Az állami vagyont nem csak eladni, hanem működtetni is lehet. A privatizáció és az állami tulajdon merev szembeállítása helyett értelmes vagyongazdálkodást kellene folytatni. Ehhez a szemléletmódnak is változnia kell.
A reformokról - A vizitdíj és a tandíj értelme pszichológiai és szimbolikus – ha önmagukban állnak. Az állampolgár, mint megrendelő eszméjét ültetik át a gyakorlatba. A szolgáltató állam, megrendelő állampolgár viszonyát alakítják ki. Elméletileg. Ha az állam egésze nem alakul át, akkor semmit nem érnek. Ha az egyetemen közalkalmazott a tanár, akit nem lehet kirúgni, ha az egyetem nem szabadon dönt a felveendő diákokról, ha az egyetem a vagyonával nem gazdálkodhat szabadon, ha a kórház nem gazdálkodhat szabadon a vagyonával, akkor a szolgáltató nem szolgáltató, s a vizitdíjas szelvényét mutogató állampolgár nem megrendelő. Ha nincs államilag és magántulajdonban lévő mérőrendszer, amely a megrendelők érdekében pártatlanul méri a rendszer teljesítményét, akkor nincs olyan összevethető alap, amelyre támaszkodva a megrendelő informálttá válik, s amely alapján informáltan dönt. Ha nincs legalább relatíve informált megrendelő, akkor nincs piac – még ha a verseny elvileg biztosítva is van.
Ha a korlátozott versenyt nem úgy értjük, hogy az állami vagyon hasznosításának célja korlátozott, akkor fosztogatás alakul ki, s nem az állami vagyon hatékony hasznosítása. Az amerikai egyetemek korlátozott magántulajdonú entitások. A kedvezmények, az adókedvezmény (például a gazdag emberek alapítványi adományozásainál), az ingyenes földhasználat csak azért lehetséges, mert a közösség úgy dönt: a felsőoktatási ipar szereplői, a gazdasági entitásként is működő egyetemek számára a speciális cél érdekében. De egy egyetem nem számolhatja fel magát: a telket nem adhatja el, az adományt nem veheti fel, az épületben nem nyithat szoláriumot vagy filmstúdiót, mert az több pénzt hoz.
Az egyetemek és a kórházak magángazdálkodása nem azt jelenti, mint ami a nyolcvanas évek végétől kialakult: az állami vagyon tovább működtethető részeinek elkerítése és magánkézbe játszása, ami nem csak a magántulajdonosok rekvirálására szolgált, hanem a piacon értékesíthető állami vagyon tovább értelmezésére is. A textilipari gyár nem ért sokat, viszont a gépei egy olcsó pólógyártó cég számára igen (textiltermékeket gyártó kft), az ingatlanok is továbbéltek (ingatlan hasznosító kft), a nagy udvar az egyre zsúfoltabbá váló környéknek nyújtott fizetős szolgáltatást (parkoló kft és autómosó kft).
Egy kórház, egy egyetem vagyona nem azért van, hogy akár más célokra is hasznosíthassuk. Az önkormányzati botrányok ráadásul egy újabb, eddig nem tárgyalt aspektusra is rámutatnak, amely a konszolidált kapitalizmus sajátosságára. Az önkormányzati vagyon és az önkormányzat szabályozási joga komoly vagyoni értékkel bír. A föld tulajdonosa vagy az ingatlanhasznosító cég csak akkor tud fejleszteni, ha a területet átalakítják, átminősítik, ha az önkormányzat szolgáltatást biztosít vagy fejleszt (út, csatorna, olcsóbb fejlesztési hitelek, amelyek egy közösségi tulajdonosnak, legyen az állam vagy önkormányzat, inkább megszerezhetőek, mint másnak). Gondoljunk bele: ha egy önkormányzat a számláját, készpénz vagyonát egy bizonyos banknál helyezi el kezelésre, akkor a bank hiteleihez olcsóbban jut hozzá, hiszen adott esetben ( nagyvárosról, fővárosi kerületről, Budapestről lehet szó) milliárdokat parkoltat, kezeltet a bankkal. Az a vállalkozó, aki ehhez kapcsolódik, előnyösebb feltételekkel jut tőkéhez, lehetőségekhez. Tehát az önkormányzati, állami vagyon és a szabályozási lehetőségek tőkeértékének felismeréséhez és alkalmazásához kellene eljutni.
Az állami vagyongazdálkodás második szakaszát kellene létrehozni, amelyben a privatizáció csak akkor értelmes alternatíva, ha hosszú távon, tíz-húsz-harminc éven belül sem lehet kellően nagy profitot realizálni a magántulajdonossal közösen működtetett vagyonból.
