A pittsburghi G20 csúcs fordulópont: a világ kormányzás új szakaszába léphet, ha megvalósítják az ott elhatározottakat.
Ez lenne az első eset, hogy makro-pénzügyi és makro-gazdasági kereteket alakítanak ki a világ kormányai.
A világméretű megállapodásokra 1945 után került sor, ennek az ENSZ és szakosított intézményei a legkorábbi példái.
A globális kapitalizmus már kiépített világ-kereskedelmi (GATT, WTO) és regionális gazdasági egységet (EU), s volt már a fejlett országoknak közös pénzügyi rendszere is ( Bretton Woods). De olyan egység, amely a világ egészét átfogta volna, még nem.
A pittsburghi csúcson olyan országok vettek részt, amelyek lokális vagy globális energiaközpontok. A csúcs résztvevőinek köre azért is fordulópont, mert a globális szereplők először tették egyenrangúvá a lokálisan erős gazdasági hatalmakat ( Brazília, Dél-Afrika).
Így ez az első eset, hogy a hagyományos globális szereplők elismerték a lokális gazdasági központok kiemelkedő szerepét.
A másik újdonság, hogy nem újabb kereskedelmi megállapodásokat akarnak kidolgozni, hanem makrogazdasági - makro pénzügyi kereteket a világ egésze számára.
A csúcsról kiadott közlemény egészen világosan lefektet olyan elveket, amelyek egy világméretű makrogazdasági koordinációt rajzolnak fel. Igaz, csak elveket, s csak általános célokat, de ne felejtsük el, hogy a 20. század második felében az egyszer lefektetett elvek az államok egymás közötti viselkedéséről előbb-utóbb konkrét, jogilag kötelező megállapodásokhoz vezettek.
Ki gondolta volna, hogy az európai országok szervezete (EU) jogilag kötelező döntés hoz egy egyesült államokbeli cégre (Microsoft) vagy az Egyesült Államok egyik nagy repülőgép ipari cége (Boeing) egy államok közötti megállapodással létrejött intézmény (WTO) előtt vitatja majd az európaiak támogatási politikáját ( Airbus).
Amikor most olyan elveket fogadtak el közös platformként, mint a pénzügyi lufik elkerülése úgy, hogy a kormányok feladata az értéklufik kialakulásának megakadályozása; akkor olyan elvek megvalósítása mellett kötelezték el magukat, amelyeknek konkrét hatása lehet az egyes országok gazdaságpolitikájára.
A kamatok, hitelek, banki tevékenység szigorúbb kontrollja, a nemzeti gazdaságpolitikának az egészre – ami itt a világot jelenti – gyakorolt hatásának mérlegelése teljesen új elem. Egy globális gazdasági benchmark és egy közösség egészének érdekét figyelembe vevő best practice elvének a lefektetése. Az üzleti életben sem azért voltak fontosak ezek a fogalmak, mert mindig mindenki ugyanúgy értelmezi azokat. De lefektették egy olyan paradigma, elképzelés-rendszer kereteit, amelyek megváltoztatják a szereplők gondolkodásmódját. A maximális haszon elve és a best practice nem teljesen ugyanaz, ahogyan a piaci szereplők gondolkodásmódjáról való elképzelésünknek sem a Vadnyugat a megfelelő metaforája.
Az országok viselkedését is meghatározzák ezek a szabályok. 1945 előtt, sőt, közvetlenül utána sem volt elképzelhető az a szabály-összehangolás, amely Nyugat-Európában 1957 után bekövetkezett egy közös gazdasági térben, s ami egy közös pénz kialakításához vezetett. Ma ugyan éppen e pénz megőrzése az egyik nagy gond, de gondoljunk bele, ez mekkora előrelépés ahhoz képest, amikor korábban a váltópénzekről semmi perc alatt le lehetett válni. Az euro végül is nem más, mint egy közösen vállalat szabályrendszer betartása és betartatása.
A pittsburghi értekezleten először értett egyet a világ 20 legfejlettebb gazdaságának politikai vezetői abban, hogy a világpiac szereplőinek közös érdekei vannak, amelyeket közös gazdaságpolitikai elvek, célok alapján kell megvalósítani.
Ez nem semmi.
