A magyar politikai élet egyik sajátos paradoxona, hogy bár a különböző táborok politikusai durván gyalázzák a másik tábor demokratikus elkötelezettségét, a súlyos vádak semmit sem változtatnak a magyar demokrácia békés menetén. Sem a politikai döntéshozatalban, sem a politikai cselekvésekben nincs hatása az egyre kíméletlenebb retorikai háborúnak.

 Az MSZP hivatalos, kongresszusi határozata így szól:

"A Magyar Szocialista Párt kongresszusa a mai magyarországi közhangulat szélsőséges megnyilatkozásaiban, a mind gyakoribb normaszegésekben a nemzeti radikalizmus zsákutcáját választó populista jobboldali politika felelősségét látja. A parlamenti választási vereséget elfogadni képtelen, annak okaival szembenézni nem hajlandó politikusok hol szóval, hol némasággal, hol tettel, hol tétlenséggel, de mindenütt veszélyes demagógiával védelmet, igazolást és bátorítást adnak a szélsőséges politikai csoportoknak. Ez a nyílt hatalmi küzdelem, kirekesztő és megosztó magatartás, amely a tekintély- és vezérelvű hatalmi akarat eszköze, a magyar baloldal, sőt a demokrácia valamennyi híve számára elfogadhatatlan."

A Népszabadság összefoglalója szerint Orbán ezt nyilatkozta most vasárnap a Vasárnapi Újságban:

 "Most mindenki arra vár, hogy a választópolgárok kikényszerítik-e a változást, azaz 'elkergetik-e azokat az országvezetőket, azt a kormánykoalíciót, amely csalással, hazugsággal, az emberek megtévesztésével szerezte meg a parlamenti mandátumok nagy többségét".

A politikai elit tagjai magukat, a riválisukat és a közvéleményt is elszórakoztatják, elborzasztják a kijelentésekkel, majd a magyar választók többsége békésen, házi anyázással kísérve, de normális életet él, megnézi a neki tetsző közéleti műsorokat, s négyévente szavaz. Hiába a felkorbácsolt retorika, a demokráciában súlyos vádak, az emberek politikai cselekedeteire ez nincs hatással. Csak egy pár száz, pár ezer fős tömegre hatnak ezek a szavak. És ami még furcsább: a heves mondatok, a helyükre nem illő kifejezések néhány tízezer, a politikai élet magját alkotó, s azon belül is a végtelenül elszántak közé tartozók igényét elégítik ki. A retorika egyre durvább, mégsem nő a hatása: a felkorbácsolt tömegek többsége rá se hederít a vádakra.  

A magyar politikai kettős beszéd lényege az, hogy ezt a magot vérlázító szövegekkel tartják felspannolva. Közben pedig a szélesebb közvéleménynek szóló fricskákkal, gúnyolódásokkal, leleplezésekkel, s racionális javaslatok vagy kritikák nyilvánosságra hozatalával alkotják meg a normális demokratikus közbeszédet.

Kóka villáján gúnyolódni, egymást verbális eszközökkel elküldeni a fenébe, korrupcióval, hozzá nem értéssel vádolni, jó szándékát kétségbe vonni szerintem a normális demokratikus diskurzus része. Ez is szerves része a diskurzusnak és szerintem ez a nagyobb része a pártok kommunikációjának.

Az emberekben ugyan a durva vádak rezonálnak, maradnak meg jobban, ám politikai –közéleti cselekvésüket még sem az határozza meg. A vaskos és undok szövegek nem Magyarország választóit osszák meg, hanem csak a táborok törzsmagjainak véres szemű szurkolóit spannolják fel.

A magyar demokratikus élet durvulása, ha igaz, akkor a törzsválasztóknak szóló retorika hevességében, kíméletlenségében, s az alapvető demokratikus elkötelezettség kétségbevonásában jelenik meg.

A furcsa az, hogy a két nagy pártban nem lehet vezető politikus az, aki a pártok magjának szóló retorikát nem vállalja fel. A saját tábora sem emeli vállra, nem tud kitűnni, nem kap média nyilvánosságot, s nem tűnik erős, meghatározó politikai figurának. Kiemelkedni csak durva szövegekkel lehet ( lásd Rogán Antal korai pályája). Az első vonalbeli ismertség és befolyás csak a pártok radikálisain keresztül vezet. Holott épp ők azok, akik miatt könnyen választást lehet veszíteni, ha egy párt túlságosan csak rájuk figyel. Az a politikus, aki hosszútávra és szélesebb körű elismertségre törekszik, kénytelen lemondani a radikális kritikáról (lásd Rogán Antal pályafutása mostani szakaszát).