Kóczián Péter

Ha Gyurcsány Ferenc a visszatérésre készül, akkor mainstream problémákkal és nem marginálisokkal kell foglalkoznia.

Gyurcsány Ferenc az utóbbi hetekben határozottan pozícionálta magát. Hosszú idő után először jelent meg a nyilvánosság előtt a meleg felvonuláson és most a blogjában a fasiszta veszélyről értekezett. Ha így folytatja, egy párton belüli kis frakció, a Szocialista Párt Haladó Értékek Platformjának lesz az elszánt vezetője, aki soha többet nem tér vissza a mainstreambe.

Gyurcsány már Medgyessyvel szemben is alkalmazta a jobboldali mumussal operáló politikus figuráját, amikor a Fidesz párhuzamos hatalmáról értekezett az akkora már puha pöcsűnek tartott Medgyessyvel szemben.

Ugyanarról a Gyurcsány Ferencről beszélünk, aki a polgári baloldal és a középre húzás stratégiájának hiányával vádolta meg a pártvezetést 2001-től.

Lehet persze azt mondani, hogy a keménykedő, a pártja politikai értékeit védő politikus szerepe hálás, mert a párttagság felsorakozik az érdekvédő bajnok mögé. De Gyurcsány jelen pillanatban politikai pária, akinek még egykori létezését is meg kell indokolnia, nem hogy a jelenkori érvényességét bizonyítania.

Minden politikusnak van egy igazi, rá szabott politikai ruhája. Ha abból kibújik, a dolog nem működik. Torgyán József populista volt és maradt, hiába bizonygatja, hogy 1998 és 2001 között sorozatban hozott felelős és a magyar politikai élet konszolidációját szolgáló döntéseket. Gyurcsány Ferencnek a modernizáló politikus szerepe áll jól. Aki előre visz, aki a hatékonyságot, s a polgárias értékeket képviseli.

Tudom, hogy a pártbeli népszerűsége az egyetlen fegyvere a párt elitjével és a ma még irtózó választókkal szemben, de mintha Gyurcsány elfelejtette volna, hogy a párt tagsága már akkor is megszerette, amikor még nem állt be a tradicionális antifasiszta táborba, amely mindig jól jön, ha egy szocialista politikusnak éppen semmilyen értelmes mondanivalója nincsen a világ helyzetéről.

Éppen ez a helyzet lényege. A melegek jogvédelme, a nácik elleni küzdelem nem több mint érdekes színfolt Magyarországon.  Az ország nem ezért maradt le a régióban, s az adósság sem ezért nő, s a társadalmi együttélés normái sem a faji vagy identitás problémákat kiélező emberek miatt rombolódnak.

Gyurcsány Ferenc azért kerül a centrumba, mert az ország releváns társadalmi, gazdasági dilemmáira adott inspiráló válaszokat, s azért sodródott ki abból, mert a modernizáció néhány szimbóluma jobban érdekelte, mint az általa fontosnak tartott modernizáció lényegi elemeinek megvalósítása. S amikor témát vesztett, akkor a pártpolitikus és általános politikus szerepe közötti egyensúly bomlott meg, amelyben egyre jobban teret vesztett az általa megformált szerep.  Az MSZP programját védő hős, az elszánt frontharcos egyre inkább egy öngyilkoló politikussá vált.

Sovány vigasz és gyenge támasz, ha egy kicsiny jelentőségű társadalmi probléma elszánt hívői a vállukra emelik. A közeli kisboltba nem járunk 4,2-es Audi A8-al. Mert az hülyeség.

A magyar diplomácia legnagyobb kihívása az, hogy a magyar kisebbségek helyzetét napirenden tartsa és az aktuális tematikai keretekbe illessze. Egy ponton túl ez megkövetelné a kisebbségi probléma rendszeres politikai és tudományos kezelését.

Magyarország nyugodtan rástartolhatna arra, hogy az európai kisebbségi problémák kezelésének európai intézményét létrehozza.  Magyarországon jöhetne létre az ezzel foglalkozó külön intézet. Az EU-ban a külön intézetek vendégül látásáért folyik az egyik legnagyobb presztízs küzdelem, s a kisebbségi kérdések intézete felállítása a téma fontosságának elismerése is lenne.

A magyar politikai osztály, valljuk meg, inkább csak handabandázni vagy kushadni tud ebben a témában. A Fidesz – a jobboldal tömegében legtehetségesebb és legkulturáltabb politikai szerveződése – kormányzása idején ugyanúgy csak a szembenállás és a szimbolikus csakazértis belpolitikai fogyasztásra szánt gesztusaival operált, mint amennyire a szocialista –liberális politikai közeg képtelen kezdeni valamit ezzel a témával.

Horn és Orbán idején Magyarország nem volt az Európai Unió tagja, s a politikai osztály állandóan azt mérlegelte, hogy mivel nem húzza ki a gyufát az EU meghatározó tagállamaiban. Ezért mélyen hallgatott a magyar kisebbség helyzetéről. Az azóta eltel időszakban, az EU tagság idején pedig ismerkedett az EU belső működésével.

Volt egy mítosza ennek az egész csatlakozásnak. Röviden, hogy csak a jó fiúkat veszik fel. Az eminenseket. Akiknek minden reggel kiglancolt a cipője, tiszta a keze és példásan egyenes tartással feszítenek a közösségi rendezvényeken. Jó megjelenésük pedig az otthoni rend egyenes kisugárzása.

Hiába tudtuk már akkor is, hogy Görögország képtelen volt megfelelni ennek a szerepnek, de a politikai osztály úgy gondolta, a Fekete-tengeri kijárat hiányában jelentőségünk össze sem vethető a görögökével.

A román, bolgár csatlakozás – nem is beszélve a baltiról – viszont világossá tette, hogy még az intézményesített korrupció és az országot átszövő maffia működését eltérő országok is tagok lehetnek, s ehhez képest a kisebbségek elleni lépések smafunak látszanak.

Ideje túllépni ezen a megfigyelésen. Az EU nem a Nyugat képviselője kis térségünkben, hanem a Nyugati Világ szervezete, amelynek mi is tagjai vagyunk, tehát a Nyugat mi vagyunk. Nacionalisták fájdalmára mondom, hogy Bulgária és Románia is a Nyugat része. Politikai orientációja, kereskedelmi kapcsolatai, katonai szövetségi tevékenysége is mind-mind nyugativá teszi.

Ebben a térségben a társadalom az, ami nem nyugati. De nálunk nagyon keveset beszélnek arról, hogy a Nyugat sem volt mindig a most ismert Nyugat. Dél-Tirol nem Olaszország része, történelmileg, hanem egy nagyhatalmi döntés eredményeként van ott, ahol. Próbálna ugyanis másutt lenni, mindjárt kiderülne, hol a helye. Az ötvenes években a lokális irredenták robbantgattak, mert nem tetszett nekik a döntés. Később, évekkel később alakult ki az a nemzetiségi autonómia, amelyre ma oly büszkék.

A magyar diplomácia és a politikai osztály egyvalamiről nem szeret beszélni itthon. Hogy a Nyugat – amelyet ilyenkor a magunkon kívül eső nyugati országokon értünk – maga is nemzetiségi problémáktól megosztott. Belgium és Spanyolország csak a legnyilvánvalóbb probléma.

Ebből a magyar politikai osztály számára a kushadás vagy a jelentőségteljes belpolitikai manőverezés következik. És a remény buzgólkodik bennük, hogy ez az egész feszkó és az azt kiváltó erők majd valahogy maguktól elmúlnak.

Ha elhisszük a társadalomtudósok egy részének, hogy a nemzeti érzés nem múlik el, jelentősége nem csökken, akkor a probléma velünk élő történelem marad még sokáig. Szóval, kezdeni kellene vele valamit.

És itt van egy másik mítosz, amivel le kellene számolni. Hogy nem szabad bajkeverőnek lenni.  Mert azt hisszük, hogy akkor megbüntetnek minket. Nem büntetnek meg.

Nem büntették meg Ausztriát Waldheimért – bár akkor még nem volt EU tag, de a nyugati országok biztonsági és gazdasági garanciáin alapult a létezése és működése-, nem büntették meg Csehországot az EU-t módszeresen szétziláló Klaus elnökért  (csak szóban zilál, mert más nem jutott neki), s Lengyelország sem szenved semmilyen hátrányt, mert a Kaczynsky fivérek Lengyelországot egyszerre pozícionálják a kereszténységet védő Német Lovagrend örököseként és Amerika leghűbb szövetségeseként.  Románia is vígan tagja az EU-nak, bár tombol a korrupció, s az sem baj, hogy a bolgár maffiát pénzeli az EU bizottság Brüsszelből.

