezzel magyarázom a tektonikus ütközéseket, amelyek láttán csak pislogunk. 

Szerintem végtelenül szegényes az, amikor egy ország ellenzéki pártjai a Nagy Testvér, ebben az esetben Németország kancellárja bírálatára rácsatlakozva kritizálják az ország kormányfőjét.

Azzal, hogy „bezzegeznek”, azt is világossá teszik, hogy nincs erejük, legitimitásuk saját jogon, saját értékrendszerük alapján bírálni Orbán kormányfőt és pártját.

A jobboldali sajtó majd természetesen lehordja őket a sárga földig ezért, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy saját identitással rendelkező emberek, akik önálló – úgyis mondhatnám: szuverén – állásponttal rendelkeznek, azok a saját gondolataikat öntik formába. Legfeljebb – de csak legfeljebb, ha már végképp nem bírnak magukkal -, hozzáteszik, hogy egyébként, mellesleg – de nem utolsó sorban - Európai vezető politikusa, Merkel sem ért egyet Orbán elképzeléseivel.

Valamit nem kellene elfelejteni Orbán teljesítményéből, s ezt akkor is teljesítménynek nevezem, ha a kommentelők hada a fejemet követeli majd, mondván, Orbán gonosz gondolatmenetének felépülése – amely az illiberális demokráciában érte el teljességét – nem teljesítmény.

Szóval, Orbán nagy teljesítménye az, hogy lassan már másfél évtizede tényleg azon dolgozik, hogy megtalálja a saját szavait arra, ahogyan a világnak szerinte működnie kell. Éveken át kereste a szavakat, az utóbbi időben megtalálta azt az „illiberális demokrácia” kifejezésével.

Nem emlékszem arra, hogy Orbán mondott volna olyan beszédeket, amelyben az szerepelt volna, hogy „ha Bush azt mondta, ha Kohl azt mondta”, akkor már teljesen bizonyossá vált, hogy valami igaz vagy nem igaz. Orbán nem szokott „X ezt mondta, tehát igaz” kijelentésekkel operálni.

Tetszik, vagy nem tetszik, önálló gondolatmenet kifejtése nagyobb teljesítmény, mint az, amely ilyen-olyan, most éppen menőnek tartott tekintélyekre épül.

A politikában igenis fontos az, hogy valaki önállóan gondol valamit vagy csak szajkóz.

Az ellenzék tegnap ismét csak szajkózott.

A probléma ugyanis az, hogy az ellenzéknek semmilyen mondanivalója nincs az „illiberális demokrácia” koncepciójára vonatkozóan.

Szerintem az értékkonfliktusok az életben természetesek és állandóak. A szavak és gondolatok, ahogy a világot leírjuk, kopnak. A társadalomtudományban évtizedek alatt, a mai politikában pár év alatt. Az egyik probléma megoldása a másikat szüli.

Folyamatosan gondolkodni kellene a világ dolgain. Feldolgozni a változásokat, problémákat, saját identitást kiépíteni.

Nekem sincsenek nagy ötleteim. Csak példákat tudok sorolni. Az amerikai alkotmány több száz éve működik az ember, az ember születése, a méltóság, a szabadság és effajta szavak értelmezése nyomán. Olyan szavak ezek, amelyeket minden értelmesen gondolkodó ember ért, s ehhez még csak érettségi sem kell, hanem egyfajta érettség a gondolkodásban az ember mivoltát, létét és közösségi helyzetét illetően.

Az biztos, hogy nem a szakértelmiségi bikkfanyelv szüli majd meg az Orbánt legyőző politikai nyelvet. Merkel sem tud segíteni ezen a problémán. Akkor sem, ha szó szerint vagy metaforákban felolvassa az összes eddig született emberi jogi nyilatkozatot.

Merkelnek – pedig aztán mögötte a nagy Németország áll, amögött meg Goethe és isten tudja, hány európai nagy gondolkodó – sem jutottak eszébe más kifejezések, mint hogy „ az illiberális szóval a demokrácia összefüggésében én személy szerint nem tudok mit kezdeni”.

Amíg Merkel kell ahhoz, hogy Orbán Viktor elképzelései és szóhasználata megkérdőjelezhető legyen, addig nincs tovább. Addig Orbán Viktor diktálja azt, hogy miről milyen irányban gondolkodunk.

Az internetadó miatti tüntetés fordulópont lesz Orbán Viktor kormányzásában. Eddig önhatalmúlag mindent megtehetett, ezután erősebb ellenállással kell számolnia a Fidesz vezérkarában is.

A Fidesz a leginkább közvélemény-vezérelt párt a magyar politikai életben. Minden szellő rezdülésére árgus szemekkel figyelnek. Minél nagyobb a népszerűségük, annál inkább. Tudják ugyanis, hogy a hithű választók másfél milliós körén kívül bármikor csökkenhet a népszerűségük – azzal pedig a legitimitásuk, azzal pedig a politikai mozgásterük.

A Népszabadság információja szerint az internetadó Orbán Viktor fejéből pattant ki. Olyan gyors és elemi tiltakozást váltott ki – amelynek a csúcsa a tegnapi tüntetés és erőszakos demonstráció -, amely azzal fenyeget, hogy egy nagyobb hólabdává növi ki magát az ellenérzés és az már nem egy konkrét adóról, hanem a Fidesz-kormányzásról szól majd. Ez pedig olyan veszélyes játék, amelyet a Fidesz, mint intézmény nem engedhet meg magának.

A közkeletű érveléssel szemben én azt állítom, hogy működik a Fidesz, mint intézmény, amely adott esetben a mégoly népszerű és megingathatatlan, a magyar politikában önálló entitásként létező Orbán Viktorral szemben is fellép, ha a miniszterelnök szuverenitásra való törekvése a Fidesz-építmény összedőlésével fenyeget.

Lényegtelen, hogy egy tulajdonképpen pimf ügyről van szó: ennél durvább adókat, hitehagyásokat is simán lenyelt a magyar közvélemény. A lényeg az, hogy a miniszterelnöki ötlet nem jött be.

Ez a döntő elem. Orbán Viktor és támogatói köre eddig is ötletbörzék százait tartotta, ahol úgy dobálóztak emberek tízezreit, százezreit érintő ötletekkel, mint ahogy az ember a Tesco-bevásárlás listájára vesz fel és töröl le árukat, amelyeket az egyik pillanatban még meg akar vásárolni, hogy a következő pillanatban már el is feledkezzen róluk.

Egyetlen politikai közösség sem szereti, ha vezetői ötletek alapján kormányoznak, de amíg a vezetők sikeresek, s döntéseik nem irritálják a népet, s nem fenyegetnek a kormányzati erőt biztosító támogatás elvesztésével, addig hittel vagy cinizmussal vagy pedig a jobb híján kialakított belenyugvással elfogadják ezt a kormányzati módot.

