Az új uralmi rend lényege, hogy a közösségi élet hatalmi és befolyási övezeteit a politikai pártok uralják.
A korábban szakmainak, civilnek, párt semlegesnek vélt szférák is a pártok uralmi és befolyási övezetének részévé válnak.
A pártokrácia uralmát is befolyásolja a minőség mennyiségbe átcsapása, amennyiben a pártokrácia uralmi rendszerként való megszilárdulásához bizonyos mennyiségben és mértékben egymástól különálló, korábban pártsemlegesnek tartott szférát, intézményt meg kell hódítani.
Amikor ez megtörténik, akkor ugyan fontos méricskélni és megkülönböztetni, hogy mennyire erős a pártokrácia uralma, de a lényegen nem változtat: a közösségi döntések nem születhetnek meg a pártokráciára jellemző, pártokratikus intézmények, eljárásmódok, s a bennük tevékenykedő személyek közreműködése nélkül.
A pártokráciában a pártokon belüli hatalmi központok közötti küzdelem és az egymással versengő pártok közötti rivalizálás, együttműködés határozza meg a végső soron megszülető döntéseket.
A pártokrácia nem diktatórikus, s oligarchikus, mert a pluralizmus, s az ellenőrzés – ellensúlyozás intézményei nem egy akaratot, s nem egy uralmi csoportot szolgálnak ki.
A pártokráciában ugyanis az egymással versengő pártok és politikai erők magukat a demokratikus rendszert szolgáló intézményeket szállják meg. A pluralizmust az biztosítja, hogy egyetlen erő sem tud mindent intézményt megszállni, mert a demokratikus választások rendje és szabadsága továbbra is biztosított.
A pártokrácia nem a demokrácia felszámolása, hanem a pártok uralmát kétségbevonó politikai erők és törekvések félresöprésének rendszere.
A pártokrácia lényege, hogy mindenki tudomásul veszi: csak a politikai pártokon, a hozzájuk kötődő holdudvaron keresztül van lehetőség közügyeket befolyásolni.
Az SZDSZ e rendszer első vesztese, mert nem értette meg, hogy a pártokrácia kiépülését nem megakadályozni kellene, hanem segíteni. Választóit viszont ez a lehetőség annyira zavarba ejtette, hogy a morális önbecsapás és a morális leépülés közötti választásban szétforgácsolt pártelitet magukra hagyták.
A pártokrácia szemléletének az elmúlt években szép csendben kiépült a szemlélete. Első ideológusa Gyurcsány Ferenc, aki világosan megfogalmazta 2004 –ben, hogy a Fidesz párhuzamos, árnyék-hatalmat épít ki a kormánytól független intézményeken keresztül.
Ha a pártokrácia elképzelését állítjuk a fókuszba, hirtelen összeáll a kép, amit értelmiségi barátaink pálfordulása okozott. Az egykor önálló, karakán, elvi harcra és gyakorlati küzdelemre kész ismerőseink azért nem állnak ki az eszmékért és elvekért könyörtelen elviséggel, mert a pártokrácia uralmának előretörését pontosabban és érzékenyebben érezték meg, mint azok, akik még a régi, 89-es függetlenség elveit dédelgetik a fejükben.
Egykori barátaink tudják, hogy a pártokráciában a helyes és a jó cselekedetek korlátait a hozzájuk közelálló, értékrendjüket kifejező, törekvéseiket felvállaló párt gyakorlati érdekei, s elvi, ideológiai korlátai alakítják ki.
A pártokrácia értelmisége nem érzi a szabadság korlátozásának, hogy önkifejezése és szabadság-védelmi tevékenysége csak a saját tábor határáig terjed. Ugyanis - s erre mindig szívesen és szívélyesen rá is mutat – semmi, még a páruralmi rendszer megszilárdulása sem akadályozza meg, hogy bárki bármikor bármilyen pártot válasszon a maga igénye, elvei, elképzelései alapján.
A finom elemzés képességével megáldott értelmiségiek még azt is bizonyítani tudják, hogy a pártok és táborok határozott elkülönülése, a köztük lévő átjárhatatlan árkok éppenséggel nem a szabadság korlátját teremtik meg.
Épp ellenkezőleg, a szabadság intézményi és személyes garanciáját adja az a tény, hogy az éles politikai elkülönültség az értelmiségi, vállalkozói, üzleti és menedzser rétegben – tehát a hatalmi szférát pozíciójából adódóan befolyásolni tudó csoportok között – nem teszi lehetővé egy nagy, közös egyetértés kialakulását.
És az is a szabadság garanciája, hogy senki nem akadályozza meg a pártokrácián belüli támogatói körök felbomlását, átalakulását, az egykori támogatók lefalcolását.
A választók viszont – cserébe a táborok elkülönüléséért – világos választási lehetőséget kapnak, amelyben nem lehet kétségük afelől, hogy az egyiket vagy a másikat választják.