Jut eszembe, senki nem fenyegette politikai vagy gazdasági szankciókkal Olaszországot, mert talán az 1957-es alapszerződés óta finanszírozzák Dél-Olaszországon keresztül a helyi maffiákat. Pedig, lássuk be, a dél-olasz maffia kicsit nagyobb biztonsági kockázatot jelent a fejlett világ működésére, mint Tőkés László összes lánglelkű szónoklata püspökségén innen és túl.

Az arabokról nem is beszélve, akiknek viszont vannak olyan szónokai, akiknek nem csak lelke lángoló, de az ösztönzés is, amit nyújtanak a szent harcosoknak. Utazók a londoni és madridi metróról a megmondhatói, mire is vezet, ha a megszentelt szavak gyakorlatias cselekvést váltanak ki.

Szóval, miről beszélünk? Pontosabban, miről nem beszélünk?

Amikor az Európai Unió 1992-re megalkotta a csatlakozás kritériumait, akkor abban az emberjogi szabályok érvényesülése nagyon fontos szempont volt. Nem csak szimbolikusan. A mi hullámunkkal együtt csatlakozóknak a pincétől a padlásig átvizsgálták a holmiját, hogy mennyire felel meg az emberjogi normáknak.

Amióta az EU egyre keletebbre megy, a téma egyre kevésbé fontos. De most még léphetünk. Az EU ugyan a gazdasági homogenitás megteremtésében a legsikeresebb, de a projekt idealista és ideológiai gyökerei még nem kerültek teljesen háttérbe. A magyar diplomáciának és a magyar politikai osztálynak van lehetősége érvelni, mégpedig emberjogi alapon. Az benne van az európai szent kánonban.

Hogy ezt nem fogják szeretni, hát istenem. A francia elnököket, a brit kormányfőt és a német kormányfőt sem szokták szeretni. Újabban a cseh elnököt, a lengyel miniszterelnököt és elnököt is izgalommal várják. Lehet tehát hova csatlakozni.

Ja igen, hát persze paradigmát, azt nem ártana váltani. Sem a jobboldali sértettségi, sem a baloldali kushadó, vagy a liberális nem-tudomka attitűd nem megfelelő az EU-n belüli érdekérvényesítésre. Ott az érvényesül, aki a közösségi normák alapján a saját agendáját nyomja.  A kisebbségek a mi agendánk. A kisebbségek problémája viszont emberjogi ügy. Az emberjogi ügyek viszont európai ügyek.

Az nehezen védhető európai álláspont, hogy a cigányokkal sokat foglalkoznak, rengeteg pénzt költenek az integrálásukra, de a kisebbségi magyarok – s egyben baszkok, walesiek – nemzeti identitás alapján való azonosítása és kezelése szétveri az európai egységet és biztonságot. És a skótok önállósodási törekvése? Mi van, ha semlegessé válnak, s az Amerika-ellenes világ koalíciót erősítik majd?

Mi is az a tuti biztos biztonsági, politikai, gazdasági érdekrendszer, amely lehetetlenné teszi a kisebbségi probléma tematizálását?

Az örökérvényűnek hitt nemzetközi viszonyok tudata. Ez is a Trianon trauma része. Meg hogy egyedül vagyunk.

A világ változik, s mi egyenrangú tagja vagyunk egy nagy nemzetközi közösségnek. Azok, akik a magyar kisebbség révén aratnak belpolitikai győzelmet, ezt tudják. Csak mi nem tudjuk elfogadni.  

Belül vagyunk, s nem kívül. Mindannyian.

Az Egyesült Államok elnöke úgy döntött: Fehér házi látogatóinak személye, a látogatás időpontja a nyilvánosságra tartozik.  Korábban ezek az adatok a legféltettebb titkok közé sorolódtak.

Barack Obama elődjén, George Bushon és annak alelnökén, Dick Cheney-n üt nagyot a döntésével. Mindketten a titkolózós fajta politikusok voltak, akiknek eszük ágában sem volt kiadni, hogy ki látogatta meg őket, azaz kivel konzultáltak, kinek nyújtottak fehér házi vendéglátást.

Míg Magyarországon a lezárt rendszer, a diktatúra titkai sem nyilvánosak, addig az Egyesült Államok elnöke 90-120 nap késéssel közli, hogy kit látott vendégül. Ebből még nem következik, hogy azt is megtudjuk, kivel miről beszélt, s ez a döntéseket hogyan formálta, de azt azért ne feledjük, hogy informáltan könnyebb kérdezni, mint akkor, amikor azt se tudjuk, mit keressük és hol.

Csak a nemzetbiztonsági megbeszélésekre érkezett vendégek névsorát tartják titokban. Egy-két civil szervezet már nyilatkozott is: a döntésnek örültek, a mégis fennmaradó titkolózás korlátozását kérték az elnöktől.

Tiszta politika, persze. De azért az érdekes, hogy az információhoz való jutás szélesítésével próbál egy amerikai elnök népszerűségre szert tenni.

Clinton elnököt a Monica Lewinsky hiszti miatt, s a haverok vendéglátása miatt kitört botrányok során próbálták megszorongatni a Fehér Házi látogatók névsorát követelve. Busht és Cheney-t a befolyásos kampány-támogatók részrehajló segítésével vádolták meg. De természetesen az elnök és alelnöke sosem hivatkozott arra, hogy ez magánügy. Igaz, a „végrehajtói privilégium” – azaz az adminisztráció működtetésében való felelősségükre való hivatkozás – alkotmányos kibúvót kínált a titkolózáshoz.

Az ilyenfajta titkokat azonban bírósági úton lehet megtámadni, s a kormányt képviselő ügyvédeknek alaposan fel kell kötniük a gatyájukat, ha alá akarják támasztani a kormány privilégiumát az információk megőrzésére.  Nyilván terror támadás idején és közvetlenül utána könnyebb, mint akár egy elhúzódó, s így „normálissá váló” háború idején.

Nálunk ebből az a tanulság, hogy a kormány vezetőjére, az állam vezetőire vonatkozó jelenkori információk nem eleve, s maguktól értetődőn érdemlik ki a titkos minősítést. Politikai vezetőknek lehetősége van a gyakorlatot átalakítani, illetve olyan törvények elfogadását elérni, amelyek az ilyen fajta információkat nyilvánossá teszik.

Természetesen nem 90-120 év múlva, mint ahogyan felénk járja, hanem 90-120 nap múlva.

Semmi akadálya nincs annak, hogy holnaptól nálunk is itt legyen Amerika. Csak akarni kell. 
 

Nincs messze a nap, amikor egy választási győzelem hevében Orbán zsenijéről kezdünk amjd el beszélni. Hogy ő már akkor is tudta. Hogy a kitartás elnyeri jutalmát. Hogy csak ő volt, aki tudta. De ez marhaság.

Orbán Viktor 2002 óta ugyanazt a nótát fújta. A vereség csak tévedés volt, szerencsétlen vis maior (választási csalás), a választók megtévesztése ( hazudnak és ámítanak). Az országot lezüllesztik, s rosszul kormányoznak.

Ezzel a retorikával hat éven át képtelen volt egy kicsit is megnövelni szavazóinak a táborát. Masszívan hozta a maga eredményét, de nem volt képes elérni, hogy a jobboldal hatalomra kerüljön.

A népszavazás hozta meg az áttörést 2008-ban a maga három millió szavazójával.

Amikor pedig a halálos csapást mérte 2009-ben az EP választáson, akkor kevesebben szavaztak a pártjára, mint amennyire az várható és megszokott volt.

2009 azt is kétségessé tette, hogy politikájának lényege, az egy tábor, egy zászló, azaz a Fidesz egyeduralma, nem megvalósítható.

Ez azt jelenti, hogy egy 1995 óta követett stratégiai politikai célról kiderült, hogy megvalósíthatatlan álom volt, amelynek érdekében elidegenítette magától az MDF-et, ledarálta a kisgazdákat, hagyta felnőni a Jobbikot, szétalázta a baloldalt és a liberálisokat, - de mégsem sikerült megszerezni a hatalmat és bebizonyítani, hogy jobban kormányoz.

Orbán nem zseniális volt, hanem egy végtelenül csökönyös, monomániás politikus, akinek mindig elég politikai támogatottsága volt a maga táborában ahhoz, hogy ne tudják ledarálni, de 2002 és 2009 között képtelen volt elképzelési hatékonyságát bebizonyítani.

Orbánnak az a szerencséje, hogy a riválisai lepusztították a saját szavazó táborukat, s ezért ő maradt egyedül kormányképes politikusnak.

Ez elég a választási győzelemhez. Talán elég lesz, talán nem az egyedüli kormányzáshoz. De inkább egy monomániás politikus elszántságát, s nem a zsenialitását bizonyítja.

A Fidesz egy plurális párt. Jobb, ha ez kiderül, mintha nem.
 
Ékes Ildikó, a Fidesz képviselője „buzizott”. A Fidesz egyik szóvivője ettől elhatárolódott. És ez így van jól.

