Orbán Viktor egyet elért a hosszú ellenzéki időszakban: senki nem vádolhatja azzal, hogy ne lennének értékei, s azokért ne állna ki.
Még aki hatalommániásnak véli, az is kénytelen elismerni, hogy vannak értékei, s ezek mellett a végsőkig kitart. Akár azon az áron is, hogy sorozatosan veszít a választásokon, s a politikai mozgástere táborán belül csökken, pártján belül pedig meginog.
Bethlen István arról volt híres, hogy angolnaként mozgott a húszas-harmincas évek politikai csoportjai között, miközben acélos elszántsággal építette ki és tartotta fent a jobboldal általa elképzelt egységét.
Orbán Viktor viszont egyáltalán nem rugalmas. Politikusként erős ideológiai várat épített magának. Személyes jellegűt, de ez a Fidesz politikáját is meghatározza. A Fidesz monopol helyzetének biztosítására törekszik, s ezért a politikai hasznosság logikáján szemlélve mindent feláldozott. Nem számított, hogy választást veszít, nem számított, hogy az MDF-et átlökte a szocialista párt oldalára, s az sem, hogy a Jobbik vezetői jó ideig a személyes jóváhagyására játszva politizálhattak (hiszen a nevével fémjelzett kisebb politikai csoportban voltak tagok).
Orbán Viktor – és Kövér László – a Fidesz-ben szinte egyedül és legyőzhetetlen makacssággal képviselik a Fidesz szuverenitásának megvalósítására törekvő koncepciót. Makacsságuk sokba került: szinte minden önálló elképzelést valló politikussal szembekerültek, Pokornitól Áderen át Kósa Lajosig az értelmiségi holdudvarban fontos Schmidt Máriáig. S mindegyikkel e koncepció miatt kerültek ellentétbe; Áder a Fideszt mint pártot védte Orbán grandiózus győzelemgyári elképzelésével szemben.
Ebben a vitában már rég nem a hatalmi szempontokról volt szó. Pokorni, Schmidt Mária, Áder nem Orbánt és Kövért akarták letaszítani a pozíciójukból, s nem száműzni akarták őket, hanem a Fidesz politikájának, azaz Orbán meggyőződésének a befolyásolására törekedtek. A konfliktusok azt tették világossá, hogy Orbán végtelenül makaccsá vált.
A makacsság nem Orbán diktátorságára utal, hanem arra, hogy egy rendkívül erős vízió vezérli a Fidesz első számú politikai vezetőjét. Ezt az elképzelést tűzön-vízen át megvalósítja. A választói között elképesztően erős karizmatikus ereje van, s ezért kibillenthetetlen, politikai elképzelési és retorikája pedig annyira befogadó jellegű – olyan széles sávban képes értelmezni kurrens témákat-, hogy a jobboldal majd minden árnyalata benne megtalálja a hozzá legközelebb eső gondolatokat.
A populizmus
Teljesen félrevezető Orbán populista megközelítését és retorikáját kijátszani Orbán meggyőződésével szemben. S teljesen felesleges a populizmus szóval degradálni a működését. Akik a populizmus vádjával intézik el, azok megspórolják maguknak Orbán Viktor működésének és befolyásának vizsgálatát. Populista, tehát negatív hős, tehát rossz, tehát buknia kell -, kritikusai körülbelül így építik fel magukban Orbán kritikáját.
A populizmus Orbán esetében nem más, mint a hatalom megszerzésének eszköze. Eszköze, s nem lényege. Orbán Viktor megtanulta – ha más nem, a sorozatos választási vereségek hatására -, hogy a választókat kell megnyerni. Miután nem népnevelő, hanem a gyakorlati döntések alakítója, a nép lélek átalakítása nem a feladata. Ha eredményes akar lenni, akkor a választást meg kell nyerni, ehhez pedig a választók elvárásait kell kielégítenie.
A virtigli jobboldali
Orbán az évek során virtigli jobboldali politikussá vált. Leginkább konzervatívvá, de erős liberális beütésekkel, azaz liberális-konzervatív politikussá. Szabad verseny párti, tulajdonos-osztály –párti, középosztályi tulajdont erősítő politikus, aki azonban a liberalizmus kritikájában gondolkodik. E kritikának két forrása van. Az egyik a konzervatív filozófiai kritika a liberalizmus értéknélküliségéről, semlegességéről, a másik forrás pedig a magyarországi helyzet értékelése.
