Ha széleskörű lesz a vagyonadó, akkor jelentős löketet kap a polgárosodás.
A magyar polgárosodást eddig a vagyonfelhalmozás és a társadalmi csoportok helyzetének újrarendezése formálta. A mostani szakaszban a gondolkodásnak kell átalakulnia.
A magyar polgárosodás azon szakaszába jutottunk, amikor a tudatformálás alkotja azt a strukturális tényezőt, amely megváltoztathatja a világról alkotott véleményünket. Sok mindennek kellett összejönnie ahhoz, hogy ez így legyen.
Elég sokan elég sokat akviráltak ahhoz, hogy birtokon belülinek érezzék magukat. És elég idő telt el ahhoz, hogy a tulajdonosok megéljék azt is, hogy a tegnapi 200 millió, 2 milliárd pár év – kettőnél több, hatnál kevesebb – alatt jelentősen nőhet és jelentősen csökkenhet.
Ma már elég sokan vannak a gyarapodó középosztály tagjai között, akiknek az élete az elmúlt tíz-tizenöt évben jelentősen megváltozott. Nem csak pozitívan, hanem negatívan is: van, aki lecsúszott, másnak meg hullámzott a bevétele, a társadalmi státusa, s a mozgástere. És sokan vannak olyanok, akik átmentették, vagy emelték szüleikhez vagy saját, rendszerváltás előtt elfoglalt helyzetükhöz képest a státusukat. Ők nagyon is tudják, hogy mit veszíthetnek.
A társadalmat formáló erők mindig viszonylagosak. Egyetlen forradalmat vagy nagy változást sem milliók mozgattak, hanem néhány ezer, tízezer, esetleg egy-két százezer ember. Ahhoz, hogy valami változzon, kritikus tömeg kell, amely azonban nem attól kritikus, hogy a társadalom elsöprő többségét alkotja, hanem attól, hogy erőteljesen tudja befolyásolni a társadalom többi tagjának a véleményét.
A 2008-as válság, a 2008-as népszavazás, a 2006-os őszödi beszéd, az egymásra licitálás a kampányban, s a nyilvánosság intézményeinek ehhez való asszisztálása, s a mostani devizaadósokat érintő válság kellően nagy sokkot, s egy összefüggő logikát alkotott ahhoz, hogy a véleményt formálni képes középosztályi és elit csoportok megrémüljenek.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök előtt nagy lehetőség áll, ha tényleg élni akar a vagyonadózás és az áfa emelés lehetőségeivel. Ha a vagyonadót mindenkire nézve bevezetik, az épp a gyarapodó középosztályt, s a felfelé törekvő egyéb csoportokat érinti a leginkább. Ugyanők azok, akik a fogyasztási adó menedzselését a saját bőrükön nagyon is megérzik. Ugyanis ők fogyasztanak és vagyonosodnak a legnagyobb számban ( még ha nem is a legnagyobb mértékben).
Azt gondolom, hogy amikor a 15-45 milliós ingatlan vagyonnal rendelkező középosztály tagjainak, mondjuk évi 250 -600 ezer forintot majd a vagyona után le kell perkálnia, akkor a felelőtlen lebegés, amelyben a magyar társadalom van, egy csapásra elkezd majd átalakulni ( ha nem is megváltozni). Hirtelen több százezer ember számára válik világossá, hogy a közösségi büdzsé nem más, mint az ő büdzséjének a meghosszabbítása. Hirtelen kiderül majd, hogy a közkiadásokról, adókról szóló politikusi és szakértői szövegek nem absztrakt dolgok, hanem zsebre menő elképzelések. Eddig a munkáltatótól vonták le az adót, amely sosem fordult meg a kezük között, így távoli dolog maradt A vagyonát viszont mindenki érzékeli, mint a kezét. Az erre kirótt adóról nem is beszélve. Azt a saját keresetéből kell majd kifizetnie.
Megerősödik majd a kirekesztés azokkal szemben, akik nem fizetnek adót: nő majd a gazdag ellenesség és a szegények, romák ellen érzett ellenszenv is. Ugyanakkor hirtelen az is világosabb lesz, hogy plussz ezer borsodi rendőr munkaidejénél olcsóbb megoldás is van a romák helyzetének javítására. Például az oktatási intézmények hatékony működtetése a romák felzárkóztatására. Az is kiderül majd, hogy a szegényeket fel kell zárkóztatni, s ennek több oka is. Ha ők is fogyasztanak, több lesz a fogyasztó. Ha nem emelkedhetnek felfelé, akkor egy részük majd elveszi, s újraosztja mások tulajdonát ( legyen az mobil vagy réten legelő juh).