Ám ebben az üzemmódban állandóan sikeresnek kell lenni. Aki rosszul lép, az azonnal elveszti azt a bűvkörét, amely addig minden kritikától megóvta. A korábban hosszú és tartós uralomhoz képest hamar és elég nagy körben megszaporodnak a kritikus vélemények, a „nem lehetne-e mégis inkább másképp kormányozni” hangjai (ilyenkor veszik elő a kommunikációs részleget, s állapítják meg, hogy minden politikai hiba csakis kommunikációs hiba volt).

Orbán Viktor, ahogy arról korábban már írtam, a szuverenitása növelése érdekében tesz meg mindent. Ez az egyik legfontosabb célja. A szuverenitás persze eszköz a szemében, nem önmagában vett cél. Kormányzása során egyre növelte a szuverenitását. Mindenki arra figyel, hogy az ellenzékkel, a nem rá szavazókkal szemben tette ezt. De ez a történetnek csak az egyik része. A másik fele, hogy Orbán miniszterelnök saját pártjával, frakciójával, Kövér Lászlóval, Kósa Lajossal, Rogán Antallal, Pokorni Zoltánnal és az égvilágon mindenkivel szemben (mínusz Habony Árpád) növelte a szuverenitását.  Biztos volt olyan időszak is, amikor egyeduralkodó volt.

Ennek most vége lesz. Nem fogja tudni lenyomni az ötleteit úgy, ahogyan eddig. Nem a tévedhetetlenség mítoszát vesztette el, mert szerintem a Fidesz meghatározó és potens vezetői – akik mentesek az Orbán –imádat impotencia növelő hatásától – eddig sem tartották vízen járónak és tévedhetetlennek. De eddig nem lehetett érvet találni politikai érzéke ellen. Most viszont igen.

Az internetadó ugyanis a jelek szerint nagyon érzékeny pontjára tapintott rá a magyar társadalomnak. Szerintem arra az érzékeny nézőpontra, amely az államtól elvárja, hogy gyarapodni akaró és azért naponta tevő polgárait ne akadályozza a személyes gyarapodásukban, boldogulásukban. Ha ez meg van, akkor mi, magyarok sok mindent elnézünk az államhatalomnak és azt gyakorló politikusainknak. Korrupciót, pazarlást, tétovázást, töketlenséget,  rosszindulatot, hányavetiséget.

Az a politikus azonban, aki átlépi ezt az érzékeny határt, azt kockáztatja, hogy egy olyan érzelmi ellenállást vált ki, amely egy idő után – vagy éppen nagyon gyorsan – a politikáját elutasítók összekovácsolására alkalmas eszközzé válik. Vasárnap éjjel úgy látszik, az internetadó ötletével átlépte ezt a határt Orbán Viktor miniszterelnök és vele együtt a Fidesz is. 

Magyarországon a nők sokszor túlbonyolítják a stílusukat, erőltetett túlzásokba esnek. A WhoWhatWear minimalista stílusú ruhát viselő nőket mutatott be a minap. Szerintem ezek a női ruhák gyönyörűek, s gyönyörűvé teszik a viselőiket is. Sokan azt mondják, a minimalista stílus az, amely igazán drága. Ez nem igaz. A tudatosság, az arányosság, a természetesség, a végtelen lezserség teszi gyönyörűvé ezeket a viseleteket. Ez pedig szemlélettől függ, nem a pénztárcától. 

Nagyon hasznos, hogy Habony Árpád autóhasználati szokásairól szinte napi szinten értesülünk, s mindig vonzóan hátborzongató, amikor a spin doctor maga válik a karaktergyilkossági kísérletek alanyává, de lenne ennél fontosabb téma is, amit Habony sikeres tevékenysége nyomán megbeszélhetnénk.

A Fidesz eredményei azt bizonyítják, hogy merész spin doctoruk jól lövi be a magyar választók ízlését. Legalábbis egyes csoportokét, amelyek fontosak a Fidesz erős pozícióinak megtartásában.

A rezsicsökkentés egy olyan ötlet volt, amely sikeresen erősítette meg számos választó hűségét a Fidesz iránt.

Habony azt a politikai kommunikációs felismerést alkalmazza, hogy a politikai döntések lényege nem csak az a konkrétum, amely a döntéshez tartozik. A politikai döntések egyben metaforák is. Ha sikeresek, jól jelenítik meg a politikus értékeit, törekvését. Ha a metaforák illeszkednek a támogatók elképzelésébe, akkor nem csak a konkrét intézkedéseket, de azok zenéjét, tágabb értelmezési lehetőségeit is megértik a választók. Nem is kell, hogy konkrétan nekik szóljon, elég az is, elég, ha azt tudják, a kormány a társadalom érdekében tevékenykedik. Az a lényeg, hogy a kormány intézkedései olyan problémákat kezeljenek, amelyekről maguk is azt gondolják, hogy jelentős problémák. Ilyen a multik elleni küzdelem, a termőföld védelme, a nyugdíjak értékállósága. A választók többsége nem tudja, valójában mi a helyzet ezekben az ügyekben, de az fontos, hogy úgy érezzék, a kormány jól oldja meg az őket is idegesítő ügyeket.

Az elmúlt húsz évben reménytelen viták és beszélgetések sorozatát folytattam le laikus választókkal, akiket egyáltalán nem ingatott meg, ha politikusaik hazugságával, elhallgatásával, vagy álszentségével szembesítettem őket. Az sem rázta meg őket, ha azzal szembesültek, hogy a nekik tetsző döntések jelentősége sokkal kisebb volt, mint azok az intézkedések, amelyekről vagy nem is hallottak, vagy ha igen, akkor sem tűnt fel nekik, hogy azoknak komoly jelentősége van az életükre. 

A politika az igazságküzdelmek és a szenvedélyek világa, amelyben a politikusnak  érzelmi szinten is rezonáló lépéseket is tennie kell.

Orbán Viktor második kormányzása folyamatosan ilyen érzelmi lépések sorozata. A retorika, amely állandóan felkavarja  - még a Fideszen belüli  – kritikusait is, nem más, mint választóinak és a bizonytalanok egy részének érzelmi lefegyverzésére szolgál. És minden bizonnyal hat más pártok választóira is.

Ki ne örülne a dohányzás elleni fellépésnek? Sokan vannak, akiknek gyanús az EU és utálják a magyar kapitalizmus működését.   Orbán nekik beszél. Az egy ettől teljesen eltérő kérdés, hogy a populista retorikában megjelenő mozzanatok egy részét Orbán is és a Fidesz vezető politikusai is osztják. Nem mindet, de néhányat közülük igen. A gondolati azonosság csak segít abban, hogy nagyobb átéléssel és kisebb önmarcangolással ismételgessék a populista szólamokat.