Ékes Ildikó, az Országgyűlés emberi jogi bizottságának tagja elítélte a melegek Andrássy úti felvonulását, azt az ifjúságra károsnak tartja. Erről hivatalosan, nyilvánosan, direktben beszélt. Egy sajtótájékoztatón.

Havasi Bertalan, a Fidesz frakció sajtófőnöke azt mondta, a képviselő asszony magánvéleményét fogalmazta meg.

A pluralizmus lényege, hogy a vélemények sokszínűsége a demokrácián belül hangot kaphat.

A politikai pártok akkor illeszkednek jól a pluralizmusba, ha belül is plurálisak. Nem csak egy véleményük van.

A Fidesz egyik legnagyobb hiányossága az volt, hogy a párt vezetői a nyilvánosság előtt kényszerzubbonyt vettek fel, s nem nagyon örültek annak, ha bárki szabadon beszélt.

A sajtóban és a nyilvánosságban így az a benyomás alakult ki, hogy minden „a” Fidesz véleménye, s Orbán Viktornak minden egyes kijelentésért felelősséget kellett vállalnia,

A Fidesznek és az országnak is az a jobb, ha a Fidesz normális gyűjtőpártként viselkedik, amelyben sokféle vélemény fejeződik ki. Bármilyen fontos is a melegek jogairól szóló vita, nem lenne jó, ha az erről kialakított álláspont tartana össze egy politikai pártot. Ennyiben ez egy marginális kérdés.

Ékes Ildikó egy szigorú, konzervatív véleményt fogalmazott meg. Egyfajtát a vélemények sokasága közül. Havasi Bertalan meg azt tette világossá, hogy ez nem a párt hivatalos álláspontja.

A Fidesznek és az országnak is az tesz jót, ha a Fidesz politikusai megmutathatják magukat a nyilvánosság előtt. Ha kiderül, hogy a Fidesz sokféle véleményáramlat keveréke és összessége. Ahogyan a szocialistákról, szabaddemokratákról ez számtalan alkalommal világossá vált.

Amikor Deutsch Tamás nyilvánosan elhatárolódott Für Lajos nézeteitől, akkor a Fideszen belül egy vélemény áramlat határolódott el egy másiktól.


Nagyon helyes, hogy pontosan tudjuk, Für Lajosnak mi a véleménye egyes politikai témákról. És az is helyes, hogy Deutsch is világossá tette, hogy ő mivel nem ért egyet.

Ez jobb, mint amikor a Fidesz sündisznóállásból, kényszeresen védte magát a vélemények különbségétől, miközben a tőle távolálló sajtó állandóan lecsapni készült a kicikizhető nézetekre.

Évekkel ezelőtt Deutsch a Fidesz, a jobboldal és a világ egységét fenyegette volna, ha a nyilvánosság előtt vitatja Für Lajos bármely mondatát. Végre kiderült, hogy sem égszakadás, sem földindulás nem történik, ha valaki világosan kifejti a véleményét.
Egy ponton túl azért nehéz többet írni ebben a témában, mert a demokráciában a dolgok normális menete a vélemények szabad kifejtése – még egy politikai párton belül is -, s nem az a hiszterizált légkör, amelyben a Fidesz eddig létezett. 

Hál Istennek, hogy ezen, úgy tűnik, már túl vagyunk.
 

A Fidesz egy plurális párt. Jobb, ha ez kiderül, mintha nem.
 
Ékes Ildikó, a Fidesz képviselője „buzizott”. A Fidesz egyik szóvivője ettől elhatárolódott. És ez így van jól.

Ékes Ildikó, az Országgyűlés emberi jogi bizottságának tagja elítélte a melegek Andrássy úti felvonulását, azt az ifjúságra károsnak tartja. Erről

hivatalosan, nyilvánosan, direktben beszélt. Egy sajtótájékoztatón.

Havasi Bertalan, a Fidesz frakció sajtófőnöke azt mondta, a képviselő asszony magánvéleményét fogalmazta meg.

A pluralizmus lényege, hogy a vélemények sokszínűsége a demokrácián belül hangot kaphat.

A politikai pártok akkor illeszkednek jól a pluralizmusba, ha belül is plurálisak. Nem csak egy véleményük van.

A Fidesz egyik legnagyobb hiányossága az volt, hogy a párt vezetői a nyilvánosság előtt kényszerzubbonyt vettek fel, s nem nagyon örültek annak,

ha bárki szabadon beszélt.

A sajtóban és a nyilvánosságban így az a benyomás alakult ki, hogy minden „a” Fidesz véleménye, s Orbán Viktornak minden egyes kijelentésért

felelősséget kellett vállalnia,

A Fidesznek és az országnak is az a jobb, ha a Fidesz normális gyűjtőpártként viselkedik, amelyben sokféle vélemény fejeződik ki. Bármilyen fontos

is a melegek jogairól szóló vita, nem lenne jó, ha az erről kialakított álláspont tartana össze egy politikai pártot. Ennyiben ez egy marginális kérdés.

Ékes Ildikó egy szigorú, konzervatív véleményt fogalmazott meg. Egyfajtát a vélemények sokasága közül. Havasi Bertalan meg azt tette világossá,

hogy ez nem a párt hivatalos álláspontja.

A Fidesznek és az országnak is az tesz jót, ha a Fidesz politikusai megmutathatják magukat a nyilvánosság előtt. Ha kiderül, hogy a Fidesz sokféle

véleményáramlat keveréke és összessége. Ahogyan a szocialistákról, szabaddemokratákról ez számtalan alkalommal világossá vált.

Amikor Deutsch Tamás nyilvánosan elhatárolódott Für Lajos nézeteitől, akkor a Fideszen belül egy vélemény áramlat határolódott el egy másiktól.

Nagyon helyes, hogy pontosan tudjuk, Für Lajosnak mi a véleménye egyes politikai témákról. És az is helyes, hogy Deutsch is világossá tette, hogy ő

mivel nem ért egyet.

Ez jobb, mint amikor a Fidesz sündisznóállásból, kényszeresen védte magát a vélemények különbségétől, miközben a tőle távolálló sajtó állandóan

lecsapni készült a kicikizhető nézetekre.

Évekkel ezelőtt Deutsch a Fidesz, a jobboldal és a világ egységét fenyegette volna, ha a nyilvánosság előtt vitatja Für Lajos bármely mondatát. Végre

kiderült, hogy sem égszakadás, sem földindulás nem történik, ha valaki világosan kifejti a véleményét.

A Közép-Európa gondolat halott. Mi mást bizonyítaná ezt a legjobban, mint a most fellobbant szlovák-magyar vita.

A napokban olvastam el Hanák Péter „ Ragaszkodás az utópiához” című könyvét. A liberális történész a nyolcvanas években egyik szószólója volt annak a gondolatnak, hogy Nyugat-Európa és Kelet-Európa között van egy köztes térség, Közép-Európa, amely a nyugati és keleti gazdasági, társadalmi fejlődési modellek között alkot egy köztes történelmi régiót. Hanák Németországot, Ausztriát, Lengyelországot, a Balkánt és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia még nem említett területeit értette Közép-Európán.
Ezt a köztes-Európa gondolatot sokan vitatták. Alaptalannak tartották. Hanák és még néhány európai értelmiségi viszont ragaszkodott hozzá.

Nekem először Svédország déli partjain autózva jutott eszembe, hogy a bennünk kialakított történelmi perspektíva egészen furcsa. Sosem értettem, mit kerestek a svédek a lengyel területeken, hogyan juthattak le Németország gyomrába. Hiszen Lengyelország a magyar történelmi felfogás szerint a lengyel –magyar történelmi élményközösség része. Magyarország és Lengyelország együtt alkot történelmi régiót, amelybe a távoli svédek nem férnek bele.
Jellemző, hogy a mi lengyel történeti képünk a Krakkó környéki  Lengyelország ( Kis-Lengyelország) történelmi tényéhez kötődik, s azokhoz a magyar királyokhoz, akik lengyel uralkodók is voltak. De ettől még Magyarország nem kapcsolódott össze Lengyelországgal.

Ott, a dél-svéd partokon döbbentem rá, hogy Svédország közelebb van Lengyelországhoz, mint a lengyelek hozzánk. Az úton haladva Malmö, Stocholm és Gdynia városok neve volt felfestve az autóút feletti táblákra. A svéd városok több száz kilométerre voltak, míg a lengyel város – persze komppal összekötve – száz valahány kilométerre. Csak egy tenger választotta el a svéd partoktól.
Lengyelország északi része a balti német hódítás, a lengyel belső területek a német-orosz vetélkedés terepe voltak. Nem a magyarokkal közös történet részét alkották.  Mi úgy szeretjük a lengyeleket, hogy hatásmentes perszonáluniót alkottunk velük – történelmileg nézve rövid időszakokra.