A pártokrácia rendszere azért nem igényli a függetlenséget, mert a politikai hatalom és befolyás összes övezetét maga alá gyűrte; ez a bekebelezés pedig azért szükségszerű, mert a függetlenség teret ad a mási politikai párt uralmi, befolyásszerző tevékenységének az érvényesítésére. Ha az elválasztó vonalakat nem világos politikai elköteleződések szerint húznák meg, akkor a pártokráciá kívülről szemlélő nézeteket is erőre kapnának.
Az önálló értelmezéssel nem is lenne baj. A pártokrácia működtetői maguk sem hülye emberek, tudják, hogy a rendszer idővel bemerevedik, s ez rontja a hatékonyságot.
De a pártokráciának van egy gyenge pontja, ez pedig saját legimitása. A függetlenek ennek alapjaira, elvi és gyakorlati építő elemeire kérdeznek rá, s a pártokratikus uralom lényegére kérdeznek rá: miért is áll ez fent, s miért jó, hogy ez fennáll?
A pártokratikus uralom Achilles sarka, hogy tudja: sosem akarja és tudja a társadalom többségének érdekét képviselni. Ez egyébként nagyon is jó, mert fontos alkotóeleme a demokráciának.
Ám ha ennek az uralomnak a létét alkotó elemekre kérdezünk vissza, akkor maga a pártokratikus rendszer kérdőjeleződhet meg. A pártokratikus uralom lényege ugyanis, hogy a kormányzó erő maga akarja a választóknak bebizonyítani,hogy csak ő érdemes a hatalmi pozícióra. Ennek bizonyítására és biztosítására minden erőt bevet, hiszen ezzel csak annyit tesz, hogy a riválisát ássa alá.
Nagyon fontos megértenünk, hogy a pártokratikus uralom egy zéró összegű játék, amelyben az egyik fél nyeresége semmi más, mint a másik fél veresége. A pártokratikus rendszerben a rivális politikai erő gyengítése, eltüntetésére való törekvés nem negatív, hanem pozitív gondolat. Az uralom értelme ugyanis a magunk értékrendjének megvalósítása. A választói felhatalmazás megszerzésének is ez az értelme. A rivális politikai erő viszont folyamatos fenyegetést jelent a kormányzó erő egyszer már megszerzett igazság –bizonyítéka, igazság-legitimációja (a választási győzelem) kétségbevonására.
A pártokratikus rendszerben a választókat tanítani, felvilágosítani és meggyőzni kell. A pártokrácia lényege ugyanis, hogy hatalomra törő párt éppúgy világnézete abszolút igazságáról, kormányzóképessége maximális elfogadásáról akarja meggyőzni a választót, mint a hatalomban lévő. A pártokráciában mindig egy kisebbség – a választást megnyerő politikai közösség – próbálja rábírni a többséget, hogy a maga értékeit elfogadja.
A pártokráciában ugyanis nincsenek az egész politikai közösséget összefogó értékek. Pontosabban vannak, de ezek nem értelmeződnek politikaiként. Az, hogy ide születtünk, itt élünk, mindannyian magyarok/ sokszínűek stb vagyunk, az élet természetes ténye, s mindenkit megillet. Amikor kirekesztünk valakit, akkor úgy értjük, hogy ő nem olyan, mint mi, akik viszont az igaziak vagyunk valamiben. De ennek nincs köze a politikához. A politika nélkül is ugyanúgy utáljuk és másnak tartjuk azt, akit különben is utálunk.
De a politika cselekvés és közösség alapja az, hogy mi mit akarunk. A „mi” mindig a velünk egyetértők kisebb-nagyobb közösségét jelenti, s a politikai pártok dolga a politikában az, hogy a mi értékeinket képviseljék. A választási győzelem értelme, hogy mi többségben voltunk, s nyertünk. Máskor ők nyertek, de az akkor volt, amikor az ő idejük volt. Most a mi időnk jött el.
A vesztesek is élhetnek tovább. Politizálhatnak is. Senki nem vonja kétségbe erre a jogaikat, s a legközelebbi szabad választáson majd ők is győzhetnek. Persze, nyilvánvaló, akkor ők lesznek a győztesek, s mi a vesztesek. De most mi vagyunk a győztesek. A győztesség azt jelenti, hogy megvalósítjuk a mi értékeinket. A politikai párton, pártokon keresztül persze, hiszen ők a demokratikus akarat hordozói és megvalósítói. Nem a választók dolga ezért tenni. Világos, hogy a demokrácia lényege, hogy a választott politikusaink valósítják meg az értékeinket, vágyainkat, törekvéseinket. Hiszen párturalom van.
Lehet ezen még izélni, de minek? Hiszen ez van. A vak is látja.
Akinek meg valami nem tetszik, az csináljon pártot.