Nem Habonyt kell elítélni, hanem azokat a közállapotokat kell vizsgálni, amelyek mindezt lehetővé teszik.

Magyarországon nincsenek olyan választó csoportok, nincsen olyan értelmiség, sajtó, amely bármilyen populista intézkedésnek gátat szabna. Sem most, sem korábban, ebben ne tévedjünk. Amikor az MSZP 23 millió román munkavállalóval kampányolt, a komoly sajtó nem jeleskedett leleplezni a kampány szlogen hülyeségét, megalapozatlanságát. Ami nem az Orbán-időszak nagyszerű teljesítményét bizonyítja, hanem azt, hogy a közvélemény ugyanolyan buta maradt, mint akkor.

A spin doctorok gyakorlati eredményekre törekednek. Ami nem megy át, azt nem erőltetik. Nem csinálják a valóságot, hanem csak felismerik, hogy az emberek hogyan akarnak hinni a körülöttük zajló dolgokban. 

Az állami erőszak, korlátozás és irányítás hiányát veti fel a BM hóhelyzetről szóló jelentése, amely szerint a mentésben minden rendben volt, a felelőtlen polgárok okozták a dugót.

Ennél sokkal érdekesebb kérdés, amit egyelőre csak karcolunk: ki és milyen utasítást adhatott volna? Pintér belügyminiszter lezáratja a határt a kamionok elől? Lásd Magyarországon a miniszter nem parancsolhat közvetlenül az országos rendőrfőkapitánynak. A katasztrófavédelem főnöke rendeli el? A miniszterelnök?

És ha mondjuk, Orbán miniszterelnök magához ragadja a kormányrudat, s betiltja a közlekedést, kirendeli a rendőröket az utakra, akik saját felelősségre sem engednek át senkit, s közben megszervezi a már bent rekedtek kimentését, valamint utasítást ad a béna közmédiának, hogy elsődleges dolga a mentés segítése és az információk terjesztése - na, akkor hányan kiabáltak volna Orbán diktatúrát?

És persze: milyen kormánypolitika vezet el oda, ahol a szükséghelyzetben tett jogos és ésszerű kormányzati tiltás és korlátozás felvethet ilyen kérdéseket?

Vajon paradox módon nem azért gyenge a kormány válsághelyzetben, mert politikai tőkéjét más erődemonstrációkra használta el? Vajon ilyenkor nem kevés az, hogy csak a kétharmad kormánya vagyunk?

Van-e az az állami diszfunkcionalitás, amely elgondolkodtat-e bárkit a politikai hatalom - és befolyásszerzés szükségszerű korlátozásának fontosságáról?

Szerintem a mai tüntetéssel eldőlt, hogy Bajnai Gordon vezeti majd a 2014 után megalakuló kormányt, ha az ellenzék győz a választásokon.

Másképpen megközelítve, nincs esélye annak, hogy az MSZP jelöltje legyen a miniszterelnök.

Leszámítva azt az esetet, ha Bajnai az MSZP jelöltje is lesz.

A mai belpolitikában, a Fidesz túlnyomásos jelenléte mellett ugyanis csak az számít, aki látszik,  s akit nem kísér undor és elutasítás. A mai politikai térben az október 23-i rendezvény nem csak egy a sok közül, hanem kiemelt jelentőséggel bír. 

Hiába csak 20 ezer, 30 ezer ember ment el a Millás tüntetésre, s jóval több a kormánypártira, az ellenzéki oldalon csak a Milla/Szolidaritás szerveződés és mostantól Bajnai mondhatja azt, hogy hívószavukra érzékelhető mennyiségű ember hajlandó kinyilvánítani a támogatását egy nyilvános rendezvényen. 

Az MSZP nem adta fel a reményt, hogy van még esélye saját miniszterelnököt állítani. Erre utalt Mesterházy Attila mai, pár száz ember előtt elmondott beszéde.

Nem biztos, hogy 2012-ben egy olyan pártnak, amely a Millával szemben már bizonyított egy választáson, még jobban be kéne húznia a fülét-farkát. 2010-ben Mesterházy vezetésével megőriztek egy millió szavazót, az MSZP mögött a a közvélemény- kutatások szerint is bizonyítottan állnak szavazók.

Velük szemben sem a Milla, sem Bajnai nem bizonyította, hogy akár csak egy fia szavazót is meg tudna szólítani.

Azt sem lehet mondani, hogy mai gyűlésen bejelentett Együtt 2014-ért olyan nagyon büszke lehet a támogatottságára, lásd az alacsony részvételt a mai rendezvényen. De ez még mindig több, mint ahányan az MSZP rendezvényen voltak. 

Apropó, nagyon örülnék, ha lenne olyan közvélemény- kutató/ vagy megrendelő, amely saját kíváncsisága okán felmérné és közzétenné Bajnai és a Milla/Szolidaritás népszerűségét az MSZP szavazók és a nem választók között. Ez ugyanis majd meghatározó lesz abban, hogyan dönt az MSZP az Együtt 2014 támogatásáról.

Az MSZP esélye a színfalak mögötti egyezkedésben rejlik, ha igaz az, hogy a szimbolikus térben folyó csatát elvesztették, s a Milla és Bajnai nyerte azt meg a miniszterelnöki, frontemberi poszt esetében.

Az MSZP döntése, hogy a szakpolitikai programok kidolgozásával foglalkozik, valószínűleg senkit nem ráz majd meg, pedig a 2014 után kialakuló kormányzás egyik kulcskérdésében nyitnak frontot a szocialisták, akik igen jók szakpolitikai programok gyártásában.

Ezek azok a 10-30 oldalas, a készítőkön és a politikai junkie-kon kívül más által nem forgatott anyagok, amelyek mindig eldöntik, hogy a pénzelosztás és a (szak)politika-csinálás mindennapjaiban milyen elképzelések érvényesülnek. Az effajta elképzelések pedig sokszor – nem mindig, persze – a közpénz elköltésének irányát is kijelölik. Ezzel együtt azt is meghatározzák, hogy melyik érdekeltség, csoport, üzleti kör juthat állami megrendeléshez. Ne legyen kétségünk, az ilyesmi nem a Fidesz választási vereségével ér majd véget.  

A mai nap után nekem úgy tűnik, hogy a Milla, a Szolidaritás és Bajnai szimbolikus térfoglalása után az MSZP a választók csak igen kis csoportjait érdeklő szakkérdéseken keresztül akarja majd érvényesíteni a befolyását. Ez nem csak a kormányprogram megírásáról szóló vállalkozás – az MSZP esetében a szakpolitikai program gyártása mindig a szakember –bázis felrázását és rekrutációját is jelenti.