Mi úgy utáljuk a szlovákokat, hogy semmit nem tudunk róluk. Van egy nép, amely 1939-ben nyerte el az önálló államiságot – a Harmadik Birodalom protektorátusa alatt -, s csak 1993-ban nyerte azt vissza. Szvatopluk csatavesztése óta úgy őrizték meg a nemzeti nyelvüket, kultúrájukat, identitásukat, hogy hozzánk képest minimális lehetőségekkel rendelkeztek a kultúra megőrzéséhez. Mi úgy ünnepeljük magunkat a sorstépett történelmünk miatt, mintha ez lenne a non plus ultra, holott a szlovákokhoz képest a történelem egészen elkényeztetett minket.
A mi történelem szemléletünk nem etno – centrikus, hanem egoista. Mi nem lebecsüljük a régióbeli más nemzeteket, hanem teszünk rájuk. Nem érdekelnek minket. S egészen jól elvagyunk anélkül, hogy egy percig is érdekelne minket a történelmük. Így az sem izgat minket, hogy hogyan élték meg a saját államiságuk hiányát, a nemzeti identitásuk sajátos alakulását. 

Van egy nép, amelyről azt sem tudjuk, hogy honnan a fenéből nőtt ki, s így az sem világos, hogy mire kapják fel annyira a vizet. Történelmi, társadalmi kontextus nélkül szemléljük a szlovákokat. S ha a köztársasági elnökünket basztatják, akkor utáljuk őket. És csak csodálkozunk, hogy honnan a fenéből bújtak ezek elő?  és  mi bajuk van?
A Közép-Európa régió illúziónak bizonyult, mert nincsen történelmi, gazdasági alapja. Néhány értelmiségi azt gondolta, sorsközösség alakult ki az itt élő népek között. De ez csak egy tudományos, értelmiségi ködkép. Különböző országok értelmiségi tagjai a szétcibált nemzeti közösségek frusztrációjában találta meg a régiót összekötő közös kapcsot. De ez nem egy olyan élmény, amely határokon átnyúló élmény-közösséget teremtett az erre érzékeny elit-értelmiségen kívül.

Gazdaságilag nem volt mit adni egymásnak, a kereskedelem nyugatra és keletre irányult, a lengyel marha kereskedőt a magyarral a közös tevékenység később tudományosan azonosítható közös vonásai, s nem egymás piacainak ismerete kötötte össze.  Egymással nem voltak olyan interakcióban, amely történelmi közösséget alkothatott volna
Talán a Közép-Európa hívők a saját nemzeti identitásuk aládúcolására alkották meg a közép-európai identitás közösséget. Nem akarták elismerni, hogy német, orosz, bizánci kulturális hatások formálták a saját közösségüket, s e hatalmak vonzás körzetében fejlődött az identitásuk, s államiságuk. S ezért kerestek egy alternatívát, amely ideális jellegénél fogva nem is igényelte a szigorú történelmi vizsgálatot.

Érdekes, hogy Hanák esszégyűjteménye nem tartalmaz történeti kutatásra vonatkozó gondolatokat, s ismereteket. Történészként maximum a társadalomfejlődés keleti és nyugati modelljétől eltérő, sajátos közép-európai jellegzetességeket sorolta fel. Közép-Európa tehát egy társadalmi modell sajátosságát leíró idea, s nem egy történelemben létezett, gazdasági, kulturális, társadalmi valóság.
Talán ezért sem értjük a szlovákokat, s ezért sem működik a visegrádi együttműködés.

Ha ez baj, akkor azokat a társadalomtudományi kutatásokat kell hiányolni, amelyek a régiót összehasonlító módon, egymással való interakcióiban és eltéréseiben mutatták volna be. Van Oroszország történetünk, Németország történetünk, akit nagyon érdekel, olvashat lengyel történelmet, de a térségről, mint egészről fogalmunk sincsen. Ezért tapogatózunk a sötétben.

A történelmi távlat hiányában pedig nincs az a kontextus, amely alapján a szlovák-magyar, a szerb-magyar vagy a román-magyar viszonyt vizsgálhatnánk.  Csak a fene nagy bajuk buzog elő mindig, teljesen érthetetlenül.
 

Ugyan tagadja, de szerintem maradni fog: Bajnai Gordon miniszterelnök-jelölt lesz 2010-ben és az MSZP potenciális miniszterelnök-jelöltje marad 2014-ig.

Nem megy vissza menedzsernek, s benne ragad a politikában.

Szerintem nem ezt akarta, de a szerep és a helyzet rákényszeríti majd.

A szerep a jól kormányzó miniszterelnöké, a helyzet pedig az, hogy nem lesz más.

Azért nem egyszerű miniszterelnököt találni. Egyfelől mindig van más, mint akiről azt gondoljuk, hogy csak ő lehet az egyetlen jelölt, másfelől azért a karizma, a képesség, a hit az illetőben, s a teljesítmény, amely erre predesztinálja, - ezek a mozzanatok azért nem a semmiből keletkeznek egyik napról a másikra.

Bajnai akkor nem lesz miniszterelnök-jelölt, ha a párton belül vagy kívül akad egy tudatos riválisa, akinek akkora a politikai támogatottsága és tehetsége, hogy ki akarja hívni a jelenlegi vagy volt miniszterelnököt.

Én nem látok ilyen embert.

A helyzet sajátossága, hogy az MSZP ma rivális csoportok konfliktusával van elfoglalva. Lásd a Hagyó Miklós körüli vitát, a Zuschlag és Hunvald ügyek mélyén rejtőző bombákat, s a valószínűleg egymást sakkban tartó rivális csoportokat.

A kirobbant korrupciós botrányok gyanúja egyben az MSZP utóbbi évtizedben kialakult szerveződési, finanszírozási modelljének a kudarcát is jelentik. Attól, hogy egymás tökét és tőkéjét fogják, még csak a patthelyzetet tudják megőrizni. Ha a pénz megszerzésében és elosztásában nem tudnak megegyezni, akkor a párt szervezeti rendszerén egy súlyos lék támadt. A pénz elosztása (megszerzése) egyben a párton belüli hatalom forrásának is problémája.

Ebben a helyzetben egy miniszterelnök-jelölt megnyugtató pont. Legalább az van, ha más nincs is.

Bajnai ismét előadhatja a „nem akartam, de hívtak” táncot. Ez a mozzanat majd szükséges lesz ahhoz, hogy a miniszterelnök megőrizze az imidzsét, amelynek lényeges eleme a szakértőből születő politikusa vonása.

A fejlődés következő állomása az lesz, amikor Bajnai a miniszterelnöki-jelölt posztját betöltve a párton belüli ügyekbe is beleszól majd.

Rendkívül szívós, s az előtte álló feladatot maximálisan teljesíteni akaró ember Bajnai. Ő az a jó tanuló, aki két lecke között mindig lemegy focizni, ha hívják, de mire visszaér a lakásba, már gondoskodik arról, hogy az inge vissza legyen tűrve a nadrágjába, s ha utcai cipőben ment le, akkor azt is – a lehetőségekhez képest – gondosan leporolja. Nem csak a látszat miatt, hanem azért is, mert a fociban is teljesít, a haverjai előtt is teljesít, s otthon is teljesít.

A teljesítmények embere, mondhatni.

Ilyen emberre van szükséges a szakszerűségében, hozzáértésében megsebzett MSZP-nek.

A teória közvéleménykutatási alátámasztására lásd a Nézpont Intézet felmérését: 

http://index.hu/belfold/2009/08/26/csokkent_a_jobbik_tamogatasa/

Azt ígértem, kormányozni fogok: kormányoztam.

Így összegződik majd a Bajnai-kormány tevékenysége a szocialista, liberális közegben. És ez alapozza majd meg Bajnai Gordon szocialista politikusi karrierjét.

A technokrata, szakértői allűrökkel játszó szocialista, szociálliberális személyiségek paradoxonja az, hogy a szakértői szerepre támaszkodva teremtenek maguknak mozgásteret – ám, ha sikeresek, akkor a szocialista párt azzal jutalmazza őket, hogy potens politikusokká változnak a párt tagsága és politikai elitje szemében.

Bajnai Gordonnal is ez történik majd. Bárhogyan áll is ellent ennek.

A szociálliberális politikai elitnek van egy része, amely egykor lelkes Gyurcsány –rajongó volt, de a volt kormányfő politikai manőverei és a távolról nagy ívűnek látszó kezdeményezései közelről kisstílű kapkodásnak  tűntek.  Mondja, de nem  csinálja – ez volt a benyomásuk Gyurcsányról.

Bajnai éppen ezen a ponton képes eredményeket felmutatni. Unalmas, mint egy galambszürke öltöny, de Gyurcsány kormányzásának, hatalomgyakorlásának leggyengébbnek bizonyuló pontján tudott változtatni a kormányzás megítélésén.

