Van valami végtelenül szánalmas abban, ahogyan Orbán Viktor játszani tud a magyar értelmiséggel.
Orbán Viktor szerintem folyamatosan magában röhög, amikor olyan ügyekben provokál vitát, amelyekben a magyar értelmiség teljesen tájékozatlan, s ezt a tájékozatlanságot észre sem veszi.
Sajnáltam Mészáros Antóniát, amiért a múlt héten a miniszterelnökkel folytatott interjújában neki jutott az a hálátlan szerep, hogy Orbán professzor személyén keresztül szelíden célba vegye az őt kritizáló értelmiséget. Orbán politológus felhívta a figyelmet, hogy a köztársasági elnök a parlamentáris demokráciában nem ellensúlya a miniszterelnöknek, hiszen mindketten a végrehajtó hatalom tagjai. A hatalom megosztása pedig csak a különböző hatalmi ágak között egyensúlyban fontos.
Orbán professzornak igaza is van és persze csúsztatott is. A klasszikus hatalommegosztás már rég a múlté, hogy mást ne mondjak: a parlament ellenőrző szerepe csökken, ha egy képviselő kormányzati megbízást is vállalhat. A végrehajtó hatalom sem egységes, hiszen a tömegtársadalomban kormányzati intézmények fékeznek kormányzati intézményeket, lásd, mondjuk egy költségvetési vitában a szociális és a pénzügyi szempontok érvényesülését. A kötelező közigazgatási egyeztetés erre is szolgál.
A magyar alkotmány alkotói nem véletlenül alkották meg a köztársasági elnök egyedüli, s társ döntéshozói szerepét, nem mindegy, hogy ki jelöl, ki ír alá, ki nevez ki (legtöbbször persze a miniszterelnökkel valamilyen módon összekötve teszi ezt).
A lényeg a példában azonban az, hogy a gimnáziumi történelem könyvek szintjén megtanult tudás semmit nem ér egy modern társadalomban; a magyar társadalomtudományi oktatás – egyébként a kommunista rendszerben gyökerező lemaradása - idejétmúlt vonása miatt egy átlagos értelmiségi – műsorvezető és szerkesztő – olyan elképzelésekre tud csak támaszkodni, amelyeket az élet azóta már felülírt. Már várom a pillanatot, amikor Orbán professzor a posztmodern létállapot sajátosságainak sajátos értelmezésével piszkál majd egy olyan liberális értelmiségit, akitől elvárható, hogy tudja: mi is az a posztmodern létállapot, amit Lyotard leírt.
Orbán ugyanígy beszél az Európai Unióról is. A jobbos közönségnek kedves kiszólásai, amelyektől a baloldali, liberális tollforgatók a falnak mennek, s lendületes publicisztikákkal ítélik el Orbánt, a mucsait, sokszor nem mások, mint a tájékozatlanság iskolapéldái. Az Európai Unióban cifrább vélemények és dolgok történnek, mint amiről mi itthon tájékoztatást kapunk. Vaclav Klaus cseh elnököt egy konzervatív pöcsnek tartják az egységes Európa hívei, akit nem szokás sehova sem meghívni. Csehországot még sem ítéli el senki, ahogyan Szlovákiát sem zárták ki sehonnan azért, mert a magyar kisebbségnek nem adja meg azt, amit a saját többségének a kettős állampolgárság intézményével simán megad.
Furcsa, önmagába záródó kagylót alkot Magyarországon a jobbos, liberális és balos értelmiség, amelynek egy része ugyan olvas idegen nyelven, de kettős látása és kettős tudata van: azt gondolja, hogy amit szabad ott, azt nem szabad itt (mindenki a pártossága/ ideológiai csőlátása alapján választja ki azt, amelyet kognitív disszonanciával elnyom); az értelmiség másik fele pedig még a magyar sajtóba beszűrődő és a világ egyszerűsége ellen szóló példákat is ignorálja.
