A magányosság bénítja le Orbánt és Gyurcsányt, fékezi Navracsicsot, bizonytalanítja el Pokornit, lehetetleníti el Demszkyt

Néhány példa a közelmúltból:

-         Demszky megpróbálta jobbra tolni az SZDSZ-t (legalább retorikailag): a baloldali –liberális véleményfomálók kritikája, gúnykacaja kísérte (2001)

-         Medgyessy Péter új identitást talál a nemzeti közép megteremtésében: undok fanyalgás fogadja a saját táborában, mély hallgatás és élcelődés a jobboldalon

-         Orbán megpróbál új szellemi gyökeret találni Bibóban: senki nem kapja fel a szálat (2006)

-         Gyurcsány átértékeli a Kádár-rendszert: vita és mély csönd kíséri (2006)

-         Navracsics új fogalmat hoz be a Fidesz életébe, az igazságosságot: senki nem tudja, mit akar mondani

-         Pokorni holocaust napot vezet be, iskolát zárat be a hatékonyság jegyében (1998-2002): senki nem is veszi észre ezeket a fejleményeket

Mi  a közös a felsoroltakban? Az, hogy vezető politikusok meghatározó pozícióban megpróbálnak valami újat mondani, cselekedni, egy újfajta, a korábbitól eltérő pozíciót kialakítani. Mi az eredményük? Gyakorlatilag semmi, hiszen javaslataik, döntéseik, elképzelésüket süket csönd, dühödt kétségbeesés( Demszky esetében), vagy zavart csend (Gyurcsány és a Kádár –korszak) kíséri.

 Mi az oka annak, hogy a maguk körében erősnek tartott politikusok képtelenek voltak ezeket az újdonságokat átvinni? Minden bizonnyal azért, mert az általuk vagy tanácsadóik által kitalált fogalmak, attitűdök nem illeszkednek abba a szellemi közegbe, amely az adott tábort körülveszi. Ez a közeg nem a tág közélet, hanem az udvari és társutas, lelkes és számító véleményformálók, értelmiségiek, politikusok, üzletemberek köre, akik titkos naplóbejegyzéseknek vagy az asztali böfögéssel együtt kezelt illetlenségnek tartják az egyébként nagyra becsült frontember újdonsült gondolatait.

 A magyar politikusok az ilyen átpozícionálási kísérletek sikertelenségéből azt a következtetést vonják le, hogy nem érdemes új dallamokon gondolkodni, mert úgy sem találnak értő fülekre. A probléma azonban mélyebben rejlik: a magyar politikusok lebecsülik az ideológia –termelés jelentőségét, nem építenek ki szellemi bázist, nem igénylik a szellemi bázis innovációs tevékenységét és az ilyen újítások kialakítását egyes egyedül személyes gondolkodói teljesítményüknek tekintik, amely mint egy –egy zseni gondolata vagy rátalál a maga közegére vagy elkezdi évszázados bukdácsolását a meg nem értés, a felfedezés, a meggyökerezés, elfelejtés állandó körforgásában. Érdekes módon, a nagyon is napi rutinban élő magyar politikusok a szellemi újrapozícionálás feladatát évszázadok perspektívájában, s nem a holnapi főcímekben, a holnaputáni megértésben, s a két hónap múlva kialakuló elfogadásban látják.

A magyar politikusok képtelenek szellemi hátteret maguk mögé állítani, képtelenek a napi politikai döntéseik szellemi hátterét megteremteni. Az már leesett nekik, , hogy pénz és nyilvánosság kell a politikai cselekvéshez. Az még nem, hogy tudás és gondolat is. Gyurcsány Ferenc több évig készült a frontemberi szerepre: ma is még azokból a gondolatokból él, amit akkoriban, a kilencvenes évek közepe és 2002 között felhalmozott. Kívülről úgy látszik, a gyakorlati értelemben vett abszolút politikai hatalom birtokában könnyedén meg tudná teremteni azt a szellemi hátországot, amelynek felépítése segítené egy –egy nagyívű beszéd kialakítását, a reformok gondolati megalapozását. Gyurcsány azonban képtelennek bizonyult erre. Ahogyan Orbán is. A miniszterelnökök nálunk elmagányosodnak. Egyedül farigcsálják a gondolataikat, belevesznek a maguk szlogenjeibe, s a kormányzás során hamar kiszáradnak. A felkészülési időszakban kialakult gondolatrendszert a kormányzati hatalom, az állandó döntéshozási kényszer, a praktikus kihívások és korlátok ezer eleme, az irdatlan információ és az állandó döntési kényszer, a „kör közepén állok” napi tapasztalata, - ezek mind irtózatos erővel szívják ki a frontember gondolatait, mint egy sivatag a locsoló kocsi teljes tartályát.

