Nagy tévedés azt hinni, hogy bármilyen harmadik vagy újabb politikai erő majd öko –platformon fog szerveződni. Ehhez egy posztmodern társadalom kell. Magyarország azonban nem ilyen.
Schiffer András pártalapítási kísérlete megpezsdítette a politizáló közvéleményt. Sokan kísérik figyelemmel az új politikai csoport megszerveződését, s még bizalmat is szavaznak neki: azt feltételezik, hogy mérhető erővé válhat az új csoportosulás.
Schiffer igyekszik elhárítani a zöld jelzőt, viszont a közvélemény és a sajtó egyszerűen nem tud mást fogalmat használni az új politikai csoportosulások leírására. Ez a beállítása azonban helytelen.
A zöld pártok a posztindusztriális, poszt-materialista világ terméke, amelyben a termelés, főleg az ipari termelés volumen növekedésének dominanciája megkérdőjeleződött. A zöld gondolat a kifejlett jóléti társadalomban, az egy főre eső nemzeti jövedelem magas szintjén alakult ki. Magyarország ugyan tagja a világ legfejlettebb ipari országait tömörítő OECD-nek, de ennek a csoportnak az alsó régiójába tartozik. Mi még a fejlett, iparon túli társadalom infrastruktúrájának, kereteinek kialakításával foglalkozunk, lásd a hatalmas autópálya-építési munkálatokat, amelyek a fejlett nyugat-európai országokban a zöld gondolat kibontakozása előtt, a hatvanas években zajlott le. Magyarország ma még a hatvanas években jár – még akkor is, ha a fejlődés kereteit már a posztindusztriális kor követelményei határozzák meg.
Schiffer valószínűleg pontosan érzi a zöld jelző politikailag sehova nem vezető sajátosságát, ezért próbál ellenállni a használatának. A megfelelő szavak hiánya viszont egyben azt is jelzi: még nem alakult ki az a fogalmi keret, amelyben az alternatíva vonzó módon megfogalmazható.
Ez persze nem véletlen. A „harmadik erő”, az „alternatíva” elképzelése ugyanis nem egy új értékrendszer, egy új szemlélet keresésére épül. A magyar társadalomnak nem a fejlődési pályát kínáló, output orientált gazdaságpolitikai személettel van baja. A szlovák és román növekedési pálya ívének magasa szárnyalása éppen azért nyomasztó, mert a középponti problémának érzett növekedési ütem tekintetében hagyják le a magyar gazdaságot.
A magyar választóknak nem a társadalom fejlődésének jellegével van bajuk, hanem annak a politizálási renddel, amely a kilencvenes évek végére megszilárdult, s felülírhatatlannak bizonyul. A politikai világ dominanciája, a politikai korrupció ( s nem általában a korrupció), a megszorításokkal járó gazdaságpolitika, a húzd meg-ereszd meg folyamatos megtapasztalása borítja ki a politika iránt érdeklődőket. Természetesen túl azon, hogy a politikai küzdelem az igazságosztás és nem a plurális megoldási lehetőségek terepévé vált.
A politikai világ ilyen módon való felépülése mögött súlyos pénzügyi rendszer, gazdasági és uralmi érdekek alakultak ki, amelyek egy zárt rendszert hoztak létre. Senki nem tudja megváltoztatni ennek a kereteit, s a politikai erők térnyerésének akkor van esélye, ha e keretek tudomásulvételével, s nem azok felülírásával próbálkoznak (lásd az MDF sikeres megmaradását, amelynek támogatói nagyon is evilági erők biztosítják, a kialakult játszma menetének befolyásolása érdekében). Bármilyen új politikai erőnek arra kell válaszolnia, hogy a kialakult keretek között, a létező pénzügyi-gazdasági-erőcsoport küzdelem világában milyen új alternatívát tud megfogalmazni. Hol van ez a probléma a posztindusztriális politikai érzetek kialakulásától? Makó vitéz közelebb volt Jeruzsálemhez, mint a zöld gondolat a kritikussá vált politikai érzületek világához.
Schiffer problémája ma inkább az, hogy milyen politikai problémákat fogalmazzon meg, amelyek rezonálnak az elégedetlenek érzeteivel. Mi az a zöld gondolatot is magába foglaló, de nem túl zöld, életképes alternatívának tűnő gazdasági-politikai elképzelés, mint alternatíva, s mi az a létező politikai erőket sarokba szorító, morális alapú kritika, amely egy új politikai erőt bevihet a parlamentbe.
A politikai és gazdasági nézeteik hiánya arra utal, hogy a jelenleg létező politikai ideológiák alternatíváját ma senki nem találja Magyarországon. Az egyetlen kivezető út, s ezt érdemes rögzíteni, a politikai elégedetlenséget meglovagoló populizmus, amely dühödt módon támadná a jelenlegi politikai elitet. Schiffer pedig erre nem hajlandó: ő nem népbarát szólamokkal, hanem racionálisan is értelmezhető politikai elképzelésekkel akar színre lépni. Ha ez késik, az a gondolatok hiányát jelzi. A gondolatok azonban nem a szellemi restség bűnére, hanem a környülállások alkalmatlanságára mutatnak rá.