Nem igaz az, hogy az állam nem elég erős ezen a piacon. Paradox és ironikus módon éppen Magyarország (és a többi állam) eladósodása mutat rá arra, hogy a nemzetközi magántőke igen szívesen hitelez az államoknak, közösségi intézményeknek, mint az önkormányzatok.
Másképpen mondva, az állam és a közösségi irányító intézmények tőkevonzó képessége igen nagy és kedvező. Ezt az adottságot a közösségi tulajdon értékének növelésére kellene fordítani.
A kórházak, a közintézmények eladogatását csak az tudja megakadályozni, ha nem a béna állam, s nem a hatékony magántulajdonos eszméjéből indulunk ki. Ehhez persze az államigazgatási gyakorlat elhagyására, s az intézményi tulajdon elképzeléseinek kidolgozására van szükség.
A XI. kerületi önkormányzat eladta a Duna –parti részt egy magántulajdonosnak, Leisztinger Tamásnak. Megtartotta a kisebbségi részesedését, majd Leisztinger a tulajdonát tovább adta egy másik tulajdonosnak. Miért került ki a tulajdonosok közül az önkormányzat? Leisztinger azt tette, amit egy béna piaci szereplő, az önkormányzat képtelen volt: a közösségi tulajdon korlátaitól megszabadult ingatlan felértékelődését menedzselte, s ezzel profitra tett szert. Mi akadályozza meg az önkormányzatot abban, hogy ezt a folyamatot asszertív módon, végig tulajdonosi pozícióban menedzselje? Azt szokták mondani, hogy a közösségi intézményekben nincs elég szaktudás. Arra van, hogy a kórházakkal, iskolákkal, s egyéb intézményekkel foglalkozzanak?
Igen, persze, ezekkel államigazgatási szempontból foglalkoznak – de ne tegyünk úgy, mintha tényleg csak igazgatási szempontok alapján dolgoznának az önkormányzatok. Egy kerületi iskolai hálózat összevonása, az egészségügyi intézmények korszerűsítése ma is gazdálkodási, s racionális üzleti szempontok alapján zajlik. Nem igaz az, hogy a helyi politikusok, döntéshozók, apparátus tagok nem találkoznak üzleti, közgazdasági problémákkal, s ezekkel ne kellene foglalkozniuk.
Sokszor elhangzik ellenérvként az is: az önkormányzatoknak nincsen pénze a közösségi tulajdonnal való gazdálkodásra. Érdekes, ha sportcsarnokot kell építeni, ha gázt kell vezetni, akkor meg tudnak jelenni a pénzpiacon, képesek hónapokig alkudozni a hitel feltételeiről, holott ezek a beruházások nem hoznak biztos bevételt. Csak akkor válnak gazdaságilag inkompetenssé, amikor a vagyont piacgazdasági logika szerint kell hasznosítani?
Érdekes módon a korrupciós ügyekben mindig kiderül, hogy az egyébként béna intézményrendszerben nagyon is értelmes racionális tranzakciókra kerül sor. Igaz, nem a közösségi kassza növelése, hanem a bevételek magántulajdonosi hasznosítása a mérce, de ez a racionális gondolkodás tényén nem változtat.
A hetedik és hatodik kerületi korrupciós vádakról - A mostani korrupciós vádak, a saját zsebre dolgozás egészen más dimenziót kapna, ha a közgondolkodásba bekerülne, hogy az állami és a közösségi tulajdont nem csak az elkótyavetyélés és a veszteséges gazdálkodás, hanem az értelmes, gazdaságilag is racionális hasznosítás is jellemezheti. Ha ebben a dimenzióban gondolkodunk, akkor a helyi vagyongazdálkodó Jaguár vásárlásánál nem az lenne kérdés, hogyan mert Jaguárt venni, s miből telt rá, hanem az, hogy elég pénzt hozott-e a közösségi kasszára ahhoz, hogy a közösségi vagyon hasznosításából vegyen vagy akár a közösségi profit egy részének felhasználásával közösségi kasszára lízingelhessen egy Jaguárt.
Ha sok pénzt hoz a tulajdonos, a közösségi kasszát kezelő önkormányzat kasszájára, akkor ezt ugyanúgy meg kell fizetni, presztízs javakkal honorálni, ahogyan ezt az üzleti életben teszik. Nem vagyunk Hollandia, ahol a 17. század óta a győztes admirálisok feleségei is a szomszéd piacra járnak bevásárolni, mert a spórolás nemzeti karakter.