Még senki nem jutott el oda, hogy szellemi és ideológiai hátteret kínáló, gondolkodó műhelyeket, ideológiát gyártani tudó, a döntések alátámasztó ideológia affinitással rendelkező értelmiségiekből alakítson ki szellemi hátországot; na pláne oda, hogy táborán belül sok-sok kör, intézet, gondolkodásmód pluralizmusát teremtse meg a rendelkezésére álló erővel, s pénzből.

A személyes része ennek az, hogy a politikusi tevékenység során használt tudás alkalmazott tudásnak tekintik, míg az ilyen „gondolatkísérleteket” nagyszabású és személyes teljesítménynek, amelyet – a kelet-európai értelmiségi hagyomány alapján – az ember egymaga alakít ki, tesz közzé, s egy maga is bukik el vele. Ideológiát nem gyártunk, hanem szülünk, ahogyan szülni kell, egyedül. Az ideológia nem termék, nem egy közösen kialakított gondolkodási folyamat terméke, hanem a személyes teljesítmény megbecsült eleme. Nem is politikus, aki másokra hagyatkozik, vagy szellemi követőket keres. Nem politikus az, aki jól hangzó kommunikációs szlogeken túli szellemi teljesítmény vár a csapatától, illetve a vele szimpatizáló értelmiségiektől. Az sem politikus, aki udvaroncok helyett vele együtt gondolkodó, közös szellemi gyökérből táplálkozó értelmiségieknél keres támogatást. Mint ahogyan a magyar értelmiség is lenézi azt a szellemi embert, aki operacionalizálható, napi szlogenekben, döntésekben testet öltő gondolatokat, ideológiát, valóság-értelmezést ad egy –egy politikus döntéseihez.

A mélyebb ok persze a magyar szellemi élet sivár jellege. A politikával átitatott média csak a maga szája íze szerinti gondolatokat erősíti fel. Nem kíváncsi az újraértelmezésekre. Nem kíváncsi és így nem friss. Szellemi divatok persze így nem zavarják össze, de megújulni sem tud. A bátorító, nyitott szellemi közeg hiányában az új gondolatok nem nyernek teret; ha mégis, akkor ledorongolásban van csak részük vagy feltétlen ünneplésben – egyik sem tesz jót a szellemi pozíciók finomításában. Így nincs példa az újításra, a minta a meglevőhöz simuló magatartás lesz. Nyelvileg sima, gondolatilag veszélytelen szellemi közeg ez, amelyben nincs az a milliárdjaira szakadt, élő, új gondolatokat szülő és állandó versenyben levő közeg, amely segítené, ha egy –egy politikus új gondolattal áll elő.

Így Orbán hiába jön az antikommunista antifasizmussal: ez a madár Magyarországon nem létezik. Navracsics beleszerethet az igazságosság fogalmába, de ha nincsenek értelmiségiek, akik azt értelmezik, akkor majd ez is hamar elhal. Gyurcsány Kádár-kor átértékelése sem vezet sehova, ha a véleményformáló és véleményét monopolizálni tudó értelmiség szerint a Kádár –kor úgy, ahogy van, le van zárva. Jobboldalon nem engedik, hogy rajtuk kívül más is átértelmezze, a baloldalon meg úgy tartják, túl vagyunk már ezen, nem kell ezzel foglalkozni. Hiszen rajtunk van az átkos kommunista csürhe/ a szélsőjobbos bagázs. Ez ma a fontos, nem az újrapozícionálás. Ebben a szellemi közegben csak az kap erőre, amely egybeesik az uralkodó véleménnyel. Alternatíva pedig nincs. Még Orbánnak és Gyurcsánnyak sem adatik meg ez a mozgástér. Na pláne olyan kisfiúknak, mint a Pokorni, meg a Navracsics, meg a Demszky. Fodorról nem is beszélve, ha esetleg komolyan gondolja, hogy az Orbánnal barátkozik. Hogyisne.