De még ennél is tovább szalad majd a felelősségre vonás. Ha a miniszterelnök mellébeszél, akkor dühösek lesznek, hogy az ő zsebükre játszik a szavakkal a miniszterelnök. S ha a sajtó nem szolgálja ki őket értelmes információkkal, akkor a sajtót sem veszik meg, mert felesleges kiadásnak bizonyul majd az erre költött pénz.
Ehhez persze kellett a politikai vetélkedés; az egymásra licitálás; a devizaadósság intézményének széleskörű elterjedése; a nyugati piacokra ráfordulás (a rendszerváltás); a hazugság fokozódása; a sajtó kiüresedése; a 2008-as nagy válság. Nem érdemes sorolni, mert sok-sok elemből áll össze az, amitől ma fulladozunk.
Ha ezek a téves és helyes lépések egy fordulatot készítenek elő, akkor nem volt hiábavaló az elmúlt tíz és húsz év tévedéseinek, halogatott döntéseinek a sorozata.
Thatcher miniszterelnökként a szabályok egyszerűsítésében és csökkentésében ( dereguláció), a szabad piac megerősítésében ( privatizáció), egy kistulajdonosi, kisburzsoá programban hitt. Ez utóbbi során sok százezer ember vette meg az önkormányzati lakását. Egyébként csak néhány évvel korábban, mint nálunk a kilencvenes évek elején. A globalizációra való felkészítés pedig a kilencvenes évekre prosperáló országgá tette Nagy-Britanniát. Magyarországon nagyon hasonló fordulat játszódott le. Ezt lehet neoliberális átalakulásnak nevezni egy etatista, államközpontú rendszerből. A neoliberalizmusnak azonban van egy eleme, amely nálunk még nem formálódott ki: az adófizető polgárság, amely tulajdonosként, a fogyasztásán és a vagyonfelhalmozásán keresztül gyarapítja a közösség erejét.
A vagyonadózás széleskörű bevezetése húsba vágó döntés és megszorító intézkedés lenne. De végre egyszer az emberek tudatáig hatolna a változás lényege: egy kapitalista társadalomban a többség vagyonra vágyik, s azt is igyekszik is megszerezni. S akinek a vagyonát megterhelik adóval, annak bele kellene szólni a közösségé formáló döntésekbe. Tájékozódnia kellene, érdeklődni, hiszen a bőrére megy a dolog.
Még sosem gondoltuk végig, hogy az adócsalás egyben a közösségi ügyekből való visszahúzódást is segítő elem, hiszen a mentsvárunk nem a közös szabályokban, azok formálásában, hanem az informális világ hatékony működtetésében van. Számunkra ismerős, előnyös és bejáratott világ ez. Rábeszéléssel, fenyegetéssel nem lépünk ki belőle. Csak akkor érdekel minket mindaz, ami ezen kívül esik, ha a legfontosabb értékünket, a vagyonunkat kezdik el megszámolni, s megadóztatni. A vagyonfelhalmozásának ugyanis nincs alternatívája. Minden kapitalista társadalomban van egy kisebbség, aki ezt elutasítja, de a többség minden másról inkább lemond, mint a vagyonszerzésről.
A vagyonadó és a fogyasztási adók szerepének erősítése – ha a többi adó csökkentésével jár együtt – a tulajdonnal rendelkezők közéleti, demokratikus integrálását segíti elő. Ettől még nem lesz liberális, humanista a demokrácia, hiszen a tulajdonosok nagyon is kirekesztőek tudnak lenni a tulajdonnal nem rendelkezőkkel szemben. De tömeges érdeklődés nélkül nincsen élénk demokratikus közélet, s a közösségi döntések világát a legékesszólóbb publicista, s a legkifinomultabb és legrátermettebb kommunikátor sem tudja közelebb hozni az emberekhez, ha azok fejében saját helyzetük, saját vagyonuk alakulása nem kapcsolódik össze azzal, hogy a politika nem más, mint a közösségre vonatkozó döntések világa. Nem úri hóbort és huncutság, hanem a mi zsebünkre menő tevékenység.