A válságkezelés, a társadalmi program sokáig vitatott lesz. De a szocialista, szociálliberális elit inkább azt szűri majd le, hogy többet ér egy erős kormányfő, mint egy nagyformátumú egyéniség. Bajnai annak, amit ígért, a többségét betartotta. Korrekt palinak tűnik, aki a csapott vállú szocialistáknak kiszámíthatóságával, megbízhatóságával, s az ennek megvalósításához szükséges határozottsággal visszaadja a saját a kormányzóképességükbe vetett hitet.

Gyurcsány teljesítményének egyik legfájóbb pontja, hogy a kormányzóképességükbe vetett hittől fosztotta meg a szocialistákat. Gyurcsány is kemény volt, s ezt a szocialisták szeretik. Bajnai is kemény, de még eredményeket is hoz. Ezt még jobban szeretik.

A Bajnai-kormány legendájában a háttértbe szorul majd, hogy meglehetősen speciális körülmények között kormányzott. Így történt ez Németh Miklós kormányával is. Annak a példája is legendássá vált, megnehezítve a szocialista kormányfők, kormányok és a politikai elit dolgát a kormányzás során.

A pártpolitikai rendszerhez képest ugyanis Németh Miklós és Bajnai Gordon is alternatívát kínált és kínál. A szakértői kormányzás illúzióját. A válságot menedzselő, politikai szempontokra tekintettel nem levő kormányét.

Németh Miklós esete tényleg egyedi volt. De éppúgy politikai támogatás állt mögötte, mint a Bajnai kormány mögött. A változásokat szorgalmazók ’89-ben ( az MSZMP egy részétől az ellenzék egy részéig), most pedig a pénzügyi válság veszélyeit elhárítani akaró értelmiség, párttagok, parlamenti képviselők egy jelentős része.

A Bajnai –kormány nem kapott szabad kezet, nem mentes politikai szempontoktól, nem mentes a pártpolitikától. Nem a Tudástól rendelt programot hajt végre, s tevékenysége nem mentes a pártpolitikai aspektusoktól. Nem támaszkodik a kormányzó párton, politikai koalíción (SZDSZ) túlnyúló politikai bázisra, nincs nemzeti –semleges jellege (nem az ellenzéki, ellenzéki véleményformálók egyetértésével, egyetértésére támaszkodva kormányoz).

A Bajnai-kormány legendája azért alakul majd ki, mert a politikai elvárások egyik kiiktathatatlan mozzanatát, a jól kormányzást valósítja meg.

A magyar pártrendszer egyik súlyos tünete, hogy aki jól kormányoz, az rögtön nemzeti, összmagyar, szakértői kormány színeiben tűnik fel.  A Bajnai-kormány nem technokrata kormány, de mert a fájdalmas döntéseiben a politikai szempontok nem vezetik, s csendes elszántsággal valósítja meg a politikailag visszafelé elsülő döntéseit is, ezért rögtön kiemelkedik a pártpolitikából.

Holott a pártpolitikai alapon összeálló kormány ellentéte nem a kamikaze kormány, amelynek képe már az első demokratikusan megválasztott Antall-kormány esetében kialakult. A párt sikere és az ország sikere nem ellentétes egymással. A politikai megfontolás nem ab ovo válik el a nemzeti érdektől.

Orbán Viktornak erre a felismerésre támaszkodva kell majd kormányoznia, ha a négyéves pártpolitikai küzdelemből ki akarja emelni a kormányát. A Bajnai-kormány a politikai mesterség szempontjából nézve olyan alapot teremt, amelyet a Fidesz leendő kormányfőjének folytatnia kell. Még azon az áron is, ha nem ő maga lesz az Orbán-kormány formális feje. Magyarország most szerintem a csendes-elszánt-eredményest szeretné. Nem a partraszállós-kardózóst.

Az online tartalom fizetősség válása emelheti az újságírás színvonalát.

A kiadók elvesztették a fonalat az online világban. A tartalom gyártása ugyanolyan drága maradt, mint volt, viszont az egyik hagyományos és jelentős bevételi forrás, a vásárlótól származó bevétel elmaradt.

Magyarországon, ahol a szerkesztőségek egyszerre alul –és túlfinanszírozottak, az ingyenes tartalomszolgáltatás nem felértékelte, hanem leértékelte a tartalomgyártást. Az online szolgáltatás még fiatal volt, nem találta meg a reklámozókat, az olvasók pedig éppen csak hozzászoktak az új médiumhoz, amelynek komoly technológiai fejlesztéseken kellett túljutnia ahhoz, hogy könnyen elérhető legyen.

Ha az új korszakban fizetni kell a tartalomért, akkor hirtelen kiderül majd, hogy a külföldi és magyar tartalmak mennyit is érnek az olvasóknak.

Ma a szerkesztőségek Magyarországon azon vetélkednek, hogy a hírkereső oldalakra felkerüljenek, a hírkereső oldalak meg olvashatatlanná váltak, mert ugyanazt a hírt négy helyről is felteszik egy-egy perc késéssel. A hírkereső oldalak valójában szerkesztői kontroll nélkül behányt információs halmazt alkotnak.

A szerkesztőségek a gyűjtőportálok felé vették az útjukat, egyre blikkfangosabb címeket adtak, s ez alól a komoly sajtó sem mentes.

Most majd eljön végre az a korszak, amikor a tartalomgyártóknak az olvasóikat érdeklő, azoknak hasznos tartalmakat és exkluzivitást kell gyártani. Olyan tartalmat, olyan szerkesztési elveket, olyan sajátos megközelítést, információs tartalmakat, amelyeket máshonnan nem vagy nem úgy kapnak meg. A gyűjtőportálok marketingje helyett a saját márka marketingjeként kell értelmezniük majd a tartalomgyártást.

A komoly sajtónak ez a túlélési esélye.

A komoly sajtónak szüksége is van erre a tesztre. A komoly sajtót ugyanis azért olvassák, hogy lényeges, hasznos információkkal lássa el az olvasóit. Ha fizetni kell érte, akkor lesz igazán élessé a küzdelem.

Ez a verseny a komoly sajtó minőségemelkedését hozza magával. Hiszen az általánosan elérhető, ezért olcsóbban gyártható propaganda hírek és információk helyett önálló újságírói és szerkesztői munkára lesz szükség, amellyel a szerkesztőség azt bizonyítja, hogy érdemes az olvasó figyelmére és pénzére. Önálló karaktert, másoktól eltérő, exkluzív tartalmat kell majd adni.

A kiadóknak is végre nagyobb kihívással kell majd szembenézni. Nem lesz elég költséget csökkenteni, marketing ötletekből álló túlélő csomagokat megalkotni. Kiderül majd, hogy először is jó, minőségi, komoly és érdekes, fontos tartalmat kell gyártani, mert ennek hiányában minden marketing akció eredménytelen lesz.

Helyreáll az újságírói státusz. Nem a marketinges lesz a kiadó zsenije, hanem a tartalmat gyártó stáb. Az olvasó ugyanis nem marketing akciókat, hanem komoly tartalmat akar fogyasztani. Ez akkor válik egészen világossá, amikor a tartalomért is fizetnie kell majd.  

Orbán Viktor és támogatói törekvése az, hogy ő legyen a szuverén: olyan felhatalmazással (túlnyomó mértékű győzelem), politikai bizalommal (legitimitás) válasszák meg, amely szabaddá teszi az általa helyesnek vélt döntések meghozatalában.

A szuverenitás értelme nem csak a politikai ellenfelekkel szemben értelmezendő. A pártján, táborán belüli kritikával, vetélytársakkal szembeni szuverenitás megteremtéséről is szól.

A Fideszt és a jobboldal jelentős részét irányító és befolyásoló Orbán Viktor-Simicska Lajos duó erejét a táboron belüli politikai és gazdasági hatalom és befolyás ereje adja. A jobboldalon ma nincs más olyan erős szereplő, mint Simicska Lajos, s nincs olyan erős politikus, mint Orbán Viktor. Az Orbán-Simicska kettős között pedig azért alakulhatott ki erős és megbonthatatlan politikai szövetség, mert Simicska teljes mértékben elfogadja és helyesnek tartja Orbán szuverenitásra vonatkozó törekvését. Úgy a párton belül, mint azon kívül. Orbán sem kérdőjelezi meg Simicska pozíció építését, mert legfontosabb politikai törekvésének kitartóan hű támogatója az üzletember. 

A szuverén szerepre törekvő politikus nem diktátor, ahogyan azt a hazai publicisztika baloldali része állítja. A szuverén politikus szerepe leginkább a sikeres francia elnökhöz hasonló, aki egy-egy választás megnyerése után attól függően válik erőssé, hogy mekkora volt a támogatottsága a választáson, s mennyire vezérürü a táborán belül.

De ez még kevés. A szuverén sikere nem csak a hatalomkoncentráción múlik. A szuverénnek ugyanis a bizalom, a legitimáció és az ebből következő befolyás-koncentrációhoz sikeresen kell politizálnia is. A sikertelen politika aláássa a legitimációt, s ezt az a veszélyt rejti magában, hogy a bizalom is megcsappan és a végén a legitimáció is elvész.

