Rémisztő ez a műsor. Vágatlan, értelmetlen, kizáró.

Ha amerikai reality showt nézünk, s nem az elején kapcsolódunk bele, öt perc után tudjuk, hogy mi a szituáció, kik alkotnak különféle pólusokat, mi a tét. A Hal a tortán egy unalmasan kivitelezett ál-reality show. Az első percben, a huszadikban, s a harmincadikban is. Bármikor bekapcsolódhatunk, ugyanolyan érdektelen lesz, mint az elején. Semmit nem vesztünk, ha nem az elejéről nézzük, mert semmivel nem történik benne több, mint a műsor előrehaladtával.

Kizáró jellegű, mert a nézőt semmibe nem kapcsolja be. Nem épít fel karaktereket, szituációkat, nem vált ki érzelmeket, nincsenek érdekes és taszító figurák.  

Csocsesz kitűnően jódlizik. Ez nem attrakció, műsorszám, hanem vágókép és vágóhang két interjú foszlány között. Ő a vendég Sarka Kata házában. A vacsora dalos fellépője. Bejön, énekel, de egy értelmezhetetlen pillanatban elvágják a dalt, s a műsor megy tovább. Aztán újra visszajön. Ő dolgozik. A műsor készítői csak tettetik a munkát.

A műsor minden perce csak vágókép, amely fogyasztja a műsoridőt.

A narrátor szerepe nem más, mint az előkészítetlen, kitalálatlan, érdektelen helyzetek sorozatából álló felvételek között felfedezett hiányok áthidalása.

Ez a műsor gagyi, de nem azért, mert a műfaj gagyi. Hanem azért, mert össze van hányva. A stáb kimegy, az alkalmilag – ki ért rá azon a héten – összerántott társaság jópofizós, álszenteskedő, megjátszós, poénkodós vacsoráját felveszi a stáb, amely aztán – úgy tűnik – sorsolással választja a pocsékabbnál pocsékabb helyzetek közül azokat, amelyeket végül is bevágnak az adásba. A narráció írójának pedig az a feladata, hogy ezt a katyvaszt átvezesse az egyik érdektelen pillanatból a másikba. Így alakul ki az a tüncikés szöveg, amely se nem poénos, se nem érdekes. Leginkább megjátszós. Cikizősnek, pikírtnek szánt megjegyzések, amelyek olyan ártatlanok, mint egy óvodás megmerevedő pénisze.

Szemmel láthatóan senkinek nem tűnik fel, hogy a narrátor fölényeskedő szövege szétzúzza a műsor esetleg kialakuló hangulatát – körülbelül kettő percenként. A helyzeteket agyon magyarázza és agyon csapja, a konfliktusok élét veszi, az értelmezésnek és továbbgondolásnak elejét veszi. Kitölt minden teret, s ezzel megfojtja a műsort.

Eldöntetlen, hogy a bejátszott – a vacsora után felvett interjúknak – mi a szerepe. A kórus hangja, amely kívülről kommentál? Dramaturgiai ellenpont? Ehhez pólusok kellenének, amelyek nem alakulnak ki a műsorban.

Nincs fejlődéstörténet. Nincs konfliktus.

Így a kommentátornak – szerepzavaros stílusán túl – semmilyen értelmezhető feladata nincsen. Ehhez képest agyonbeszéli a műsort.

Ezt a műsort összeszecskázzák. Egy home video dramaturgiája szintjén áll. Felvesznek egy csomó képet, aztán abban reménykednek, hogy a sok snittből valami majd csak kijön.

A sztárokról anti-sztár felvételek készülnek. Ha menedzser lennék, véletlenül sem engedném el az ügyfelemet ebbe a műsorba. És nem azért, mert a sztároknak, ismert embereknek nincs szüksége magán profiljuk megmutatására. Hanem azért, mert az itt készülő kép rémesen sivár.

Ez a rivális műsorra, a Vacsora csatára is igaz. Láttam Vágót, Svábyt, Albert Györgyit és Fásy Ádámot, Hajdú Péter többször is, de mindegyikük rémesen festett.

A reality show kétféle lehet. Az igazi reality, amelyben látom Hajdú Péter nadrágjából kibukkanó alsó gatyáját. S meg tudom, hogy neki ugyanúgy lóg ki, mint a részeg haveromnak hajnali kettőkor. S van a másik, amelyben realitynek álcázott revüt látunk. Ebben a kép stilizált, a műsor műmájer jellegű, de a show összképében felemelő módon pozitív. Álomszakácsok álomételeket készítenek híres embereknek, akik maguk is elálmélkodnak azon, hogy micsoda élményt ad nekik a vacsora.

Kepes András Desszertjét a kereskedelmi televíziózás előtti őskorszak tipikus termékének, a visszafogott, a hatásvadászattal csak kacérkodó televíziós produkciónak tartják a szakmában.

Állítólag erre ma nincs szükség.

Ez marhaság. A modern kereskedelmi televíziózás nem az ürességről, s az összeeszkábált műsorokról szól. A műfaji eszközök színvonalas alkalmazása nem a komoly és a kereskedelmi tévé megkülönböztető sajátossága. Hanem a tehetségé és azé az igényé, amely a minőségi szórakoztatást értéknek tekinti.

Az átlagosnál is átlagabb emberek érdektelen vacsora találkozása ez a műsor. Se izgalom, se meglepetés, se új információ, se érzelem, se katarzis. Egy nagy semmi.