Azaz, ha győz az Egyetértés 2014-ben, akkor a frontemberek mögött, a szakapparátusok élén és soraiban az MSZP holdudvara is erős pozíciókat foglal majd el. 

Ez lesz az a minimum, amit az MSZP el akar majd érni az új választási szövetség támogatásáért cserébe.

Feltéve persze, ha nem tartanak ki a most öngyilkos ötletnek tűnő külön indulás mellett, amelynek - a mai nap után úgy tűnik - csekély lenne a támogatottsága.

Ha igaz, amit a HVG. hu/HVG talált - egy igazi hírcsemegét, akkor az általam nem rég bírált szoci-libi hátország nem is olyan béna, mint amilyennek eddig látszott.

Ha tényleg elérték, hogy Schröder volt német kancellár rábeszélte a nagynémet szolidaritás alapján a svájci kiadót, hogy szabaduljon meg a Népszabadságtól, ráadásul akár egy euróért is, akkor saját táboruk szempontjából nézve végre egy értelmes és fontos lépést tettek. 

A HVG felidézi Karácsony Gergely LMP politikus sugallatát, aki szerint a Nagy Magyar Nemzeti Hatóság megüzente a Ringier-nek, hogy ha lemond a Népszabadságról, akkor egyesülhet az Axel Springer-el Magyarországon. 

Ha ez igaz, akkor egy furcsa koalíció működött a háttérben: Szalai Annamária NMHH elnök azon dolgozott, hogy a Népszabadság visszakerüljön a szoci táborhoz, s még csak sokat se kelljen fizetniük érte. Cserébe még jó fejnek is látszhatott a svájci-német kiadó szemében. 

A történteknek van még néhány olvasata, ha a HVG jól írta le a történéseket ( s nem ültették fel, amely ilyen típusú közlések esetében bármikor megtörténhet). 

A szoci-libi oldal Magyarországon nem volt képes maga kiizzadni a Népszabadság megmentését - ehhez Schröderre és az európai szocdem háttérmunkára is szükség volt.

Ha a Szabad Sajtó Alapítvány megszerzi a Népszabadságot, akkor csak az első lépéseken lesznek túl. A következő szakaszban milliárdokat kell találni a Népszabadság modernizálására, veszteségének lefaragására, egy korszerű lap ( online+ nyomtatott), valójában egy korszerű tartalomgyár kialakítására. 

Ha nem tudnak pénzt találni a működtetésére, akkor még az is lehet, hogy egy Fidesz-bérenc szerez befolyást a a lapban, mégpedig úgy, hogy az egésznek az lesz a látszata, hogy a szocik maguknak keresték a bajt, amikor még egy lap fenntartását sem tudták megszervezni.  

A múltkori posztomban azt írtam, finanszírozzák azok a szoci-libi újraéledést, akiknek lehetősége volt sokat nyúlni a közösségi források redisztribúciója során. 

Ezt továbbra is tartom.  

A Népszabadságra csak úgy érdemes költeniük bármennyit is, ha azt a szocialista-liberális média világ egyik húzónevének, egy későbbi - mit kerülgessem a szót? - médiakonszern első elemének tekintik. Különben pirruszi lesz a győzelem és feleslegessé válik minden pénz, amit beleölnek. 

A szakértői kormány elképzelése nem szolgálja a demokratizálódást. Inkább a magyar demokrácia súlyos deficitjét mutatja.

Orbán Viktor meggyengülése miatt, s az életképes ellenzék hiányában az utóbbi hetekben felerősödött a szakértői kormány iránti vágy; tulajdonképpen mind a két oldalon. Bajnai Gordon az egyik oldalon, Varga Mihály a másikon. Napjainkban mindkét ember portréjában a szakértői vonás válik hangsúlyosabbá. A magyar kontextusban ennek mindig anti-politikai, azaz politika-ellenes éle van.

A szakértői kormány mindig értelmiségi, elit üzleti körökben fogalmazódik meg, s újra és újra megtalálja támogatóit a politikától megcsömörlött választók egy részében.

A csúcson létrejövő szakértői kormány egyben kifejezi azt az igényt is, hogy a hétköznapi életben jelenlevő hatalmi struktúrák is mentesüljenek a politikai szempontoktól.

A demokráciában azonban nincsen elkülönült politikai szféra. A politika a közösségi döntéshozatal terepe, szegmense, ahol a választók mind politikai szereplők. Nem csak a voksukkal, hanem azzal a befolyásolási lehetőséggel, amellyel rendelkeznek. Csoportokba szerveződhetnek, követeléseket, igényeket fogalmazhatnak meg, a nyilvánosságot mozgósíthatják, szavazataikat intézkedések meghozatalához köthetik.

Többek között ez a demokrácia egyik sajátos mozzanata. Amikor az emberek szakértői testületek uralmát segítik elő, akkor valójában azt ismerik be, hogy a demokratikus politikához nincsen semmi kedvük. Nem akarnak politikai szereplőkké válni, nem akarják formálni a politikát, hanem maguk helyett másokra bíznák a közösség irányítását.

Az elképzelés egy hibás gondolaton alapul. Arra, hogy elkülönülnek a szakügyek és a politikai ügyek. A politikai ügyek, érdekek, szempontok csak belezavarnak a szakemberek szakszerű döntéseibe.

A szakmai ügyek azonban nem mások, mint egymással vetélkedő szakmai kérdések, amelyek szűkös erőforrások megszerzésére irányulnak. Egyaránt fontos a gyorsforgalmi utak építése és a kis települések iskoláinak, óvodáinak megőrzése. Egy ponton ugyanazért a pénzért küzdenek.. Mind logisztikai szakembereknek, mind a tanároknak igaza van, hogy nincs annál fontosabb, mint amit ők akarnak. De egyszerre mind a kettőre nincs pénz. Valakinek döntenie kell.

Egyébként bármennyire is erőltetjük a szakértői kormány gondolatát, egy demokráciában végső soron politikusok fognak dönteni, mégpedig a parlamenti képviselők személyében. Ők nem szakértők. Ők politikusok.

Jelzem, ha őket is szakértői alapon választanánk, akkor a legjobb szándéktól vezetett választók a parlamenten keresztül lényegében egy korporatív rendszert hoznának létre, 40 mérnök, 40 közgazdász (nehogy a két csoport közötti egyensúly megbomoljon), 2 klíma kutató, 8 fizikus és a többi csoportjai alapján alkotnák meg– ez pedig csak úgy lehetne, hogy a szabad választás elvét megsértik.

Visszatérve a politika szerepére. A szűkös erőforrások állandóan konfliktusban állóvá teszik a szakmai és társadalmi szempontokat, nem is beszélve a szimplán értékek kifejezésében egymással szemben álló embereket.  Mindig sérülnek a szakmai elképzelések és értékek. Ez nem a demokrácia sajátja, hanem minden közösségi döntéshozatal jellegzetessége. De a demokrácia az a világ, amelyben ezen érdekek, értékek szabad és nyilvános összeütközését, egymással való harcát intézményesítik, s minden résztvevő számára lehetőséget teremtenek a maga értékei, elképzelése, érdekei érvényesítésére.