Ami ebből kialakul, az maga a hamis tudat, amelynek mozzanatai egymáshoz is kapcsolódnak és mára már egy egész rendszert alkot. „Az Európában ez nem szokás” gondolata nem csak Avar János minden magyarázatot pótló szófordulata az ATV műsorában, hanem bevett publicisztikai közhely – holott minél többet olvasunk Nyugat-Európáról, annál inkább kiderül, hogy nincs európai szokás. A svédek egészen sokáig, ha jól emlékszem, a hetvenes évekig genetikai alapon szelektáltak az emberek között. Azt az eugenetikai felfogást alkalmazták, amely közpolitikai feladattá és genetikai gyilkoló programmá vált a náci Németországban. Azok a svédek tették ezt, akik közben a harmincas évektől kezdve a lakásépítést és a szociális programokat a társadalmi integráció és felemelkedés irigylésre méltó eszközeként alkalmazták, s akik a hatvanas évektől kezdve a Harmadik Világ gondjaira reagálva önfeláldozóan megnyitották kapuikat az etnikai és gazdasági menekültek előtt. Folytathatnám a sort még sok példával, a lényeg úgy is az: kinek a milyen Európájáról, s milyen egységes európai normáról beszélünk?
A baloldali-liberális világértelmezés ellen küzdő jobbosok minden olyan szövegnek, gondolatnak örülnek, amely ellentmond az általuk utált világnézetnek. Miközben a világ nem ilyen egyszerű, a nemzeti felszabadítás és autonómia gondolata egyáltalán nem népszerű az európai jobbosok között – egyébként az uralkodó csoportok nemzet-felfogása miatt. Mi lenne Franciaországból, Spanyolországból, Angliából, ha a politikai autonómia csak úgy szabadon érvényesülhetne? És vajon Nyugat-Németország egy része nem akarna elszakadni Kelet-Németország ( DDR) egy részétől?
A jobbosok nálunk azt sem nyelik le, hogy az anti-totalitárius erők Európában 1945 után paradigmatikus fordulatot vettek, s a plurális demokrácia elszánt védelmezőivé váltak. Éppen a számukra fontos keresztény értékek jegyében ítélték el a nácikat és a kommunistákat, s egy olyan demokratikus rendszert alakítottak ki, amelyben a demokrácia értékei szentek és nem megkérdőjelezhetőek. A jobboldali európai közvélemény tekintélypárti, de nem egy ember tekintélyét, hanem az első számú vezető tekintélyét védi és kéri számon, s a demokratikus rendszert védi, s nem válik demokrácia-ellenessé (úgy értem, a liberális felfogáson alapuló parlamentáris demokrácia ellenzőjévé).
Ettől még a franciák az autokrata jellegű első számú vezetőket szeretik ( De Gaulle, Giscard D 'Estaing, Mitterand, Chirac), nem válnak meg vesztes pártvezetőiktől (Kohl a hetvenes években), hogy a magasröptű értelmezéshez hozzákapcsoljam a nálunk gumicsontként tárgyalt témákhoz.
Szóval, sokkal bonyolultabb az európai minta szövete, mint ahogyan nálunk ezt gondolják. Az európai politikai rendszer is legalább olyan színes, mint az antik görögé, ahol ugyan Athén politikai rendszerét tanuljuk meg, de az antik görög világnak nem Athén volt az egyed uralkodó városa és politikai rendszere.
Ebben az országban nem csak a politikusok savanyodtak be, hanem a magyar értelmiség is. Tartok tőle, hogy a véleményformáló értelmiség teljesítménye hű tükre annak, amilyen szinten az egész magyar értelmiség áll.
Orbán professzor meg röhög az egész bagázson és kedve szerint szivat mindenkit. Ő ugyanis olvas, gondolkodik, problémákat talál, s értelmez. Jól vagy rosszul, de gondolkodik. Ezért jár mindannyiunk előtt. Nem mágus, csak értelmes: s elszántan kihasznál mindent, ami gyenge lábakon áll.