A szuverén politikus sikerének titka az arányosságra való törekvés, az ezt megalapozó józan ítélőképesség, a bátorság és egy vízió, amellyel a politikai közösségét – a tartós és alkalmi szavazókat – irányítja. A szuverén sosem csak technokrata. Nem ügyeket intéz, hanem formál. Formálja a pártját, a körülötte levő embereket, az országot, a világ berendezkedésének egy-egy fontos darabját.

És van még egy fontos tulajdonsága a szuverénnek: képes operacionalizálni, azaz a döntések végrehajtását biztosítani. A szuverén megítélésének egyik fontos eleme – főleg saját politikai támogatói között -, hogy helyesen választja-e ki a végrehajtókat. Ha nem, ő is átcipelheti a biciklit az út egyik oldaláról a másikra: a szuverén végrehajtói joga korlátlan, ezért is tartják szuverénnek. De természetesen egy feladat végrehajtásával még nem pipálta ki az összes más, rá háruló feladatot.

A fent felsorolt képességek arányos keverésével tudja a szuverén a bizalmat fenntartani. Ehhez szüksége van az éberségre. A jó éberség az, amelyben az arányosságot fenn tudja tartani. Az éberség rossz változata, amikor személyes ügyként kezeli a dolgok végrehajtását, s ez eltorzítja az ítélőképességét. A szuverén számára az arányosságot ugyanis az egyébként sokszor szidott éberség tartja fent. Az éberség az, amely nem engedi, hogy az objektivitásra törekvő megfigyelőképessége túlságosan szubjektív megfontolások kerítsék a hatalmába.

A szuverén nem mentes személyes érzelmeitől – az különbözteti meg másoktól, hogy a személyes érzelmeit és érzéseit is alá tudja rendelni a szükségességnek. Vannak főnökök, akik nagy jeleneteket rendeznek, hisztiznek, akár a beosztottjaik előtt is, s aztán nem történik semmi. Ha a szuverén teszi ezt, akkor lejáratja magát. A szuverenitás megengedése/ elviselése ugyanis a helyes döntések által válik elviselhetővé és elfogadhatóvá. Mondhatjuk azt is, hogy a szuverén kiszámítható – nem a gépies értelemben, hanem a célszerűség és az arányosság józan ész szerint elgondolható keretei között. Lehet változatos és meglepő, de sosem kiszámíthatatlan.

A szuverén előtt álló egyik legnagyobb feladat, hogy saját magában, közvetlen környezetében biztosítsa a fékek és ellensúlyok rendszerét. A szuverén ugyanis mindent magába kell, hogy szívjon, hiszen önmagában kell kialakítani a helyes arányokat. A szuverénnek ezért az igazság monolit birtoklása mellett az alternatíva iránti vonzóerőt is biztosítani kell, hogy eljusson hozzá a fennálló dolgok alternatívájának a lehetősége.

A szuverén pozíciójának ugyanis van egy nagy hátránya: mindig neki kell lenni az origónak, a kiindulási pontnak. Ha bárki sikeresebb, értelmesebb, vonzóbb pólust tud kialakítani, az ; ugyan még nem veszélyezteti önmagában az elsőszámú vezető pozícióját, de a szuverén státuszát igen. Lehet valaki a szuverén pozíciója nélkül is első számú vezető – ahogyan lehet szuverén is vezető pozíció nélkül. Utoljára ezt egyébként Pozsgay Imre próbálta meg eljátszani a magyar történelemben, előtte talán Bethlen István. De a szuverénnél nem lehet okosabb, ravaszabb, mélyebb, sokoldalúbb és mélyenszántóbb, mint ő maga.

Orbán Viktor előtt az a kihívás áll, hogy jól kell tudnia kormányozni. Arra építette a 2002 utáni politikai álláspontját, hogy a szocialista – liberális politikai közösség rosszul kormányoz. A célját elérte, az emberek nem hisznek abban, hogy a szocialisták tudnának jól kormányozni. De vékony jégen jár majd: a rosszul kormányzás alternatívája csak a jól kormányzás lehet. Kormányozni pedig nehéz, mert a társadalom összetett, a világ összetett, rengeteg entitásból áll össze, amelyek mindegyike saját működési logikával is rendelkezik.

Orbán egyeduralkodóként, diktátorként, vezérként való leírása félrevezető, mert figyelmen kívül hagyja, hogy a politikust a pártján belül osztatlan támogatás fonja körül a tagság részéről; a pártelit nem tud alternatívát állítani; s összetartó erejében és képességében (bizalom és legitimitás) nincs versenytársa.

Orbán nem azért megkérdőjelezhetetlen, mert vezér, hanem mert a mai magyar jobboldal előtt álló kihívások kezelésére ő a legkisebb közös többszörös.

Arról nem is beszélve, hogy az első ember uralma az MSZP-ben Horn alatt, Gyurcsány alatt, az MDF-ben Dávid Ibolya alatt az utolsó másfél évben, ugyanúgy megvalósult, mint Orbán alatt a Fideszben. Az MSZP elitjének egy része magánbeszélgetésekben úgy írja le Gyurcsány pártelnöki tevékenységét, mint aki tett a pártdemokráciára. A párt elnökségével szemben zsarnok volt, a pártban pedig populista, aki a pártnép, a tagság támogatására hajtva szorította háttérbe a párt irányításával megbízott elnökséget. E példáknak persze nincs akkora irodalma, mint Orbán túlhatalomra való törekvésének, tehát csak jelezni tudom, hogy Orbán befolyása és hatása nem egyedülálló a legújabb demokráciában.

A diktátorozás/ vezérezés másik hiányossága, hogy változtathatalanságot és erőszakosságot sugall. Holott Orbán politikai erejét ma éppen az adja, hogy néhány évvel ezelőtt – kétszer biztosan – harmatgyenge politikus volt. Lehet, hogy a választók egy része látványosan mögé állt, de a szuverén szerepét nem tudta betölteni. A párt elitje, a választók egy része nem hitte el neki, hogy alkalmas a szuverén szerepére. Mára kivívta magának.

A szuverenitás megszerzése azonban időleges állapot, fenntartása dinamikus folyamat, amelyben mindig kérdéses, hogy a szuverén meg tudja-e őrizni kivívott pozícióját. 

A kívülről egyeduralkodónak tartott Orbánnak sokszor és folyamatosan kell majd bizonyítani, hogy érdemes a szuverén pozíciójára.

• Draskovics rendészeti miniszter bemutat egy felvételt, amelyen robbantás látszik
• A felvétel egy mostani nyomozás gyanúsítottjának a számítógépén maradt fent, akit terrorista tevékenység előkészítésével vádolnak
• A HírTv azt állítja: a bemutatott terror-video egy két évvel ezelőtti rendőrségi ügy videójára emlékeztet
• A Nemzeti Nyomozó Iroda beismeri, hogy a felvétel tényleg régebbi
• Az ügyészség elmondja: a mostani ügyben nem bizonyíték a felvétel, ezért engedték meg a bemutatását
• Draskovics miniszter azt állítja: a jobboldal olyan politikai erőkkel is együttműködik, amelyek terroristákkal is kapcsolatban állnak: lásd a felvételt

Szerintem a Belga dala alapján kormányoz majd Orbán: nemzeti képű kapitalizmust épít majd. Magyar kapitalizmust.

A Belga zseniálisan ragadta meg a hazai jobb-és baloldal globál- kritikai hangulatát: mi nem a hip-hopot utáljuk, hanem annak nemzeti változatára vágyunk. De ami náluk irónia, az a Fidesz-kurzusban komolyan vett állítás.

Orbán Viktor és támogatói a magyar közepes –és kisvállalati szektort, s a magyar nagyvállalati szektort fogja majd fejleszteni. Ez a lényege a globális kapitalizmus kritikájának.

Orbán elkötelezett nemzeti kapitalista. Arra vágyik, hogy kormányzati hatalma alatt minél több magyar vállalat lépjen egyet vagy kettőt előre az üzleti siker grádicsán. A kisvállalat közepes, a közepes nagy, a hazai nagy nemzetközileg sikeres közepes vállalat legyen.

Orbán azt a hazai vállalkozói középosztályt akarja fejleszteni, amely nem tudott nemzetközi vállalatok védő szárnya alá kerülni, tehát védtelen a globális piaccal szemben.

Társadalmi programjának másik fontos eleme, hogy a rendszerváltás vesztesei vagy életviszonyaikban stagnálóknak néhány lényeges tétel tekintetében enyhítsen az életkörülményein. Slussz –passz (olcsóbb gáz stb).

Ezen felül már minden arról szól majd, hogy mindenki dolgozzon serényen. A szegények, a cigányok, a korábbi társadalmi helyzetüket elvesztők.

