A Közép-Európa gondolat halott. Mi mást bizonyítaná ezt a legjobban, mint a most fellobbant szlovák-magyar vita.

A napokban olvastam el Hanák Péter „ Ragaszkodás az utópiához” című könyvét. A liberális történész a nyolcvanas években egyik szószólója volt annak a gondolatnak, hogy Nyugat-Európa és Kelet-Európa között van egy köztes térség, Közép-Európa, amely a nyugati és keleti gazdasági, társadalmi fejlődési modellek között alkot egy köztes történelmi régiót. Hanák Németországot, Ausztriát, Lengyelországot, a Balkánt és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia még nem említett területeit értette Közép-Európán.
Ezt a köztes-Európa gondolatot sokan vitatták. Alaptalannak tartották. Hanák és még néhány európai értelmiségi viszont ragaszkodott hozzá.

Nekem először Svédország déli partjain autózva jutott eszembe, hogy a bennünk kialakított történelmi perspektíva egészen furcsa. Sosem értettem, mit kerestek a svédek a lengyel területeken, hogyan juthattak le Németország gyomrába. Hiszen Lengyelország a magyar történelmi felfogás szerint a lengyel –magyar történelmi élményközösség része. Magyarország és Lengyelország együtt alkot történelmi régiót, amelybe a távoli svédek nem férnek bele.
Jellemző, hogy a mi lengyel történeti képünk a Krakkó környéki  Lengyelország ( Kis-Lengyelország) történelmi tényéhez kötődik, s azokhoz a magyar királyokhoz, akik lengyel uralkodók is voltak. De ettől még Magyarország nem kapcsolódott össze Lengyelországgal.

Ott, a dél-svéd partokon döbbentem rá, hogy Svédország közelebb van Lengyelországhoz, mint a lengyelek hozzánk. Az úton haladva Malmö, Stocholm és Gdynia városok neve volt felfestve az autóút feletti táblákra. A svéd városok több száz kilométerre voltak, míg a lengyel város – persze komppal összekötve – száz valahány kilométerre. Csak egy tenger választotta el a svéd partoktól.
Lengyelország északi része a balti német hódítás, a lengyel belső területek a német-orosz vetélkedés terepe voltak. Nem a magyarokkal közös történet részét alkották.  Mi úgy szeretjük a lengyeleket, hogy hatásmentes perszonáluniót alkottunk velük – történelmileg nézve rövid időszakokra.

Mi úgy utáljuk a szlovákokat, hogy semmit nem tudunk róluk. Van egy nép, amely 1939-ben nyerte el az önálló államiságot – a Harmadik Birodalom protektorátusa alatt -, s csak 1993-ban nyerte azt vissza. Szvatopluk csatavesztése óta úgy őrizték meg a nemzeti nyelvüket, kultúrájukat, identitásukat, hogy hozzánk képest minimális lehetőségekkel rendelkeztek a kultúra megőrzéséhez. Mi úgy ünnepeljük magunkat a sorstépett történelmünk miatt, mintha ez lenne a non plus ultra, holott a szlovákokhoz képest a történelem egészen elkényeztetett minket.
A mi történelem szemléletünk nem etno – centrikus, hanem egoista. Mi nem lebecsüljük a régióbeli más nemzeteket, hanem teszünk rájuk. Nem érdekelnek minket. S egészen jól elvagyunk anélkül, hogy egy percig is érdekelne minket a történelmük. Így az sem izgat minket, hogy hogyan élték meg a saját államiságuk hiányát, a nemzeti identitásuk sajátos alakulását. 

Van egy nép, amelyről azt sem tudjuk, hogy honnan a fenéből nőtt ki, s így az sem világos, hogy mire kapják fel annyira a vizet. Történelmi, társadalmi kontextus nélkül szemléljük a szlovákokat. S ha a köztársasági elnökünket basztatják, akkor utáljuk őket. És csak csodálkozunk, hogy honnan a fenéből bújtak ezek elő?  és  mi bajuk van?
A Közép-Európa régió illúziónak bizonyult, mert nincsen történelmi, gazdasági alapja. Néhány értelmiségi azt gondolta, sorsközösség alakult ki az itt élő népek között. De ez csak egy tudományos, értelmiségi ködkép. Különböző országok értelmiségi tagjai a szétcibált nemzeti közösségek frusztrációjában találta meg a régiót összekötő közös kapcsot. De ez nem egy olyan élmény, amely határokon átnyúló élmény-közösséget teremtett az erre érzékeny elit-értelmiségen kívül.

Gazdaságilag nem volt mit adni egymásnak, a kereskedelem nyugatra és keletre irányult, a lengyel marha kereskedőt a magyarral a közös tevékenység később tudományosan azonosítható közös vonásai, s nem egymás piacainak ismerete kötötte össze.  Egymással nem voltak olyan interakcióban, amely történelmi közösséget alkothatott volna
Talán a Közép-Európa hívők a saját nemzeti identitásuk aládúcolására alkották meg a közép-európai identitás közösséget. Nem akarták elismerni, hogy német, orosz, bizánci kulturális hatások formálták a saját közösségüket, s e hatalmak vonzás körzetében fejlődött az identitásuk, s államiságuk. S ezért kerestek egy alternatívát, amely ideális jellegénél fogva nem is igényelte a szigorú történelmi vizsgálatot.

Érdekes, hogy Hanák esszégyűjteménye nem tartalmaz történeti kutatásra vonatkozó gondolatokat, s ismereteket. Történészként maximum a társadalomfejlődés keleti és nyugati modelljétől eltérő, sajátos közép-európai jellegzetességeket sorolta fel. Közép-Európa tehát egy társadalmi modell sajátosságát leíró idea, s nem egy történelemben létezett, gazdasági, kulturális, társadalmi valóság.
Talán ezért sem értjük a szlovákokat, s ezért sem működik a visegrádi együttműködés.

Ha ez baj, akkor azokat a társadalomtudományi kutatásokat kell hiányolni, amelyek a régiót összehasonlító módon, egymással való interakcióiban és eltéréseiben mutatták volna be. Van Oroszország történetünk, Németország történetünk, akit nagyon érdekel, olvashat lengyel történelmet, de a térségről, mint egészről fogalmunk sincsen. Ezért tapogatózunk a sötétben.

A történelmi távlat hiányában pedig nincs az a kontextus, amely alapján a szlovák-magyar, a szerb-magyar vagy a román-magyar viszonyt vizsgálhatnánk.  Csak a fene nagy bajuk buzog elő mindig, teljesen érthetetlenül.