2008 –ban szédületes dolgok történtek itthon. Minden politikai szereplő pofára esett.
Orbán Viktor és pártja elsöprő győzelmet aratott riválisán, Gyurcsány Ferencen és az MSZP-n a tavaszi népszavazással. Gyurcsány és kormánya padlóra került.
A pillanat történelmi volt – s hamar el is illant. A világgazdaság pénzügyi válsága hat hónappal később ledarálta Orbánt és győztes csapatát. A középpontba emelt gondolat – a társadalom védelme – helyett egy sokkal prózaibb ügy, a saját pénztárcánk védelme került a középpontba.
És ezzel nem ért véget a fordulatok sora. Az ősz elején a túlélésért küzdő miniszterelnököt a pénzügyi válság ismét potenssé tette, a költségvetés parlamenti elfogadása megvalósult, így a miniszterelnöknek nem kellett távoznia a székéből. Válságmenedzserként pedig a választók jobban kedvelik, mint Orbánt (akit viszont inkább látnának a székében).
A 2008-as év megmutatta, hogy a világgazdasági tér csak egy pontig görbíthető. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy a magyar politikusok minden rendelkezésre álló görbítési lehetőséget kihasználnak.
Így 2008 egyszerre szólt a politikai döntések autonómiájáról és az autonómia viszonylagosságáról. A magyar politikai osztály magas adósságráta, sérülékeny pénzpiaci helyzet, csökkenő versenyképesség, s relatíve csökkenő nemzeti jövedelem mellett is sokat áldoz a magyar társadalom zsebeit költségkíméléssel védő politikára. Gyurcsány kormányfő augusztusban még nem egy több százmilliárdos nadrágszíjat meghúzó költségvetést terjesztett be, hanem annak épp az ellenkezőjét. A Fidesz hangos retorikájában kormányzati luxusról, s nem a szociális kiadások megkurtításáról beszélt.
A pénzügyi, majd gazdasági válság mosta el ezeket a politikai szándékokat.
Másképpen fogalmazva: ha nem lett volna válság, ma sem beszélnének, döntenének másként. Holott az adósságunk, a nemzeti jövedelem elmaradása akkor is ugyanannyi lenne, mint a válság idején. A gazdasági problémák nem a pénzügyi válság miatt keletkeztek – s ez hatalmas különbség Izlandhoz, s a balti államokhoz képest.
Az évtizednyi idő alatt felhalmozódó adósság-tömeg a politikai szféra autonómiájáról szól. A politika nálunk nem a gazdaság szolgálóleánya, hanem a társadalom tagjainak juttatott kedvezmények őre. A politikai elit elhatározott szándéka, hogy – ha csak teheti – nem zargatja a társadalmat a társadalmi juttatások levágásával, hanem igyekszik azokat megőrizni. A rendszeren belül jelentős mértékű átcsoportosításokat hajt végre – lásd az adókedvezmény és a családi pótlék rendszerének vitáját a Fidesz és az MSZP között -, de nem változtat a társadalmi ellátások rendszerén. A vizitdíj a maga 30-50 milliárdjával szimbolikus döntés volt a 12 ezermilliárd forintos állami újraosztásban.
A kiélezett politikai viták arról szólnak, hogy mennyi az a még szabadon felhasználható összeg, amelyet a magyar állam pénzügyi egyensúlyának megborítása nélkül el lehet költeni a társadalomra. A tavaszi népszavazás is erről szólt.
Ősszel egy pillanatra úgy tűnt, a válság világossá tette, hogy a mozgástér szűkebb annál, ahogyan a Moszkva téri MSZP székház és a Szentkirályi utcai Fidesz székház közötti dimenzióban látszik. Az elmúlt három hét azonban ismét bizonyította, hogy a politikusok autonómia törekvése csak pillanatokra függeszthető fel. Az IMF-Világbank-EU trió figyelő szemei előtt megkötött szigorú költségvetési politika az utóbbi három hétben 200 milliárd forinttal lazult fel.
Még egyszer leírom: nem 30-50 milliárddal, amit a népszavazás kivett a kormány kezéből, hanem 200 milliárddal. Ez a 26 ezer milliárd forintos GDP közel egy százaléka. A költségvetési hiánynak is majd egy százaléka. Annak a költségvetési hiánynak, amelynek fél százalékos letornázása volt Gyurcsány egyik lefegyverző ígérete az IMF felé. Az IMF 2, 6 százalékot akart, az idei terv 3,4 százalék volt, s ez ment le 2,9-re. Az urak és hölgyek a 26 ezer milliárd 1 százalékos, azaz 260 milliárd forintos csökkentésről vitatkoztak. Gyurcsány cirka 130 milliárdot vállalt, s 130 milliárdot alkudott le belőle.
Azaz az IMF hitelek ára, a bizalom helyreállítása azokon a tizen-, huszon- és ötven milliárdokon múlt, amelyeket a hitelszerződés aláírása után ismét olyan nagyvonalúan osztogat a kormány. Ugyanúgy, mint előtte.
A pénzügyi spekulációt lehetővé tevő hiány ezekből az ötven milliárdokból lett akkora, hogy a spekulánsoknak érdemes volt Magyarország összeomlására játszani, s azt elősegíteni.
Ezek a döntések nem egy szélcsendes időszakban, hanem akkor történtek, amikor a viharfelhők még el sem vonultak.
A gazdasági megfontolások tehát ismét zátonyra futottak a politikai szempontokon. A politika autonómiája olyan mélyen gyökerezik, hogy még a pénzügyi válság esélye is csak néhány hétre képes azt felfüggeszteni.