Orbán számára egy részt adottság, másrészt feladat, hogy a középosztályi létében akadályoztatott társadalmi rétegek helyzetét kezelje. Adottság ez, amennyiben nélkülük nem tud választást nyerni; s feladat, amennyiben a középosztály bővítésének ez a réteg az egyik forrása.
A liberalizmus konzervatív kritikája hosszú hagyományokra megy vissza, s csak a személyes szabadság biztosításában és annak közvetlen védelmében ért egyet a liberálisokkal. A konzervatívok abban már eltérnek, hogy a személyes szabadságot az individuális biztonság (angolszász konzervatívok) vagy pedig a közösség ( európai konzervatívok) fenntartása biztosítja.
Ezen felül ideológiájuk jelentős részét a liberális alapelvek kritikájára alapozzák. Mindent a „vajon mi?” kérdésére alapoznak: vajon melyek a velünk született szabadságjogaink? vajon mi a szabadság egyáltalán? vajon mi törvény ereje? vajon mi az erkölcsi biztosíték, ha Isten nincs vagy léte nem fontos? vajon mi is az individualizmus? vajon mi a korlát az emberi lét esendőségében?
Orbán Viktor kicsit mereven mozog ezekben a problémákban. Végül is gyakorlati politikus, aki a benne feszülő kételyek és kérdések gyakorlati politikai megválaszolása során jutott el ideológiai mankók kereséséhez, egy olyan közegben, amely maga is iskolázatlan és tanácstalan az e kérdésekre adott válaszokban.
Öreges és horthy-korszakos a válasza? nos, azért mert a konzervatívok utolsó nemzedéke – amely szabadon és informáltan alkothatott – a ’45 előtti rendszerben élt, s a hazai konzervatív gondolkodás nyelve és tematikája még nem zárkózott fel. A konzervatív fórumok, amelyek az ideológiát formálhatják – könyvkiadók, folyóiratok és internetes lapok – csak az utóbbi időben kezdték el formálni a hazai gondolkodást, s hatásuk egyelőre korlátozott.
Ami Orbánra vonatkozóan biztos, az a makacs értékőrzés. A Fidesz vezetője a kommunista korszak antipólusát kereste, azt a világot, amely a kommunista, majd pedig a baloldali és szociálliberális ( ba-liberális) gondolkodásmód alternatívája lehet. A magyar szellemtörténetben ez a korszak 1945-ig létezett, s Orbán ebben a korszakban találta meg az utolsó, számára hiteles ideológiát, értékeket. Számára és a konzervatív, jobboldali emberek számára a kommunista ideológia, s a baloldali ideológia fölösleges kitérő volt, amely nem mozdította előre a világot.
Orbán Viktor az idők során egyre makacsabbá vált a saját értékeinek védelmében. Politikusként sok hangon tud játszani, de idővel a személyes meggyőződését alkotó elemek egyre erősebbé váltak. A hajlékony és érzékeny útkeresése szilárd, makacs meggyőződéssé vált, amelynek politikai célja egy önrendelkezéssel bíró középosztály megteremtése. Ideológiája egy antikommunista mag köré szerveződő elképzelés, amelynek lényege, hogy az 1945 után megszakított polgári fejlődést vissza kell állítani. Orbán nem fogadja el, hogy ez lehetetlen. S ha lehetetlen is, akkor is ez a kiindulópontja. Ebben öncélúan makacs.
A világnézete konzervatív, amelyet a vallásos érzület és a vallás iránti érdeklődés színez, de nem határoz meg. Orbán Viktor, ha vallásos is, politikai elképzeléseiben csak számol a vallásos érzülettel, de nem épít arra politikai ideológiát, s filozófiai nézeteit nem ez határozza meg. Orbán cselekvő politikus, akinek praktikusan értelmezhető elképzelésekre van szükség. Ennyiben a vallásos nézetek számára magánügynek számítanak.
Orbánra a konzervatív gondolkodóknak az emberi természetre, az emberi tudás és megismerés csalfa természetére vonatkozó megfigyelései, a rezervált szkepticizmus egyfelől és a vérében levő aktivista mozgáskényszer, a meg nem szűnő tenni akarás másfelől az, amely hatással volt és van.
Ami ebből látszani fog, az egy olyan felszín, amelyet Tóta W keresztény-nemzeti kurzusnak tart. A konzervatív ideológiai tömegkulturális hagyománya ez, amelyet azóta sem váltott fel semmi. De Orbánt nem lehet erre leegyszerűsíteni.