És állami eszközökkel fogja támogatni a gyarapodást: iskolában (veszteséges iskolák fenntartása, tandíj eltörlése), tulajdonban (ingatlanadó eltörlése), gyerekvállalásban ( családi adózás).

Orbán olyan mint Gombóc Artúr. Ahogyan az minden csokit bezsebelt és megevett, ha tehette, úgy Orbán is mindent hazai kézben, hazai ellenőrzésben, hazai befolyásban akar tartani – amennyire csak lehet.

Ezért is mondja a globális tőke kritikáját.

Ha kurzusa ideológiája korlátozott és meghatározott lesz, akkor a kiválasztási szempontok közé felkerül majd a „jó keresztény”, „jó magyar”, „nem utál minket”szempont is. Azaz, ha valaki érvényesülni akar, annak jó, ha lesz egy jobboldali mentora is.

Ez egyébként ma sem árt, csak szocialista, liberális, esetleg mdf-es mentorra van szükség, s a kiválasztás nem ennyire átitatott ideológiai tételekkel.

Ha az Orbán-kurzus ideológiailag nyitott és semleges lesz, akkor csak a politikai semlegesség, a magyar kapitalizmus építésére való alkalmasságra lesz szükség. És akkor nem minden a központban dől majd el. Egy lazább társadalmi szövet ad majd védelmet a politikai megfelelés ellen.

Ma még nem lehet belőni, melyik érvényesül majd. Csak azt, hogy amennyire Orbánon múlik, magyar kapitalizmus épül majd. Bármit is jelentsen ez.

Csak egy szellő lebbentett meg a politika-csinálás gondosan elzárt világának függönyeit Somogyi Zoltán levelével. Ő sem tud túllépni azon, hogy csak utalgat valamire, amiről továbbra sem tudjuk, hogy micsoda. Én sem fogom tudni megvilágítani.

Somogyi cikke – majdnem azt írtam, nyílt levele – többrétegű írás. Érdemes eredetiben is elolvasni, nemcsak a kommentárokat, mint ez a cikk is.(http://hvg.hu/hvgfriss/2009.30/200930_Somogyi_Zoltan_kivonul_Hajra_Magyarorszag_h.aspx)

Olvasatok. - A cikk egyik nyilvánvaló olvasata: Somogyi is belekerült a titkos adatok kezelése körüli gyanúkba, s jobbnak látja, ha a cégeit kivonja azt az ellene is várható vizsgálatok elől.

Ezt, jelzem, tények nem támasztják alá, Somogyit senki, semmivel nem gyanúsította meg. Ez csak egy lehetséges értelmezés.

A másik olvasat, hogy Dávid Ibolya és támogatói – lehet, hogy Somogyi is, de lehet, hogy nem – sárosak valamiben, amely a titkos adatszerzés kezelését érinti, s ezért offenzív ellentámadásba mentek át. Ez sem bizonyítja semmi.

És az is lehet, hogy senki semmiben nem érintett, Somogyinak csak elege lett valamiből, amibe belelátott.

Miről szól a cikk? – Sajnos, ez nem teljesen világos. Túlságosan túlterhelt, figyelemelterelő, amit ír.

Van, ugye, a legsúlyosabb szál. Az ügyészség egy része a Fidesznek játszik az UD Zrt ellen folyó nyomozásban.

Van egy másik elem: nehogy már a nyúl vigye a puskát. Dávid Ibolya ellen folyt titkos akció, ezt leplezte le a pártelnök, ehhez képest talán bagatell, hogy végül is hogyan jutott a felvételhez a pártelnök.

Aztán van a politikai elemzők ártatlanságáról szóló rész. Somogyi azt állítja, részben vagy egészben megrendelésre vagy a megrendelőikre való tekintettel elemeznek.

Ez vonatkozik szerinte akár a közvélemény-kutatókra is, akik az MDF számára kellemes, hasznos tényeket eltitkolják vagy fel sem mérik (a rájuk vonatkozó hipotéziseket se vetik fel).

Aztán bírálja a Fidesz stratégiáját: nem az MDF, hanem a Jobbik a kiszorítandó ellenfél. Az MDF demokratikus, a Jobbik nem.

Hogy el ne tévesszük lényeget, leírom, szerintem mi a lényeges ebben az ügyben.

A lényeges kérdések. – A nagy, a politikai rendszer pártosságáról szóló habverés előtt néhány dolgot a konkrét ügyben tisztázni kellene.

Hogyan jutott Dávid Ibolya az UD Zrt vezetője és Csányi Sándor közötti beszélgetésekhez ( amelyekkel igazolta az ellene indított akció létét?)

Mi köze az állami nemzetbiztonsági szolgálat UD Zrt elleni vizsgálatának a Dávid Ibolya által felhasznált felvételeknek?

Ki és milyen gyanú alapján rendelte el az UD Zrt elleni vizsgálatot?

Ki és miért kezdett titkos akciókhoz Dávid Ibolya lejáratása érdekében?

Mit tett az UD Zrt a Dávid Ibolya ellen folyó akcióban?

Mit tett Csányi Sándor a Dávid elleni akcióról való beszámoló után?

Kié az UD Zrt és milyen a kapcsolata Csányi Sándorral?

Milyen külföldi titkosszolgálatok érdeke lehet az, hogy ez az egész információszerző katyvasz kiderüljön?

Egyáltalán, hogy megy ez az egész: a legális politikai élet résztvevői, ha valamit el akarnak érni, rögtön titkos adatszerzéssel operálnak?

Miért mondatja le és milyen érvekkel Almássy Kornélt Dávid Ibolya az elnökválasztáson való indulásról?

Milyen nyomásgyakorlás zajlott le Almássyval kapcsolatban? Ki irányította ezt az akciót? És ki rendelte meg?

Milyen titkos akció zajlott a Dávidhoz hű MDF elnökségi tagok ellen? Ki rendelte meg?

Az ügyészségnek válaszolnia kell Somogyi azon konkrét kérdéseire, amelyek az eljárás során az elfogultság érzetét keltik (Somogyi elbeszélése szerint).

Nem akarok naivát játszani, ezért néhány tipp ahhoz, mi történhetett. Ez csak az én olvasatom, a magyar politikáról eddig szerzett benyomásaim alapján.

Kóczián olvasata a gonoszságok hátteréről. – Dávid Ibolya és az általa vezetett MDF értékes préda. Sosem gondoltuk volna, de a pártelnök asszony azzá tette.

A baloldal abban érdekelt, hogy az MDF folytassa különutas jobboldali politikáját. Az MDF szavazatai lecserélhetik az SZDSZ- ét, politikája gyengíti a Fidesz szavazóbázisának növelését.

A Fidesz számára meg ugyanezért kellemetlen a Dávid Ibolya vezette MDF.

Mindketten érdekeltek bármilyen eszköz alkalmazásában. A demokratikus választások bármilyen eredménnyel járhatnak, s ennek a kockázatát érdemes csökkenteni. Ezért jó, ha titkos eszközökkel nyomulnak.

És az is lehet, hogy csak néhány hatalom mániás hatalomi manipulátor titkos küzdelem sült ki a nyilvánosság előtt.

Az is lehet, hogy a háttérben már évek óta zajlik titkos adatgyűjtés, zsarolás, s csak az utolsó csepp volt a lehallgatás.

A külföldi titkosszolgálatok dolga az, hogy a saját érdekeik szerint formálják a magyar belpolitikát, s annak szereplőit. Egyrészt, mert a titkosszolgálatok már csak ilyenek, másrészt mert nyilván meg van rá az aktuális okuk. Ők is folytatnak titkos és nem titkos adatszerzést, zajlik egy folyamatos titkos háború, s ebben most éppen Almássy, Dávid, Somogyi a szenvedő fél. A tét
• a Fidesz-befolyás erősítése,
• az MSZP-befolyás erősítése –
• vagy éppen a magyar politikai élet egyik vagy másik szereplője,
• vagy az egész politikai miskulancia immunrendszerének gyöngítése

Nekem éppen izraeli-orosz titkosszolgálati háborúról regéltek a pletykavonalon.

Hú, nagyon bátor vagyok, hogy ezt most benyomom, miközben egy milliméterrel sem többet haladunk előre ezzel a felvetéssel, hiszen a szlovák,a román, az ukrán, a német, a szerb, az iráni titkosszolgálat is érdekelt lehet a magyar belpolitika formálásában. Az irániról a hitetlenkedőnek csak annyit: Nabucco.

Üzleti érdekek, személyes érdekek, csoport és állami érdekek, nagy taktikusok és stratégák küzdelme ez, amelyből mindig csak egy kicsiny részletet látunk.

Ha meg akarjuk tudni, mi van, érdemes lenne ezeken a részleteken apró lépésekben végigmenni, s akkor talán a végén megértenénk, miről szól ez az egész ügy. Enélkül Somogyi visszavonulása sem marad más, mint egy rejtett utalás. Néhányan, a politizáló közvéleményhez képest észrevehetetlen nagyságú ember, érti, hogy ez az egész miről szól, a többi meg csak ámul és bámul, mint a moziban.