A politikai korrupció, finomabban a politikai befolyásszerzés útjait is jobban tudnánk mérni. A mai korrupciós, politikai finanszírozási folyamatokban nem a létük a szörnyű (bár az). De legyünk reálisak, a politikai befolyásszerzés nem véletlenül van, s nem véletlenül kiirthatatlan (egyelőre). Ám ha létezik, fordítsuk ezt előnyünkre. Alakítsuk ki a közösségi vagyonnal való gazdálkodás olyan átlátható, világos szabályait és elveit, amelyekben a befolyást szerző erők kénytelenek a közösségi vagyont profitnövelő módon hasznosítani.
A tulajdonnal való gazdálkodásban ne a primitív adásvétel, a vagyon áron aluli átjátszása legyen a virtus és a sikeres tranzakció mércéje, hanem a vagyonnal való sikeres hosszú távú gazdálkodás. Azaz a hozzáadott érték növelése. Ez minden üzleti siker titka manapság. Ha nem tudjuk a sötét energiákat kiirtani, akkor hasznosítsuk őket a közösség hasznára. Ezt ne várjuk a primitív adásvételben eddig is jól járó felektől, a helyi önkormányzati képviselőtől, polgármestertől, a helyben próbálkozó, egyébként milliárdos forgalmú cég menedzsereitől, tulajdonosától. Ők ugyanis abban nem abban érdekeltek, amiben mi.
A helyi politikus pénzt akar a maga zsebébe, hogy jobban élje, növelje a vagyonát vagy menedzselni tudja a helyi vagy az országos politikai kampányát. A letartóztatások egyéneket érintenek, de az ilyen ügyletek mögött sokszor politikai szervezet vagy egy-egy politikai tömb finanszírozása áll. A korrumpáló politikusoknak, szürke eminenciásoknak legalább két csoportja van: a saját zsebre dolgozó, s az, aki a politikai közösségnek is felhalmoz pénzt.
A pénz megszerzéséhez olyan vagyont kell eladnia, amelynek értéke nagy, s olyan olcsón, hogy a vevőnek még megérje kifizetni a politikusinak járó korrupciós összeget is. A vevő viszont abban érdekelt, hogy minél több profitot termeljen. Ha olcsóbban jut a tulajdonhoz vagy szolgáltatáshoz, akkor több lesz a nyeresége.
A probléma megoldása nem e két fél között keresendő. Ők egy zárt és racionális kört alkotnak, amelyet csak a politikai vagy üzleti riválisok beavatkozása tud befolyásolni (ebből lesznek az ügyészségi vizsgálatok, a sajtónak eljuttatott információk , a botrány), de a riválisok is általában a status quo fenntartásában érdekeltek, mert ugyanabban a közegben és logikában mozognak. Politikus csak ritkán tud kitörni ebből: ha a közhangulat egyébként is felborzolódik, vagy ha valakit nem ugyanaz a struktúra finanszíroz, mint a lokális (ami lehet országos is) struktúra.
Az ingatlan panamákra azért is kerülhetett sor, mert a közösségi tulajdon ideáját elvetettük. Azt mondtuk, a magántulajdon, a privatizáció az igazi. A közösségi hatékony gazdálkodásnak nincsen gyakorlata, elmélete, ezért mint viszonyítási pont sem létezik. A politikusok előtt nem volt más lehetőség, mint eladni vagy cipelni a közösségi vagyonnal való gazdálkodás terhét. Majd az ügyészség, a bíróság dönt arról, hogy áron alul adták-e el, s közben galád módon, összejátszva, a közösséget megkárosítva jártak –e el.
Bármi is lesz az ítélet, a rendszer ettől még nem változik meg
A választók, a nyilvánosság, a körön kívüli, nem érdekelt intézmények (pl. ÁSZ), a szakértelmiség ( közgazdászok, jogászok), a morális értelmiség ( véleményformálók, bölcsészek) képesek a gondolkodásmódot megváltoztatni. Ők azok, akik másfajta mércéket tudnak kialakítani, bevezetni, elterjeszteni, uralomra juttatni.
Ehhez gondolkodási keretet, paradigmát kellene váltani.
A kötött célú, szabadpiacon zajló állami és közösségi tulajdonnal való gazdálkodás problémáját kellene körül járni - amely felváltaná a privatizáció és az állami tulajdon merev szembeállítására épülő eddigi gondolkodásmódot, ahol az állami tulajdon rossz, a privatizáció jó.Vagy ahol az állami-közösségi tulajdon a politika zsákmánya, a magántulajdon pedig nem az. Úgy néz ki, Magyarországon nem ilyen vegytiszta a képlet. Ezt a felismerést kellene tovább gondolni.
A korr