A szakértői szerep épp ennek mond ellent. Hogyan hívjuk majd azokat az embereket, akik belátják, hogy a szakmai érdekeket is rangsorolni kell? Ha politikusoknak nevezzük őket, megsértődnek. Ők lesznek a szakértői tudás közötti döntések szakértői? A szakértő döntések mesterei? Ezzel az „egyszerű szakértőket” fokozzuk le, s ismét megteremtjük a szakértői, meg a „még szakértőibb” tudás közötti különbséget: a komolyabb szakértő attól az, hogy a különféle szakmai tudások aktuális alkalmazásának rangsorát helyesen tudja.

Egyáltalán, az egész szakértői kormányzásban egy gőgös, önhitt tudás-elképzelésre épül. Akik a szakértői kormányra szavaznak, azok elhiszik, hogy létezik „igazi” tudás, amely nem szennyezett a politikai vagy nem is tudom milyen szempontokkal. Léteznek a szakemberek, akik az igazi tudás birtokosai, amelyek a társadalom egészének érdekeit szolgálják – szemben a politikai szempontok által szolgált részérdekekkel, nem is beszélve a politikusok önérdekéről.  Az igazi tudás birtokosait egyrészt nem vezeti más, mint a legnagyobb szakértelem – másrészt e legnagyobb szakértelem a valóságra vonatkozó legpontosabb, leghasznosabb, leghatékonyabb elképzelés.

A szakértői kormány híveinek a fejében a társadalom egy egységet alkot, amely csak azért működik rossz hatékonysággal, mert a társadalom irányítói még nem találták meg ezen egység leghatékonyabb irányítási módját. A politikába pedig azért kellenek szakértők, mert ők az igaz tudás, a szakmai tudás megvalósításán dolgoznak. Ők a valódi tudást implementálják a társadalomra.

Szemben persze a politikusokkal, akik semmi mást nem csinálnak, mint hatalomvágyuktól vezettetve manipulálják, megtévesztik az embereket, s mágusként varázslatot bocsátanak ki, melynek hatására az emberek elvesztik a józan eszüket, az igaz tudás csírái helyett – mely vezetné a döntéseiket – mindenféle fals elképzeléseket követnek, amely elképzelések nem is léteznének bennük, ha a manipulátor politikusok azokkal nem szédítenék őket.

A demokrácia gondolatának van néhány alapvetése. A demokrácia, a nép uralma abból tud főzni, amivel rendelkezik. Ha az emberek ostoba elképzelései válnak meghatározóvá, akkor ostoba kormányzásra kerül sor.

A demokrácia másik alapvetése, hogy az a laikusok politikai közössége. A hozzá-nem-értők döntéshozatali rendszere. Ezt lehet szeretni, meg lehet nem szeretni, de ahol ezt kiiktatjuk, az nem demokrácia.

Ráadásul a politika a vágyak és a szenvedélyek világa is. Nem csak a racionalitás hat ránk, hanem ezek a mozzanatok is. Ma már tudományos közhely, hogy a racionális intézmények és helyzetek döntéshozatalában is sokkal nagyobb szerepe van az ezekből táplálkozó „szubjektivitásnak”, mint ahogy azt korábban gondoltuk. A szenvedélyek és vágyak pedig szemben állnak a szakértői tudással. Minden nap sorozatosan teszünk olyat is, amelyről tudjuk, hogy szakértői szemmel felesleges, nem vezet sehová. Parkolunk ott, ahol nem szabad, égetjük magunkat, bár hallottuk, hogyan kellene egészségesen élni, elköltjük a pénzt, bár tudjuk, hogy jobb lenne megtakarítani.

Ezt a fajta tapasztalatot -  amely ugyanolyan tudás, mint a szakértői-  ugyanúgy hasznosítani kellene a politikai döntésekben, mint az iskolázott tudásunkat. A politikai döntésekben is ugyanúgy szerepet játszanak, mint az élet kevésbé emelkedett szféráiban. Ja igen, azt is ki kellene mondani, hogy a politika nem az élet magasabb szférája. Hétköznapi, ahogyan mi magunk is hétköznapiak vagyunk. Bátorság, vakmerőség, okosság ugyanúgy szerepet játszik benne, ahogyan a mi életünkben is. Ahogy a tűzből vakmerően, egészségét kockáztatva az embert kimentő tűzoltót is képesek vagyunk elismerően bátornak, távolságtartóbban vakmerőnek tartani, úgy a politikai szereplők megítélése sem olyan bonyolult dolog.

De ahhoz, hogy hétköznapivá tegyük, gyakorolni kell a benne való részvételt. De nem csak a makro dolgokban, mint egy kormányellenes vagy kormánypárti tüntetésen. Politikai szereplőkké kellene válni, e cikk gondolatmenete szerint politikussá, s megtapasztalni azt, hogy a politikában egyes emberek és teljes a valójukban vesznek részt. Az érzelmeinkkel, a később hamisnak, helytelennek bizonyuló, félig kész elképzeléseinkkel, a szenvedélyeinkkel, a más emberekkel konfliktusban álló törekvéseinkkel, a rövidebb és hosszabb távú érdekeink konfliktusával.

A szakértői kormány és szakértői politizálás gondolata megakadályozza a demokrácia gyakorlását. Ezért szerintem demokráciában egyszerűen zsákutcaA szakértői kormány elképzelése nem szolgálja a demokratizálódást. Inkább a magyar demokrácia súlyos deficitjét mutatja.

Orbán Viktor meggyengülése miatt, s az életképes ellenzék hiányában az utóbbi hetekben felerősödött a szakértői kormány iránti vágy; tulajdonképpen mind a két oldalon. Bajnai Gordon az egyik oldalon, Varga Mihály a másikon. Napjainkban mindkét ember portréjában a szakértői vonás válik hangsúlyosabbá. A magyar kontextusban ennek mindig anti-politikai, azaz politika-ellenes éle van.

A szakértői kormány mindig értelmiségi, elit üzleti körökben fogalmazódik meg, s újra és újra megtalálja támogatóit a politikától megcsömörlött választók egy részében.

A csúcson létrejövő szakértői kormány egyben kifejezi azt az igényt is, hogy a hétköznapi életben jelenlevő hatalmi struktúrák is mentesüljenek a politikai szempontoktól.

