Gyurcsány Ferenc halvány kísérletet tett a Kádár kor átrajzolására a „Szembenézés” című tanulmányában, de már ez is érezhető és kemény ellenállást váltott ki az MSZP-ben.
Legutóbb éppen a kongresszuson kapott érte kritikát, méghozzá a szocialisták között nagy tekintélynek örvendő Horn Gyulától, aki azt mondta: nem kell újabb frontot nyitni ebben a témában. Horn azután beszélt így, hogy Gyurcsány a kongresszuson ismét megerősítette: a szocialistáknak választania kell Nagy Imre és Kádár öröksége között. Nem lehet a két történelmi figurát együtt cipelni a szocialista pantheonba.
Gyurcsány Ferenc ezzel és a korábban elhanyagolt szocdem örökség, például Kéthly Anna örökségének fontosságát hangsúlyozva fontos lépéseket tett a szocialisták sok tekintetben még mindig a sztálinista diktatúra örökségét tükröző ideológiai örökségének felfrissítésére. Kéthly Annát például a kommunista diktatúra a jobboldali szociáldemokratákhoz sorolta, a „munkásárulókhoz”, akik támogatták a Horthy (fasiszta) –rendszerrel való kiegyezést. A szocialista párt 1990 óta sem korrigálta ezt a helyzetet. Vitányi Iván, a párt választmányának egykori elnöke, még csak-csak beszélt a progresszív baloldali irányzatok értékeiről, de a párt egésze nem sokat törődik az ideológiai háttért rendbetételével.
Horn megjegyzése jelzi, hogy a szocialista párton belül még mindig sokan vannak, akik a Kádár –rendszert a „mégiscsak jobb volt” véleményre építve inkább folytonosnak látják a demokratikus renddel, s nem a Rákosi-rendszer és a sztálini szocializmus örökségének tartják.
Gyurcsány senki által nem értékelt erőfeszítéseket tesz, hogy ezen a helyzeten változtasson. Úgy látszik, teljes kudarcra van ítélve. A baloldali sajtó – amely állítólag lojális a miniszterelnökhöz – egy lépést nem tesz erőfeszítéseinek értelmezésére. A baloldali értelmiség, amely Orbán minden kijelentésére ugrik, semmit nem tesz a Gyurcsány által szorgalmazott szembenézés további értelmezésére.
Persze, ez nem véletlen. Gyurcsány ugyanis az antikommunista baloldaliság felé lépeget. Ha tehetné, s kellő értelmiségi, politikai támogatás állna mögötte, akkor a Szocialista Párt már rég hivatalos dokumentumokba öntötte volna a most már pártelnökké is választott politikus elképzeléseit. De ma erre az antikommunista baloldaliságra nem vevő a szocialista párt tagsága, a hozzá kötődő holdudvar, a szociálliberális , a két párt között elhelyezkedő értelmiség és a tágabb véleményformáló értelmiség sem.
Gyurcsány nincs egyedül ezzel a problémával. Orbán Viktor sem képes megszabadulni attól a béklyótól, amit a jobboldali értelmiségi közöny és bátortalanság alakított ki. A jobboldalon nem létezik olyan kiérlelt álláspont, amely a Horthy-rendszer mint az utolsó jobboldali uralmi rendszer tagadására épül. A jobboldal a mai napig a sztálinista kommunisták hatása alatt van, amikor negyven év propagandájától fújtatva tisztára vagy tisztábbra próbálja mosni a Horthy-rendszert. Az értékelésben mindig az utána következő kommunista rendszer a kiindulópont. Az összehasonlítás könnyű, hiszen a Horthy rendszerben lehetett ellenzék, a sajtó félszabad volt, a munkásmozgalom a lojalitás által korlátozva létezhetett – a zsidóüldözést viszont a sztálinista rémuralom egyenlíti ki a szemükben. Mindaddig, amíg a kommunista rendszer az összehasonlítás alapja, ez így is marad, mert a szisztematikus csoportüldözést (kitelepítés, orosz munkaszolgálat, Andrássy út 60, az egzisztenciális ellehetetlenítés, az 56 utáni megtorlás) ugyanúgy lelkeket nyomorított meg és pusztított el, mint a zsidóüldözés.
A zsidóüldözés és a kommunista üldözés közötti különbséget csak akkor lehet megtalálni, ha a kiindulópont nem a szörnyű és még szörnyűbb diktatúrák egymás közötti hasonlítgatása, hanem mondjuk az 1867 és 1914 közötti polgári fejlődés. Ez volt az a korszak, amikor a magyar polgári fejlődés többé-kevésbé szinkronban volt az európai fejlődéssel, a politikai, gazdasági és társadalmi, kulturális viszonyok európai szinten álltak. Ennek a korszaknak a demokratikus fejlődése mérce lehetne mindenki számára. A polgárok életét akkor is háborúkban kockáztatták, de a népcsoportra, felekezetre, foglalkozási ágra kiterjedő néptizedelés ismeretlen volt ( az Osztrák-Magyar Monarchiában).
Orbán Viktor azonban éppen úgy képtelen túllépni az utolsó ismert, jól dokumentált és a kommunisták által elutasított Horthy –rendszeren, ahogyan a szocialisták a Kádár-rendszeren. Őt sem veszi körül egy olyan értelmiségi réteg, amely cikkek, könyvek publikálásával, az egyetemeken való oktatással átformálná a közgondolkodást, s a korábbitól eltérő szempontokat vetne fel.
Valahol ebben mutatkozik meg, hogy az 1990 utáni polgári fejlődés nem a kifejlődőben levő polgári átalakulás 1867 utáni modelljén, hanem a torz körülmények között születő, helyét is csak nagy nehezen találó Horthy-rendszerben, majd a rémisztő sztálinizmust enyhítő Kádár-rendszerben születetett meg. 1867 után a fejlődés szabad volt – még hogy az adott kor korlátai mindig meg is mutatkoztak. A Trianon utáni fejlődés 1919 után, a szovjet érdekkörben való helykeresés 1956 után viszont minden relativizálódott: a helyzet mindig „ahhoz képest” volt jobb, s nem egy önálló mércéhez mérve. Megkockáztatom, hogy a mai értékválság alapjai is ekkor teremtődtek meg, szétrombolva számos olyan politikai, civilizációs, gazdasági intézményt, amelyen megszilárdulhatott volna egy vagy több értékrendszer. Mondjuk egy arisztokratikus, egy polgári és egy munkásmozgalmi: mindegyik saját ethosszal, értékrendszerrel, súlypontokkal, saját civilizációs kódokkal és viselkedési formákkal. Egy szabadabb fejlődési pálya az ilyen alkotóelemek összecsiszolását hozhatta volna a 20. század második felében.
De ez nem történt meg, így a mai politikusok és ideológia - gyártók a 20. századi történelmi fordulatokban relativizált szempontok alapján építik fel a múltra vonatkozó elképzeléseiket. Sem Orbán, sem Gyurcsány nem szabadulhat meg e béklyóktól. Nézzük meg, hányan kapják fel a fonalat azt követően, hogy Orbán Bibó szobrot avatott Brüsszelben vagy Gyurcsány elítélte Kádárt és (halványabban) a Kádár –rendszert. Szerintem alig akad majd vállalkozó.
