Megbillent a való világ.

Nem vagyok vevő a világvége-szcenáriókra, de tegnap este a Financial Times –ot olvasva kicsit sok volt, ami aznapra összesűrűsödött a brit üzleti napilapban.

Az Egyesült Államok kongresszusa a deficit-csökkentésről tárgyal. Obama elnök és a demokraták 4000 milliárd dollárral, a republikánusok 2000 milliárddal akarják csökkenteni a hiányt. Ez a szokásos huzakodás. Az viszont nem, amilyen nyomás alá kerültek.

A hitelminősítő cégek – Fitch, Moody’s és társaik – elemzőik útján tudatták, hogy ha augusztus közepéig nem alakítja ki az amerikai politikai osztály a hiánycsökkentés hiteles tervét, akkor az Egyesült Államok adósságát alaposan leminősítik majd. Ez pedig a világ egyik vége lenne, hiszen mindenki vesz és vett amerikai államadósságot, s utána mindannyian futhatnának a befektetéseik értéke után; befelé meg csökkenne a hitelre szolgáló pénz, amely a növekedést vetné vissza, az pedig a globális gazdaságot stb.

Ennyit az USA szuverenitásáról: az egész országot sakkban tartja néhány pénzügyi elemző, aki a tekintélyes hitelminősítőknél dolgozik; persze, mögöttük az adósságokat vásárló banki, pénzügyi intézményi vevők állnak, akik követik a hitelminősítőket.

Kínában, a másik motorban, a tegnapi hírek szerint lassulóban van a gazdaság – legalábbis ennek jelei mutatkoznak: az import csökkenéséről jelentek meg hírek, ez pedig a belföldi termelés lassulására utalhat. Közben nő az infláció és helyi méretekben ugyan, de sztrájkok, összecsapások vannak az elégedetlenek és a biztonsági erők között. A kínai hatóságok engedményekkel és büntetéssel válaszolnak, de mindkettőnek ára van: vagy a központi büdzsé állja a cehhet vagy a társadalmi elégedetlenség forr tovább. 

A görögök államháztartási válságának újabb fejezetében az olasz bankokról derült ki, hogy rengeteg görög kötvényt vettek. Olaszország államadóssága a GDP 120 százaléka, s e két tény együtt az olasz bankokba vetett hitet ásta alá. Ha a bankok drágábban jutnak pénzhez, akkor kevesebb jut a gazdaságnak is – egyebek között a magyar gazdaságnak is, hiszen ma már a legnagyobb bank tulajdonosok közé tartoznak az olasz bankok Magyarországon. Közben Berlusconi pénteken a gonosz újságok szerint nem az állam válságával, hanem a saját cégei válságával foglalkozott: cégeinek több száz millió dollárt kell fizetni egy riválisnak, akinek egy bíróság igazat adott a keresetében. Ha jól emlékszem, 19 vagy 20 éve zajlik a per.

Merkel német kancellár a napokban arról győzködi Berlusconit, hogy 20 milliárd eurót faragjon le az olasz költségvetési hiányból – miközben a német bankok tiltakoznak az ellen, hogy egy úgynevezett „stressz –teszt”, amelynek eredményét a héten kell közölni, túl szigorú követelményeket fogalmazzon meg. Arra hivatkoznak, hogy eredményeik láttán betámadnák őket – egy valamit pedig meg kellett tanulnunk a mostani válság alatt: betámadni csak azt lehet, akit van miért. Mondanom sem kell, hogy a német bankok kockázati besorolása egyenes arányban van azzal, amilyen módon és áron pénzhez jutnak; ez pedig a magyarországi hitelezést is alapvetően befolyásolja.

Berlusconi és az olaszok szuverenitását Merkel nyirbálja, Merkel szuverenitását a német bankok helyzete, a német bankokat pedig a nemzetközi hitelminősítők.

Nagy-Britanniában Murdoch sajtómágnásnak újabb botránnyal kell szembenéznie: a Sunday Times a vádak szerint ugyancsak lehallgatott embereket. Murdoch mindig válságról válságra építi tovább birodalmát. A szabad versenyes kapitalizmus nagy híve – aki persze nem átalja dömping technikákkal kiszorítani versenytársait – az információs szabadság és a közszereplés igen tág értelmezésével feszítette túl a húrt; már persze, nem azzal, hogy csinálta, hanem azzal, hogy minderre fény derült. Murdoch szuverenitását tehát saját maga ásta alá – de csakis azzal, hogy a szabad nyilvánosság lehetőséget teremtett arra, hogy minden napvilágot lásson.

Az persze elgondolkodtató, hogyan derült ki, hogy lapjai munkatársai feltörtek mobil üzenetrögzítőket, s az is, hogy vajon véletlen-e, hogy pont akkor történt mindez, amikor a British Sky Broadcasting teljes megvételére készült. Ez azonban mellék szál, mert ilyen módon  megdönteni csak azt lehet, akinek vaj van a füle mögött, s a tények nem vitatható beállításoktól függenek, mint Dominique Strauss-Kahn esetében, hanem önmagukban is pusztítóak. Nincs olyan liberális álláspont, amely mások elektronikusan rögzített privát üzeneteinek feltörését védeni tudná.

Ahogyan, úgy látszik, az is vitathatatlan tény, hogy a bizalom önmagában is termelő erő tud lenni bizonyos szituációkban. Aki azt elveszíti – legyen az a hatalmas Egyesült Államok, Kína vagy Olaszország  vagy akár Rupert Murdoch– az komoly fenyegetéssel szembesül. Már persze akkor, ha válság van. Ha nem az lenne, akkor mindaz, amit ebben az írásban összegyűjtöttem, csak kis színes információk tömkelegének minősülne.  

Utóirat: van egy ország, s van egy vezető, amely az utóbbi időszakban mentesült a fenti folyamatoktól: nem csökkent, hanem nőtt a szuverenitása. Melyik ország melyik vezetője az?

Lájkolás: www.facebook.com/pages/K%C3%B3czi%C3%A1n-Vil%C3%A1ga/229214920422217