Az elemző dilemmája. – Somogyi írása sok értékes aspektust felvet. Ezért is ajánlom elolvasni. De ha állandóan ide-oda csapódunk a különféle dimenziók között, akkor semmit sem fogunk megismerni. Fontos a politikai szereplők elfogultsága, s a politikai szereplők diszfunkcionális stratégiája is, de ugyanennyire fontos a titkos háború menete, értelme is. Nyilván azért írtam erről, mert szerintem ez utóbbi feltárása mutatná meg, hogy mi formálja előttünk ismeretlen módon a magyar politikát.

Kalandos sztori, de a lényeg nem a borzongató, krimiszerű fordulatokban, hanem abban van, hogy milyen erők formálják titokban a demokratikus választásaink lehetőségét akár egy pártban, akár az országos választásokon.

• A szabadversenyt – valójában azt állítja, a piac önmagát nem tudja szabályozni. Orbán szavaival: “A most lezáruló korszakban azt mondták korszakban azt mondták, a piac szent, morális és önszabályzó, s aki ebben kételkedik, az eretnek, maradi és szélsőséges”.
• Önmagát egy lokális lakosság képviselőjeként jeleníti meg, amelytől elkülönült érdekekkel rendelkezik a globális verseny haszonélvezői. Orbán szavaival: a globális gazdasági elitet az emberek által befizetett adóból kell kihúzni a bajból.
• A tőkével rendelkezők érdekeinek kiszolgálását. Orbán szavaival: az a tétel tehát, miszerint a tőkével rendelkezők önérdekének maximalizálása a leghasznosabb dolog a tőkével nem rendelkezők számára is, megbukott.
• A tőkével nem rendelkezők érdekképviseletének elhanyagolását. Orbán szavaival: az a tétel tehát, miszerint a tőkével rendelkezők önérdekének maximalizálása a leghasznosabb dolog a tőkével nem rendelkezők számára is, megbukott.
• A neoliberális tőke uralmát, amely megette a baloldalt:

Az EP választás lényege, hogy a szocialista –liberális szavazók nem mentek el szavazni. AZ MSZP 2010-ben akkor veszít nagy párti helyzetéből, ha ezen nem képes változtatni.

A Fidesz győzelme jelentős a mandátumarányt tekintve, de nem olyan durva, ha azt vesszük, hogy „csak” 1,6 millió ember szavazott rájuk.

A Jobbik szavazóinak 500 ezres számával együtt kijön az a két millió körüli létszám, amely a Fidesz választó bázisát adta ( 2002: 2 millió 306 ezer, 2006: 2 millió 272 ezer szavazó a Fidesz-re). 

Mindezekből a következők következhetnek:

·         A Fideszből levált a radikális jobboldali választói réteg, azaz a masszív jobboldali szavazói tábor nem nőtt

·         A jobboldal közel maximális számban ment el szavazni

·         A Jobbik nem vett el az MSZP-től semmit sem, sikerének a Fidesz a károsultja

A politikai stratégia elemeit a következőkben módosíthatja ez a választási eredmény.

A Fidesznek nem érdemes a radikális választókkal foglalkoznia, mert azok megtalálták a maguk stabil pártját a Jobbikban.

A Fidesz vezetőinek, ha komolyan gondolják az 50 százaléknál nagyobb parlamenti mandátum arány elérését, a mérsékelt szavazók felé kell nyitniuk. Így érhetik el, hogy az MSZP-ből kiábrándultak egy része mégis elmenjen szavazni, s rájuk szavazzon.

De a Fidesznek az se rossz, ha az MSZP szavazói otthon maradnak. Ebben az esetben a Jobbik szavazói bázisát kell lecsökkentenie, ha egyeduralkodó akar lenni a következő parlamentben. Szerintem azonban ez az út kevéssé járható: a Jobbik választóinak kötődése erősebb lesz a párthoz, mert a mostani eredmény a kormányzóképességbe vetett hitet erősíti (ami ebben az esetben a parlamenti küszöb átlépését, s egy kormánykoalícióban való részvételt ígér).

Az MSZP-re és az SZDSZ-re szavazók bizalomvesztése és tanácstalanná válása világos.

A fenti elemzésből is látszik, hogy véleményem szerint az EP választás eredménye csak akkor lehet egy új korszak kezdete, ha az MSZP masszív bázisa teljesen elolvadt az elmúlt években, s egykori szavazói inkább tartózkodnak a szavazástól, mintsem, hogy az MSZP-re voksoljanak.

Az egyértelmű, hogy az MSZP nem lesz kormánypárt 2010-től (vagy az előrehozott választástól kezdve).

Az viszont kérdéses, hogy mi lesz az SZDSZ-el és a szavazóival. AZ MSZP 2006-ban 2 336 ezer szavazatot szerzett a Fidesz 2 272 ezerével szemben. Az SZDSZ 351 ezer szavazata jól jött. Ha az MSZP ismét győzelemre képes párttá akar válni, az SZDSZ 300 ezer körüli egykori szavazóját is integrálnia kell. Az kérdés, ez hogyan sikerül majd.

Az SZDSZ szempontjából is kérdéses, hogy mi lesz egykori szavazóikkal. Elfogadják-e azt, hogy a párt kilép a bal-jobb felosztású politikai mezőből, s jobbra-balra nyitottá válik, miközben liberális értékek érvényesüléséért küzd? Elfogadja-e ezt a párt holdudvara, s a médiában erős befolyásoló erővel rendelkező baloldali és liberális értelmiség? Hoz-e ez 300 ezer szavazót? S ha nem, az MSZP megengedheti-e magának az otthon maradásukat, a politikától való távolmaradásukat?  

A MIÉP helyét átvevő Jobbik eredménye is világos. Csak éppen azt kell megvizsgálni, a kilencvenes években stabilnak tekinthető radikális jobboldali választók száma hány fővel bővült: egy részük ugyanis az elmúlt években is szavazott, s ha tehette, a MIÉP-et választotta. Csurka István kifulladása után csökkent le a választási lehetőségük a Fideszre, s az otthon maradásra.

1998-ban 290 ezer, 2002-ben 245 ezer ember szavazott a MIÉP-re. 2006-ban 119 ezer a Jobbik-MIÉP-re. Most 500 ezer a Jobbikra. A kérdés az, honnan jöttek, s tartanak-e máshová.

Érthetetlen, hogy a kezdés előtt egy – másfél hónappal még van idő tendereztetni a Margít-híd felújítását, miközben ez egy akkora munka, hogy legalább egy évig meg kell vele bénítani Budapest egyik fő közlekedési csatornáját.

Elképedtem, amikor az Index hírül adta, hogy a felújítása tendereztetése késik. Azt hittem, hogy a nyertes már éjjelente a cuccait pakolja fel, hogy időben, lendületből kezdje a felújítást.

Azt hittem, hogy az időpont csak azért csúszkál június, majd július –augusztus között, mert nem könnyű oda felcuccolni, s ezért késik a kezdés.

Azt álmomban nem gondoltam volna, hogy még a tendereztetés sem zajlott le.

Ez egy komoly munka. Egy évig, másfél évig kell végezni. Nyilván a tendereztetés sem egyszerű, már csak azért is, mert bonyolult a szerkezet, kellene hozzá speciális gépek, szakemberek, akik a Margit-híd előtt és után is dolgoznak valahol. S ha bonyolult, akkor sok mérnöki óra, számítás, kivitelezési és egyéb terv előzi meg.

El nem tudom képzelni, hogy egy legalább egy éven át húzódó hídfelújítás tendereztetését hogyan lehet pár hét alatt lezavarni. Hogyan lehet több száz oldalnyi dokumentációt érdemben áttanulmányozni, hogy a legjobb nyerjen; hogyan lehet utánaszámolni, hogy stimmelnek-e a számítások; hogyan lehet leellenőrizni előre, hogy az elvárt eredmény születik majd meg, ha valaki mellett döntenek majd.

Azt végképp nem értem, hogy miért tart egy évig a felújítás. Azt sem, hogy miért nem lehet rákényszeríteni a pályázót, hogy lassabban, de a forgalmat a legkevésbé akadályozva építsen. Ez akkor is érdekes kérdés, ha minden időben zajlana.

De ha még a tender sincs kiírva, akkor már semmit sem értek és minden gyanús. Ha ilyen gyorsan lehet tendereztetni, akkor nem is olyan nagy ez a munka. Úgy értem, rutinfeladat. Ha rutin feladat, akkor nem kell rá egy év. Semmiképpen sem egy évnyi teljes útzár. Aki három hét alatt tendert ír, s aki három hét alatt tendert bírál el, majd az a győztes, aki két nap alatt felvonul, az ne egy évig piszmogjon Budapest egyik legfontosabb közlekedési csatornája felújításán.