A demokráciában azonban nincsen elkülönült politikai szféra. A politika a közösségi döntéshozatal terepe, szegmense, ahol a választók mind politikai szereplők. Nem csak a voksukkal, hanem azzal a befolyásolási lehetőséggel, amellyel rendelkeznek. Csoportokba szerveződhetnek, követeléseket, igényeket fogalmazhatnak meg, a nyilvánosságot mozgósíthatják, szavazataikat intézkedések meghozatalához köthetik.

Többek között ez a demokrácia egyik sajátos mozzanata. Amikor az emberek szakértői testületek uralmát segítik elő, akkor valójában azt ismerik be, hogy a demokratikus politikához nincsen semmi kedvük. Nem akarnak politikai szereplőkké válni, nem akarják formálni a politikát, hanem maguk helyett másokra bíznák a közösség irányítását.

Az elképzelés egy hibás gondolaton alapul. Arra, hogy elkülönülnek a szakügyek és a politikai ügyek. A politikai ügyek, érdekek, szempontok csak belezavarnak a szakemberek szakszerű döntéseibe.

A szakmai ügyek azonban nem mások, mint egymással vetélkedő szakmai kérdések, amelyek szűkös erőforrások megszerzésére irányulnak. Egyaránt fontos a gyorsforgalmi utak építése és a kis települések iskoláinak, óvodáinak megőrzése. Egy ponton ugyanazért a pénzért küzdenek.. Mind logisztikai szakembereknek, mind a tanároknak igaza van, hogy nincs annál fontosabb, mint amit ők akarnak. De egyszerre mind a kettőre nincs pénz. Valakinek döntenie kell.

Egyébként bármennyire is erőltetjük a szakértői kormány gondolatát, egy demokráciában végső soron politikusok fognak dönteni, mégpedig a parlamenti képviselők személyében. Ők nem szakértők. Ők politikusok.

Jelzem, ha őket is szakértői alapon választanánk, akkor a legjobb szándéktól vezetett választók a parlamenten keresztül lényegében egy korporatív rendszert hoznának létre, 40 mérnök, 40 közgazdász (nehogy a két csoport közötti egyensúly megbomoljon), 2 klíma kutató, 8 fizikus és a többi csoportjai alapján alkotnák meg– ez pedig csak úgy lehetne, hogy a szabad választás elvét megsértik.

Visszatérve a politika szerepére. A szűkös erőforrások állandóan konfliktusban állóvá teszik a szakmai és társadalmi szempontokat, nem is beszélve a szimplán értékek kifejezésében egymással szemben álló embereket.  Mindig sérülnek a szakmai elképzelések és értékek. Ez nem a demokrácia sajátja, hanem minden közösségi döntéshozatal jellegzetessége. De a demokrácia az a világ, amelyben ezen érdekek, értékek szabad és nyilvános összeütközését, egymással való harcát intézményesítik, s minden résztvevő számára lehetőséget teremtenek a maga értékei, elképzelése, érdekei érvényesítésére.

A szakértői szerep épp ennek mond ellent. Hogyan hívjuk majd azokat az embereket, akik belátják, hogy a szakmai érdekeket is rangsorolni kell? Ha politikusoknak nevezzük őket, megsértődnek. Ők lesznek a szakértői tudás közötti döntések szakértői? A szakértő döntések mesterei? Ezzel az „egyszerű szakértőket” fokozzuk le, s ismét megteremtjük a szakértői, meg a „még szakértőibb” tudás közötti különbséget: a komolyabb szakértő attól az, hogy a különféle szakmai tudások aktuális alkalmazásának rangsorát helyesen tudja.

Egyáltalán, az egész szakértői kormányzásban egy gőgös, önhitt tudás-elképzelésre épül. Akik a szakértői kormányra szavaznak, azok elhiszik, hogy létezik „igazi” tudás, amely nem szennyezett a politikai vagy nem is tudom milyen szempontokkal. Léteznek a szakemberek, akik az igazi tudás birtokosai, amelyek a társadalom egészének érdekeit szolgálják – szemben a politikai szempontok által szolgált részérdekekkel, nem is beszélve a politikusok önérdekéről.  Az igazi tudás birtokosait egyrészt nem vezeti más, mint a legnagyobb szakértelem – másrészt e legnagyobb szakértelem a valóságra vonatkozó legpontosabb, leghasznosabb, leghatékonyabb elképzelés.

A szakértői kormány híveinek a fejében a társadalom egy egységet alkot, amely csak azért működik rossz hatékonysággal, mert a társadalom irányítói még nem találták meg ezen egység leghatékonyabb irányítási módját. A politikába pedig azért kellenek szakértők, mert ők az igaz tudás, a szakmai tudás megvalósításán dolgoznak. Ők a valódi tudást implementálják a társadalomra.

Szemben persze a politikusokkal, akik semmi mást nem csinálnak, mint hatalomvágyuktól vezettetve manipulálják, megtévesztik az embereket, s mágusként varázslatot bocsátanak ki, melynek hatására az emberek elvesztik a józan eszüket, az igaz tudás csírái helyett – mely vezetné a döntéseiket – mindenféle fals elképzeléseket követnek, amely elképzelések nem is léteznének bennük, ha a manipulátor politikusok azokkal nem szédítenék őket.

A demokrácia gondolatának van néhány alapvetése. A demokrácia, a nép uralma abból tud főzni, amivel rendelkezik. Ha az emberek ostoba elképzelései válnak meghatározóvá, akkor ostoba kormányzásra kerül sor.

A demokrácia másik alapvetése, hogy az a laikusok politikai közössége. A hozzá-nem-értők döntéshozatali rendszere. Ezt lehet szeretni, meg lehet nem szeretni, de ahol ezt kiiktatjuk, az nem demokrácia.

Ráadásul a politika a vágyak és a szenvedélyek világa is. Nem csak a racionalitás hat ránk, hanem ezek a mozzanatok is. Ma már tudományos közhely, hogy a racionális intézmények és helyzetek döntéshozatalában is sokkal nagyobb szerepe van az ezekből táplálkozó „szubjektivitásnak”, mint ahogy azt korábban gondoltuk. A szenvedélyek és vágyak pedig szemben állnak a szakértői tudással. Minden nap sorozatosan teszünk olyat is, amelyről tudjuk, hogy szakértői szemmel felesleges, nem vezet sehová. Parkolunk ott, ahol nem szabad, égetjük magunkat, bár hallottuk, hogyan kellene egészségesen élni, elköltjük a pénzt, bár tudjuk, hogy jobb lenne megtakarítani.

Ezt a fajta tapasztalatot -  amely ugyanolyan tudás, mint a szakértői-  ugyanúgy hasznosítani kellene a politikai döntésekben, mint az iskolázott tudásunkat. A politikai döntésekben is ugyanúgy szerepet játszanak, mint az élet kevésbé emelkedett szféráiban. Ja igen, azt is ki kellene mondani, hogy a politika nem az élet magasabb szférája. Hétköznapi, ahogyan mi magunk is hétköznapiak vagyunk. Bátorság, vakmerőség, okosság ugyanúgy szerepet játszik benne, ahogyan a mi életünkben is. Ahogy a tűzből vakmerően, egészségét kockáztatva az embert kimentő tűzoltót is képesek vagyunk elismerően bátornak, távolságtartóbban vakmerőnek tartani, úgy a politikai szereplők megítélése sem olyan bonyolult dolog.

De ahhoz, hogy hétköznapivá tegyük, gyakorolni kell a benne való részvételt. De nem csak a makro dolgokban, mint egy kormányellenes vagy kormánypárti tüntetésen. Politikai szereplőkké kellene válni, e cikk gondolatmenete szerint politikussá, s megtapasztalni azt, hogy a politikában egyes emberek és teljes a valójukban vesznek részt. Az érzelmeinkkel, a később hamisnak, helytelennek bizonyuló, félig kész elképzeléseinkkel, a szenvedélyeinkkel, a más emberekkel konfliktusban álló törekvéseinkkel, a rövidebb és hosszabb távú érdekeink konfliktusával.

A szakértői kormány és szakértői politizálás gondolata megakadályozza a demokrácia gyakorlását. Ezért szerintem demokráciában egyszerűen zsákutca.

Az eva értelme, hogy minden 25 millió forintos áfabevételt legalább 31 százalékos adóval sújt. És ez a legkomolyabban ellenőrzött, kontrollált adófajta. Ezért nem szabad megszüntetni.

Gondoljuk végig, hogy nincs más olyan adófajta, amely ilyen erős ellenőrzés alatt áll -  s ami még lényegesebb: nem az adóhatóság utólagos, költséges és szükségképp alkalmi ellenőrzése, hanem az adózók önkéntes és példásan betartott önellenőrzése alatt működik.

Aki az eva-t nem fizeti, az utána nem lehet az eva kör tagja. Ennél feszesebb és keményebb kényszerítő erő ma nincs az adózókon.

Kíváncsi lennék az APEH statisztikájára, hogy hány olyan vállalkozás van, amely jelentős mértékben tévedett az eva befizetését illetően. Azt feltételezem, hogy az adóbeszedés során a legkevésbé macerás adófajtának az eva bizonyult.

Nem véletlenül alakulhatott így, hanem azért, mert ez az adófajta nagyon előnyös adónem. De nem csak a vállalkozóknak. Hanem az államnak is.

Az eva megszüntetésével érvelőknek biztos igaza van: rendszeridegen stb. Ja, és nem tudjuk a költségtartalmát, a valósat, ahogyan az egyik képviselő érvelt a megszüntetése mellett.

Valóban nem tudjuk az evás vállalkozások költségtartalmát, viszont ismerjük az evások „adóbevételi tartalmát” .180 -200 milliárd forint körül van, lesz.

Az eva-t eltörölni akarók sosem veszik figyelembe, hogy nem egy adófizetésben jeleskedő országban működik az eva, hanem egy adóelkerülőben.

Az eva-n keresztül az is adózik, aki adót csökkent.

Világos az is, hogy egyesek eva-s cégeken veszik ki a pénzüket.

De azt is vegyük számba, hogy minden 25 millió bruttó összeg után legalább 31 százalékot adóznak. Aki 100 milliót vesz így ki, az négyszer fizet az adott összeg után 31 százalék adót.

Van olyan új rendszer, amelyben ugyanez biztosítható?

Matolcsy miniszter azzal érvel: egyszerűsödik az adórendszer, ezért nincs szükség az evára.

Én azt mondom, az egyszerű adórendszer mintája az eva. Minden bruttó - írnám még egyszer: bruttó, nem költséglevonás utáni nettó!!!!!!!!!! - bevétel után 31 százalék az adótartalom az eva esetében. Nem megszüntetni, hanem követni kellene. Mint mintát, mint logikát.

Tudom, jogilag, közgazdaságilag nem az igazi, persze, ez így van.

De miért kell változtatni valamin, ami működik, s éppen egy adóelkerülő kultúrában teremti meg az adófizetés kultúráját?

Nem akarom azt írni, mi jön vissza, ha megszüntetik. Tudjuk mindannyian, hiszen nem rég volt az a közelmúlt, amelyben a jelenleginél is nagyobb mértékű volt a fiktív számlák körforgása, amelyet az eva csökkentett. Lehet azzal érvelni, hogy mennyivel jobban jár, aki evázik - de megszüntetése utána a kérdés az lesz: többen és többet adóznak majd a megszüntetése után? Javítja az adófizetési kultúrát az eva megszüntetése?

Egy konzervatív/jobboldali kormánynak és politikai erőnek tudni kell, hogy olyan szabályokat érdemes hozni, amelyeket az emberek szívesen tartanak be, s amelyek betartatása kisebb erőfeszítést kíván az államhatalomtól, mint másfajta intézkedések.

Az eva ilyen. Ezért kellene megtartani. 

Orbán Viktor díszkeretbe foglalhatja Barroso EU –elnök szavait és aláírhatja: lám, megmondtam. Utána pedig kiakaszthatja a miniszterelnöki széke fölé, hogy minden látogatója láthassa, furcsának minősített megoldásai közül egyik -másik akár Európában is elfogadásra talál. 

Az EU 55 milliárd eurós bankadót vet ki a tagállamokban zajló pénzügyi tranzakciókra – magyarul: a bankokra, s pénzügyi szolgáltatókra. Ezt jelentette be Barroso az Európai Parlamentben.  

Ahhoz képest, hogy tavaly még mindenki megköpködte, Orbán Viktor most komoly elégtételt érezhet. Akkor még úgy látszott, hogy a magyar miniszterelnök nem csak Magyarországot dönti romba, de az egyezményes gazdasági rendet is felforgatja nem-ortodox megoldásával, amelyet eddig csak szélsőséges, populista és gyakran olaj-országi vezetők mertek csak bevezetni, akik úgysem számítanak.

Mellesleg, ha bevezetik, akkor Orbán azt is mondhatja – ezt persze csak szűk körben mondja majd -, hogy az EU sem tud máshová nyúlni, ha plusz bevételt akar, mint olyan szektorhoz, amelyben sok profit keletkezik. A nyilvánosság előtt túl prózai lenne azt mondani a paradigmatikus változáson dolgozó vezetőnek – vö. ingyenélők társadalmát felváltó munka társadalma kialakítása-, hogy ő sem tud új elemet csiholni az univerzumban.

Barrosonak rengeteg problémája lesz majd a pénzügyi szolgáltatókkal és a világpiaccal, amelyek a versenyképesség csökkenésével, a hitelezés szűkülésével, az Európából kivonuló tőke rémképével vágnak majd vissza. Hál’ istennek, az egyik EU-tagállamban már megszületett az ilyen ellenállást kezelő ideológia, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének hívják, szerző: Orbán Viktor, lényege pedig a Nemzeti Együttszívás Rendszerének kialakítása. Csak a „Nemzet” szót kell kicserélni „Európaira”, egyébként minden stimmelne.

Jut eszembe: ha egy politikustól elvárható eszköztár teljes egészét mástól kell kölcsönöznie – stratégiát, taktikát, ideológiát, nyelvezetet-, akkor tulajdonképpen Barroso át is adhatná a helyét Orbán Viktornak.

Orbán for EU (Comission) President? Anyone against it? 

Megbillent a való világ.

Nem vagyok vevő a világvége-szcenáriókra, de tegnap este a Financial Times –ot olvasva kicsit sok volt, ami aznapra összesűrűsödött a brit üzleti napilapban.

Az Egyesült Államok kongresszusa a deficit-csökkentésről tárgyal. Obama elnök és a demokraták 4000 milliárd dollárral, a republikánusok 2000 milliárddal akarják csökkenteni a hiányt. Ez a szokásos huzakodás. Az viszont nem, amilyen nyomás alá kerültek.

A hitelminősítő cégek – Fitch, Moody’s és társaik – elemzőik útján tudatták, hogy ha augusztus közepéig nem alakítja ki az amerikai politikai osztály a hiánycsökkentés hiteles tervét, akkor az Egyesült Államok adósságát alaposan leminősítik majd. Ez pedig a világ egyik vége lenne, hiszen mindenki vesz és vett amerikai államadósságot, s utána mindannyian futhatnának a befektetéseik értéke után; befelé meg csökkenne a hitelre szolgáló pénz, amely a növekedést vetné vissza, az pedig a globális gazdaságot stb.

Ennyit az USA szuverenitásáról: az egész országot sakkban tartja néhány pénzügyi elemző, aki a tekintélyes hitelminősítőknél dolgozik; persze, mögöttük az adósságokat vásárló banki, pénzügyi intézményi vevők állnak, akik követik a hitelminősítőket.

Kínában, a másik motorban, a tegnapi hírek szerint lassulóban van a gazdaság – legalábbis ennek jelei mutatkoznak: az import csökkenéséről jelentek meg hírek, ez pedig a belföldi termelés lassulására utalhat. Közben nő az infláció és helyi méretekben ugyan, de sztrájkok, összecsapások vannak az elégedetlenek és a biztonsági erők között. A kínai hatóságok engedményekkel és büntetéssel válaszolnak, de mindkettőnek ára van: vagy a központi büdzsé állja a cehhet vagy a társadalmi elégedetlenség forr tovább. 

A görögök államháztartási válságának újabb fejezetében az olasz bankokról derült ki, hogy rengeteg görög kötvényt vettek. Olaszország államadóssága a GDP 120 százaléka, s e két tény együtt az olasz bankokba vetett hitet ásta alá. Ha a bankok drágábban jutnak pénzhez, akkor kevesebb jut a gazdaságnak is – egyebek között a magyar gazdaságnak is, hiszen ma már a legnagyobb bank tulajdonosok közé tartoznak az olasz bankok Magyarországon. Közben Berlusconi pénteken a gonosz újságok szerint nem az állam válságával, hanem a saját cégei válságával foglalkozott: cégeinek több száz millió dollárt kell fizetni egy riválisnak, akinek egy bíróság igazat adott a keresetében. Ha jól emlékszem, 19 vagy 20 éve zajlik a per.

Merkel német kancellár a napokban arról győzködi Berlusconit, hogy 20 milliárd eurót faragjon le az olasz költségvetési hiányból – miközben a német bankok tiltakoznak az ellen, hogy egy úgynevezett „stressz –teszt”, amelynek eredményét a héten kell közölni, túl szigorú követelményeket fogalmazzon meg. Arra hivatkoznak, hogy eredményeik láttán betámadnák őket – egy valamit pedig meg kellett tanulnunk a mostani válság alatt: betámadni csak azt lehet, akit van miért. Mondanom sem kell, hogy a német bankok kockázati besorolása egyenes arányban van azzal, amilyen módon és áron pénzhez jutnak; ez pedig a magyarországi hitelezést is alapvetően befolyásolja.

Berlusconi és az olaszok szuverenitását Merkel nyirbálja, Merkel szuverenitását a német bankok helyzete, a német bankokat pedig a nemzetközi hitelminősítők.

Nagy-Britanniában Murdoch sajtómágnásnak újabb botránnyal kell szembenéznie: a Sunday Times a vádak szerint ugyancsak lehallgatott embereket. Murdoch mindig válságról válságra építi tovább birodalmát. A szabad versenyes kapitalizmus nagy híve – aki persze nem átalja dömping technikákkal kiszorítani versenytársait – az információs szabadság és a közszereplés igen tág értelmezésével feszítette túl a húrt; már persze, nem azzal, hogy csinálta, hanem azzal, hogy minderre fény derült. Murdoch szuverenitását tehát saját maga ásta alá – de csakis azzal, hogy a szabad nyilvánosság lehetőséget teremtett arra, hogy minden napvilágot lásson.

Az persze elgondolkodtató, hogyan derült ki, hogy lapjai munkatársai feltörtek mobil üzenetrögzítőket, s az is, hogy vajon véletlen-e, hogy pont akkor történt mindez, amikor a British Sky Broadcasting teljes megvételére készült. Ez azonban mellék szál, mert ilyen módon  megdönteni csak azt lehet, akinek vaj van a füle mögött, s a tények nem vitatható beállításoktól függenek, mint Dominique Strauss-Kahn esetében, hanem önmagukban is pusztítóak. Nincs olyan liberális álláspont, amely mások elektronikusan rögzített privát üzeneteinek feltörését védeni tudná.

Ahogyan, úgy látszik, az is vitathatatlan tény, hogy a bizalom önmagában is termelő erő tud lenni bizonyos szituációkban. Aki azt elveszíti – legyen az a hatalmas Egyesült Államok, Kína vagy Olaszország  vagy akár Rupert Murdoch– az komoly fenyegetéssel szembesül. Már persze akkor, ha válság van. Ha nem az lenne, akkor mindaz, amit ebben az írásban összegyűjtöttem, csak kis színes információk tömkelegének minősülne.  

Utóirat: van egy ország, s van egy vezető, amely az utóbbi időszakban mentesült a fenti folyamatoktól: nem csökkent, hanem nőtt a szuverenitása. Melyik ország melyik vezetője az?

Lájkolás: www.facebook.com/pages/K%C3%B3czi%C3%A1n-Vil%C3%A1ga/229214920422217 

Jellemzők, amelyekben csúcsteljesítményt nyújtott az Orbán – kormány és vezetője, Orbán Viktor: