Kóczián Péter

 A kettős beszéd nem véletlen kisiklás. Maga a rendszer.

Ami Mádi Lászlóval történt, nem véletlen, hanem a magyar politikai élet strukturális sajátossága.

A civil, azaz nem pártpolitikai világ gyenge: nincsen(ek) pártpolitikától független sajtó, civil szervezetek, politizáló közvélemény.

Ami mégis ilyen irányultságú, arra üzletileg nem kifizetődő pártpolitikailag semleges, független médiát gyártani.

A magyar választók álszentek: a politikusoktól vágyaik, ellenérzéseik, indulataik megfogalmazását várják. Nem érdekli őket a valóság.

A politikai, gazdasági, tudományos, média elit magára maradt: úgy érzi, nincs kinek írnia a valóságról.

A politikusok nyomulnak: ez a dolguk.

Minden teret kitöltenek: ez maga Magyarország. Oka a fentiek.

A politikai beszéd a választók álszent elvárásaihoz igazodik.

Viszont mindenkit tudja, hogy az általános üzenetek: pontatlanok. Túlzások. Hazugságok.

Ez alakítja ki a kettős beszédet.

A kettős beszéd már mindegyik pártra jellemző. Már egymást sem kényszerítik valós beszédre.

Amint az egyik hibázik, a másik azonnal kihasználja. Kíméletlenül.  Függetlenül attól, hogy korábbi álláspontja alapján inkább örülnie kellene a riválison belüli vitának, véleményeltérésnek.

A falanxban nyomulás a menő: a fentiek miatt.

Nincs közeg, amely a falanxból kilépőt megvédené.

Ma már a tudatos választók is elfogadták: nem a valóság számít a politikai beszédekben. Főleg választás idején.

A magán menekülő utak évszázados sikere miatt senkit nem zavar a kettős beszéd. Történelmileg bizonyított tény a számunkra, hogy ezzel együtt is meg lehet úszni a dolgokat.

A sorok között olvasás és a sorok nélküli megértés a Kádár-rendszert is meghatározta, a mostanit is. Tehát nem rendszer specifikus, hanem identitás specifikus.

Ez az identitás határozza meg a percepciónkat: azt látjuk, amit megszoktunk látni, s ezért nem zavar minket a látvány, ami a szemünk elé tárul.

Illetve egy kicsit azért mégis zavar ez a látvány, de a kettős beszéd történelmi és napi gyakorlata értelmezhetővé teszi számunkra a helyzetet. Kezelni tudjuk azt, s a kezelés nem teszi élhetetlenné az életünket.

Ezért majd a Mádi veszedelmen is túllépünk.

Another brick in the wall (Pink Floyd).        

A képviselői és polgármesteri poszt összeférhetetlensége csökkentené a magyar demokrácia mozgásterét.

Török Gábor politológus szerint nem lehet tisztességesen végezni a két feladatot. Ő inkább csak öncélú birodalomépítést, felesleges funkcióhalmozást és a polgármesteri munka ellehetetlenítését látja benne.

http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/01/26/44_uljon_e_polgarmester_a_parlamentben

Szerintem a magyar demokrácia egyik fontos gyakorlati ellensúlyává vált a két funkció együttes betöltése.

A magyar pártrendszer lényege a központi irányítás. A képviselők, sőt, a helyi politikusok is a központi apanázstól függenek. Ez erőteljesen jelentkezik a Fidesz esetében, de meghatározó az MSZP-ben is, s még inkább egyértelmű a kis pártok esetében.

Ez azt jelenti, hogy a képviselőt bármikor központilag lehet irányítani, más szóval befolyásolni, még durvábban megzsarolni, anyagilag ellehetetleníteni.

A polgármesteri tisztség az egyetlen, amelyben olyan pozícióba kerülhet egy politikus, hogy vagy presztízs szempontok vagy tényleges hatalmi összefüggések miatt még a pártközpont sem szólhat be neki.

Egyszerűn szólva: akik Kósa Lajosban Orbán alternatíváját látja, aki Pokorni Zoltán politikusi jövőjében hisz, aki nem akarja, hogy Gyurcsány és Orbán a pártjukat saját ellenőrzésük alá vonja – ezek a publicisztikai közhelyek a köznapi politikai beszélgetésekben – azoknak elleneznie kell a két tisztség összeférhetetlenségét.

Kósa Lajos nem csak vagabund, aki be tud szólni Orbánnak, alternatívát tud mutatni a központnak, hanem egy erőteljes politikus, akinek saját anyagi hátországa van, aki mögött erős politikai közösség áll, s akinek nincsen helyben riválisa.

Lázár János felemelkedésében, markáns és Orbán Viktorral vitatkozó megnyilvánulásaiban és a politikus erejében az a tény nyilvánul meg, hogy Hódmezővásárhely elvesztését nem engedheti meg magának a Fidesz. Le kell nyelnie a polgármester külön véleményét.

A budapesti ötödik kerület polgármesteri posztja – valljuk be – nem túl fontos, de rendkívül látványos poszt. Nem miatta vannak ott fontos intézmények, hanem tőle kívülálló okok miatt. Ugyanakkor Budapesten a Fidesz hagyományosan gyenge. Rogán értő módon  – értsd: a modern média populizmusnak kedvesen – politizál, markáns figura, aki parlamenti képviselőként a párt radikális szellemi vonulatának is megfelelő módon pozicionálta magát. Tök tehetséges, fiatal és értelmes.

Megengedheti magának Orbán Viktor, hogy puszta hatalomféltésből, a párt egységes arculatának érdekében ledarálja ezeket a politikusokat? Nem. Mert ez már az ő pozícióját is veszélyeztetné.

Ha megnézzük, épp az említett politikusok azok, akik a közvélemény előtt egy az Orbánétól eltérő stratégiai-taktikai politizálás lehetőségét felvillantották. A párton belül pedig ezek az emberek váltak, válhatnak hatalmi erőközpontokká is. Ez pedig, ugye, azt jelenti, hogy vonzzák a tőkét, a pénzt, a szellemi erőforrásokat. Egyszerűen szólva, van lehetőségük saját politikai arcélük, a párt politikájának formálására. Erősek, akikhez azért érdemes csatlakozni vagy jóindulatú semlegességet tanúsítani irántuk, mert bennük van a felemelkedés lehetősége. Sosem lehet tudni, hogy nem az lesz-e a jó, hogy velük is jóban voltunk.

Az MSZP-ben azért bonyolultabb a helyzet, mert az MSZP évtizedes erőviszonyok leképeződése. Már az MSZMP-ben sem volt mindegy, hogy a borsodi, csongrádi, hajdú-bihari megyei pártszervezet, s a hozzájuk kapcsolódó helyi cégvezetői, intézményvezető, s pártaktivista kör kit hogyan támogatott. Grósz Károly felemelkedésében óriási jelentősége volt a Kádárral szemben elégedetlen pártmunkási, pártvezetői kör támogatásának. Nincs ez most sem másképp.

Botka László szegedi MSZP-s polgármester nem azért tud másképp beszélni, mert isteni áldás van rajta, hanem mert Szeged fontos, Botka helyben erős, s nincs alternatívája. Megengedheti magának az MSZP bármelyik elnöke, vezetése, hogy Szegedet elveszítse? Egy sikeres polgármestert jégre vigyen?

Warvasovszky bukása valószínűleg azért történhet meg, mert nem volt képes a helyi politikai erők közötti szövetségépítésre mind a pártján, mind az ellenzéken belül. Szerintem nem Warvasovszky története mutat rá a magyar politikai élet működésének releváns mozzanataira, hanem az általam említett polgármesterek helyzetének alakulása.  

Az általunk csodált egyesült államokbeli politikai rendszer azért olyan, amilyen – szabad, demokratikus -, mert a képviselők helyben szedik össze a pénzt és a támogatást, s helyben kell szavazókat találniuk. Ezért alakulhatnak ki olyan helyzetek, amelyekben republikánus vagy demokrata képviselők a táborukhoz tartozó elnök javaslata ellen szavaznak. A központ ugyanis tehet nekik egy szívességet.

Obama legnagyobb problémáját  az egészségügyi reform elfogadtatásában az a néhány, főleg déli államot képviselő politikus okozza, akiknek a költségvetési hiány lefaragása és a kisebb állam koncepciója fontosabb, mint az elnök tervezete. A republikánusoknak pedig azon képviselők miatt fáj a feje, akik éppen az általános szociális biztonságot favorizálják, ugyanis a választóik között – a potenciális és tényleges választók között – sokan maguk is ezt tartják helyesnek.

A német politikai rendszer is azért kínál alternatívákat, mert Németország politikai egysége és pártpolitikai egysége tartományok szövetségén alapul, amelyek saját kormányzattal, sajátos körülményekkel és sajátos szavazói preferenciával rendelkeznek.  Ezek hatása alatt formálódnak a különféle opciók. 

Schröder nem tartozott a szocdem párt középpontjába, ott inkább Oskar Lafontaine, a most visszavonuló politikus állt, aki jóval balosabb volt nála. A Német Szociáldemokrata Párt irányváltása és választási győzelme azért valósulhatott meg, mert a párton belül lehetőség volt az irányváltásra.

A politikai alternatíva kialakulása egy politikai közösségen belül sokféleképpen történhet. A legegyszerűbb, s az idealisták által kedvelt helyzet, amikor a párt küldöttei, döntéshozói maguk felismerik, hogy változtatni kell. De még ebben az esetben is: az alternatívát „le kell gyártani”. Az nem megy magától: általában pénz, paripa, fegyver kell hozzá. Már a kezdetekhez is szükség van erre. De a támogatás növekedése idején mindenképpen.

Amit Török Gábor is feszeget, annak gyökere nem a polgármesteri és a képviselői pozíció összefonódásában, hanem a magyar politikai tér – intézmények, erőforrások, hagyományok stb – sajátos alakulásában rejlik. A rendszerben rejlő visszásságok ebben gyökereznek. 

Semmi nem tudja az öncélú, populista viták sorozatából kizökkenteni a magyar politikusokat.

Amikor a Fidesz programot ad, az MSZP ócsárol. A sajtó meg asszisztál. Lásd a nyugdíj vita mostani menetét.

A Fidesz végre valamire azt mondta, gondolkodunk a megoldásán. A nyugdíjrendszerhez kapcsolódó különböző változatokról ismerte el, hogy megfontolja azokat.

A legnépszerűbb párt jelentős lépést tett az igazmondás terén, amikor világossá tette, hogy átalakítaná a nyugdíjrendszert. A Figyelőben megjelent összeállítást  és a benne levő korlátozó terveket nyíltan felvállalta a Fidesz egyik vezető politikusa, Varga Mihály.

Az MSZP – némi késéssel – egy-másfél hét múlva reagált. Azt tudták mondani, hogy bizonyos dolgozói csoportok nyugdíja közel semmit ér majd, ha a Fidesz hatalomra kerül.

Két héttel később – ezen a hétvégén – már ott tartunk, hogy az MSZP népszavazást kezdeményez egy olyan változat ellen, amelyre Varga Mihály, a Figyelőnek nyilatkozva, azt mondta: talán ezt választjuk.  

A nyugdíj javaslatok ennél bonyolultabbak, a jelenlegi rendszerrel is vannak súlyos problémák, amelyekre a Magyar Nemzeti Bank elemzése mutatott rá, a költségvetés – egyébként bevezetése után nem sokkal – súlyos milliárdokkal pótolja ki az állami nyugdíj kassza hiányát, s egyébként is zajlik most egy kommunikációs kampány, amely a visszatérésre csábít. Szóval, rengeteg jel utal arra, hogy az 1997-es rendszerrel komoly gondok járnak együtt.

A probléma tényleg stratégiai, a megoldása évtizedes, tehát túlmutat a 2010 és 2014 közötti időszakon; stratégiai abban az értelemben is, hogy emberek millióinak az életét közvetlenül, a költségvetésen keresztül pedig közvetve határozza meg.

Lenne tehát miről beszélni, de az MSZP politikusai körülbelül abban a stílusban reagálnak, amelyben Szíjjártó Péter Fidesz szóvivő szajkózza a kormány döntéseinek soros bírálatát nap, mint nap.

A MSZP a Fidesz –programot hiányolta, hazugsággal, mellébeszéléssel vádolta a Fideszt, majd amikor végre van miről beszélni, akkor a legegyszerűbb módon, az érzelmi hatáskeltés eszközéhez nyúlva reagál.

Kinek van tehát szüksége itt racionális vitákra?

Miért is érdeke a Fidesznek a racionális problémákra, közügyekre vonatkozó megoldásait elmondani?

A Fidesz vezetők évek óta azt állítják, hogy ebben a közegben semmi értelme lényeges és eltérő megoldási lehetőségek nyilvános megvitatásának, mert minden bedarálódik a napi adok-kapokba.

A kialakult nyugdíj vita alapján igazuk van.

Van egy azonban egy faktor, amely hozzájárul ahhoz, hogy minden így alakuljon. Ez a faktor a sajtó. Angliában, az Egyesült Államokban a komoly sajtó nagy terjedelemben, számokkal, szakértőkkel, elemzésekkel reagálna egy ilyen ügyre. Vége-hossza nem lenne a politikai szereplőktől függetlenül kialakuló nyilvános párbeszédnek, amelyben a pártok kénytelenek lennének szakértői szinten is részt venni.

A tág értelemben vett nagyközönség ott sem értené a vita minden ágát és bogát, de a demokrácia nem azt jelenti, hogy mindenki mindenbe beleszól, hanem azt, hogy a közügyek iránt érdeklődők – ha akarják – tájékozódhatnak a különféle érvekről, s az adott helyzet számtalan aspektusáról.

Nemzetbiztonsági, identitás ügyekben a nyugati közvélemény is félrehord, lásd a Bush-kormányzat iraki és terrorista kalandját – de ehhez szükség volt egy amerikaiak számára iszonytató sokkra, a World Trade Center lerombolására.  A társadalombiztosítás, a bankkrízis, a kínaiak szerepe az államháztartás finanszírozásában, a makro pénzügyi és makro gazdasági összefüggések és megoldási lehetőségek megtárgyalásának vége –hossza nincs az amerikai sajtóban.

Itt meg néhányan ágálnak, míg a többi csak lapít.

Ez a populizmus melegágya. Nem Orbán Viktor ( Gyurcsány Ferenc, ha valakinek ő a non plus ultra) cezaromániája, egyeduralkodói törekvése.

Szerintem a magyar politikai osztály populizmusa és a magyar sajtó diszfunkcionalitás között egyenes arányú az összefüggés. Na jó, nem egyenes arányú, mert nem a sajtó teremti a populizmust. De hogy nem ellenszer, az is biztos.

Jó ezt konkrét mozzanatokban megragadni, különben csak általánosságnak tűnik. Pedig nem az. Tegnap és ma történt. És történik tovább.

Kapcsolódó linkek:

http://mszp.hu/belfold/bovebben/alairas-a-nyugdijakert

http://www.fidesz.hu/index.php?Cikk=144707

 Dávid Ibolya és tanácsadóinak kísérlete páratlan: ez az első eset, hogy egy párt vezetése az üzenethez keres választókat, s azt sem bánja, ha közben a hagyományos tagság teljesen elhagyja a pártot.

Természetesen kötélen táncolnak. Az eddigi mutatványt csak az igazolja, hogy amióta belekezdtek, mindig bejutottak a parlamentbe.

Ugyanakkor a játék lényege a választási küszöb átlépése. Ha ez meg van, akkor minden meg van. Szavazati erő a parlamentben, az ORTT-ben, a közmédiumok kuratóriumaiban, országos média jelenlét.

A stratégia lényege két mozzanatból áll.  Egyrészt Somogyi Zoltán elképzeléséből  egy középosztályi tematikáról, amely szekularizált liberális –konzervatív álláspont. Szekularizált, mert Isten nem szerepel benne.

A stratégia másikrésze egy életérzés politika, amely azokra játszik, akiknek elege van a két nagy pártból, s azok tevékenységét a normális életet akadályozó tényezőnek tekintik, érzik. Innen a Normális Magyarországot! szlogen.

A szekularizált liberális-konzervatív irány csak Somodi és Szabados Krisztián nyilvánosan publikált tanulmányaiban érhető el (persze, a konzervatív eszmehordozók  hosszan vitatnák annak konzervatív jellegét,de ez most mindegy). A párt üzeneteiben nem jelenik meg, még szakpolitikai üzeneteiben sem. Ez a hiány egyébként azt is jelzi, hogy Dávid és Herényi – sem a pártban, sem a frakcióban – nem talált politikai-ideológiai szövetségesekre, akik az általános ideológiai irányt képesek lennének részelemeiben megjeleníteni. Magyarul, az MDF ma csak Dávid Ibolya és Herényi Károly.

A populáris szlogen a tiltakozásra épít, a kommunikációs szabályok szerint pozitív irányt kijelölve: Normális Magyarországot! Hogy ez működik-e, az nem az MDF-en múlik, ugyanis az MDF- nek valószínűleg alig vannak szervezetei, nincsen elég politikusa, hogy azok szertevigyék az üzenetet.

Több ismerősöm, akik masszív SZDSZ, MSZP szavazók, azt mondták, hogy vagy nem mennek el szavazni, vagy ha igen, az MDF-re szavaznak. Velük együtt elérhetik az 5 százalékot, sőt, akár a ma még meglepőnek tűnő 6-8 százalékot is. Tehát a másokban csalódott, de még aktív szavazók vihetik be az MDF-et a parlamentbe.

Az MDF léte így megint egyik választásról a másikig tart. Bukdácsol, mondhatnánk, de hát mégsem helyes bukdácsolónak nevezni azt a pártot, amely a sokadik választáson bizonyít majd. Ha a létezést bizonyítéknak tekintjük, akkor nem mondhatjuk, hogy „egyelőre még létezik”.

Az, hogy az SZDSZ-el kötnek szövetséget, hogy Retkes Attila pártvezetővel és támogatóival, s közben Magyar Bálinttal, a lázadók kicsiny csoportjával is, tárgyal, nos, ez szerintem teljesen ésszerű. Az elmúlt évtizedek alapján tűnhet szörnyszülöttnek az így létrejövő pártalakulat, de ez érdektelen. A 2010-es választást ugyanis már nem az elmúlt évtizedek, hanem az elmúlt 12 év alapján döntik el a választók. Egyébként az összes többi párt esetében is.

Ahogyan Orbán Viktor, úgy Dávid Ibolya is a makacsságának, a kitartásának köszönheti, hogy ismét bekerül majd a parlamentbe. A dolgok úgy alakultak, hogy a stratégiája akár még helyesnek bizonyulhat majd a választási eredmény kihirdetésekor.   Ha nem, akkor tévedett. Legalábbis 2010 –et illetően.

 Minden perc feleslegesen elvesztegetett idő, amelyet a Bajnai –kormány a hivatalában tölt – állította nekem egy decemberi beszélgetés során egy közéleti ügyekben jártas üzletember.

A Bajnai-kormány véleménye szerint azzal fejezte be küldetését, hogy elfogadott egy normális költségvetést, amely leállította a költségvetési hiány dagadását, lefaragta a kiadásokat és adókat csökkentett.

A költségvetés elfogadása után mi dolga van még a kormánynak? , kérdezte a beszélgetés során a neves üzletember.

A Bajnai-kormány további működése csak politikai szempontokkal magyarázható, állította ,s ennek súlyos következménye van a következő másfél évre vonatkozóan.

Az új kormány ugyanis ismét csak menetközben veszi majd át a kormány kereket, ami lényegében 2011 elejére tolja ki a politikai cselekvésének a hatókörét.

A tavaszi választás után őszig is eltart majd, amire az új adminisztráció berendezkedik. A költségvetés vitája elviszi majd az őszt, az új kormány gazdaságpolitikai döntéseinek lényegében csak 2011-ben lesz hatása.

Így Magyarország egy egész évet elveszít: 2009 novemberétől 2010 novemberéig a leköszönő és a beköszönő politikai adminisztráció önérdeke és pozícióváltás tölti ki az időt.

Holott az új kormánynak „menetben” kellene átvenni a staféta botot az elődjétől, s azonnal hozzá kezdeni a maga által elképzelt átalakításokhoz.

A jelenlegi gyakorlat szerint a következő év az új kormány bemosdásával, elődjére való hivatkozással telik majd el, hiszen egészen 2011 január elejéig az új kormány bátran visszamutogathat az elődjére. Addig ugyanis az országban zajló folyamatokért nem vagy alig visel gyakorlati kormányzati felelősséget: a helyzetet nem ő teremtette, számos szabály ( például adószabályok) módosítása csak erőltetetten valósítható meg.

Nincs olyan politikai konszenzus, amely ezt az átalakulást más mederbe terelné. Ezért kellett volna idő előtti lemondásával megszüntetnie a Bajnai –kormánynak a politikai választás miatt kieső időt és a felelősség elhárítását.  Ez volt a végső konklúziója a gondolatmenetnek. 

 Fidesz –párti beszédet tartott a köztársasági elnök újévkor.

Ha az hangsúlyozza, változásra van szükség, s a szocik a béka segge alatt vannak, s a választás a változás eszköze, akkor nem lehet másra gondolni, mint a nyerésre álló jobboldali koalíció támogatását.

Már csak azért is, mert Sólyom László az elmúlt időszakban inkább csak a kormányzó baloldaliak politikáját bírálta. Ebben a kontextusban mi mást jelenthet az elnök által fontosnak tartott változás lehetősége?

Olyan beszédnek tűnt, amelyet addig írtak át, hogy egy eredeti egységes gondolatmenetnek csak egyes töredékei maradtak meg benne.

Sólyom egy egyiptomi Ré papra hajazó módon a Nap megújulásával indította az évindító beszédét. Ez mindenképpen időszerű tematikai keret Magyarország 2010-es helyzetének elemzéséhez.

Majd nem mondott semmit arról, hogy minek kellene megújulnia.

Új ellenzékre és új kormánypártra van szükség, mondta még.  És nem volt folytatás.

Ha a magyar sajtó érdeme szerint bánna el a politikusok kijelentésével, akkor ezt a részt nem idézné, így büntetve az elnököt (meg más politikusokat), jelezve, hogy üres kijelentések további közlését feleslegesnek tartja.

Semmi nem derült ki arról, hogy a köztársasági elnök szerint miben kellene megújulnia a politikai erőknek. Így csak annak örülhetünk, hogy sor kerülhet a változásra.

Azaz, arra, hogy a szocik végre leválthatók.

Meg kell vizsgálni, hogy aki kormányzott, megtartotta-e az ígéretét – és azt is, hogy aki kormányon kívül volt, meg tudja-e valósítani, amit ígér – mondta az elnök. És a választás fontosságáról beszélt. Mert hogy a politika kívülről újítható meg, azok által, akik nem politikusok.

De ha a mostani politikai választék (mondjuk) leszerepelt, akkor mire vonatkozik a választás lehetősége? Ha meg nem szerepelt le, akkor mire gondolt az elnök, amikor a választásban rejlő megújulást hangsúlyozta?  

Azt is mondta, hogy a korrupciót vissza kell szorítani. A mindennapi kis korrupcióinkat is.

Ez a semmit mondás csúcsa. Minden politikai kontextusban vannak olyan biztonságos témák, amelyekkel ki lehet tölteni a rendelkezésre álló időt. Ma a korrupció ilyen téma Magyarországon.

Persze, ez is lehetett egy utalás a hatalmon lévő koalíció korrupciós ügyeire. Ha az volt, az elnök ismét csak a szociknak mosott be. Mintha csak ők lennének a hatalomban, s csak őket érinthetné meg a korrupció.

Majd beszélt az oktatás fontosságáról. Mert hogy a családok fontosak. És a családoknak össze kell kapcsolódnia az iskolaüggyel. Hogy az iskolák ügye nemzeti ügy legyen.

De miért pont az oktatás a kiemelt téma? Miért nem az infrastruktúra fejlesztéséről?

Tudom, hogy az oktatás szívmelengetőbb téma, mint a vasútfejlesztés, de az oktatásról szóló üres kijelentés - részletek, kontextus nélkül – teljesen értelmetlen tartalmi elem.  

Mint ahogy az is, hogy az egész nemzetért érzett szeretetnek mindenkit át kell járnia.

Konkrétan?

Az elnök beszéde alapján kicsit elfáradtnak tűnt. Olyannak, akinek távozása nem hagy majd űrt, mert vagy kifulladt, vagy pártossá vált.

Holott éppen az utolsó évben kellene világossá tenni, mi is Sólyom László öröksége a Magyar Köztársaság továbbépítését illetően.  Az aktuális fideszes választási retorika megerősítése elég gyenge húzás volt.

A paradox az, hogy az elnök eddig arra az érzésre játszott, hogy a pártpolitikának van alternatívája. A mostani beszédében is erős mozzanatnak szánta az erről szóló gondolatot. S éppen a saját beszéde bizonyítja, hogy nem lehet kitörni a mindent meghatározó átpolitizáltságból.  

Ha a pártosság mindent átható jellegét próbálta ellensúlyozni, , akkor beszéde nagyon gyenge teljesítmény.  

 Az új uralmi rend lényege, hogy a közösségi élet hatalmi és befolyási övezeteit a politikai pártok uralják.

A korábban szakmainak, civilnek, párt semlegesnek vélt szférák is a pártok uralmi és befolyási övezetének részévé válnak.

A pártokrácia uralmát is befolyásolja a minőség mennyiségbe átcsapása, amennyiben a pártokrácia uralmi rendszerként való megszilárdulásához bizonyos mennyiségben és mértékben egymástól különálló, korábban pártsemlegesnek tartott szférát, intézményt meg kell hódítani.

Amikor ez megtörténik, akkor ugyan fontos méricskélni és megkülönböztetni, hogy mennyire erős a pártokrácia uralma, de a lényegen nem változtat: a közösségi döntések nem születhetnek meg a pártokráciára jellemző, pártokratikus intézmények, eljárásmódok, s a bennük tevékenykedő személyek közreműködése nélkül.

A pártokráciában a pártokon belüli hatalmi központok közötti küzdelem és az egymással versengő pártok közötti rivalizálás, együttműködés határozza meg a végső soron megszülető döntéseket.

A pártokrácia nem diktatórikus, s oligarchikus, mert a pluralizmus, s az ellenőrzés – ellensúlyozás intézményei nem egy akaratot, s nem egy uralmi csoportot szolgálnak ki.

A pártokráciában ugyanis az egymással versengő pártok és politikai erők magukat a demokratikus rendszert szolgáló  intézményeket szállják meg. A pluralizmust az biztosítja, hogy egyetlen erő sem tud mindent intézményt megszállni, mert a demokratikus választások rendje és szabadsága továbbra is biztosított.

A pártokrácia nem a demokrácia felszámolása, hanem a pártok uralmát kétségbevonó politikai erők és törekvések félresöprésének rendszere.

A pártokrácia lényege, hogy mindenki tudomásul veszi: csak a politikai pártokon, a hozzájuk kötődő holdudvaron keresztül van lehetőség közügyeket befolyásolni.

Az SZDSZ e rendszer első vesztese, mert nem értette meg, hogy a pártokrácia kiépülését nem megakadályozni kellene, hanem segíteni.  Választóit viszont ez a lehetőség annyira zavarba ejtette, hogy a morális önbecsapás és a morális leépülés közötti választásban szétforgácsolt pártelitet magukra hagyták.

A pártokrácia szemléletének az elmúlt években szép csendben kiépült a szemlélete. Első ideológusa Gyurcsány Ferenc, aki világosan megfogalmazta  2004 –ben, hogy a Fidesz párhuzamos, árnyék-hatalmat épít ki a kormánytól független intézményeken keresztül.

Ha a pártokrácia elképzelését állítjuk a fókuszba, hirtelen összeáll a kép, amit értelmiségi barátaink pálfordulása okozott. Az egykor önálló, karakán, elvi harcra és gyakorlati küzdelemre kész ismerőseink azért nem állnak ki az eszmékért és elvekért könyörtelen elviséggel, mert a pártokrácia uralmának előretörését pontosabban és érzékenyebben érezték meg, mint azok, akik még a régi, 89-es függetlenség elveit dédelgetik a fejükben.

Egykori barátaink tudják, hogy a pártokráciában a helyes és a jó cselekedetek korlátait a hozzájuk közelálló, értékrendjüket kifejező, törekvéseiket felvállaló párt gyakorlati érdekei, s elvi, ideológiai korlátai alakítják ki.

A pártokrácia értelmisége nem érzi a szabadság korlátozásának, hogy önkifejezése és szabadság-védelmi tevékenysége csak a saját tábor határáig terjed. Ugyanis  - s erre mindig szívesen és szívélyesen rá is mutat – semmi, még a páruralmi rendszer megszilárdulása sem akadályozza meg, hogy bárki bármikor bármilyen pártot válasszon a maga igénye, elvei, elképzelései alapján.

A finom elemzés képességével megáldott értelmiségiek még azt is bizonyítani tudják, hogy a pártok és táborok határozott elkülönülése, a köztük lévő átjárhatatlan árkok éppenséggel nem a szabadság korlátját teremtik meg.

Épp ellenkezőleg, a szabadság intézményi és személyes garanciáját adja az a tény, hogy az éles politikai elkülönültség az értelmiségi, vállalkozói, üzleti és menedzser rétegben – tehát a hatalmi szférát pozíciójából adódóan befolyásolni tudó csoportok között – nem teszi lehetővé egy nagy, közös egyetértés kialakulását.

És az is a szabadság garanciája, hogy senki nem akadályozza meg a pártokrácián belüli támogatói körök  felbomlását, átalakulását, az egykori támogatók lefalcolását.

A választók viszont – cserébe a táborok elkülönüléséért – világos választási lehetőséget kapnak, amelyben nem lehet kétségük afelől, hogy az egyiket vagy a másikat választják.

A pártokrácia rendszere azért nem igényli a függetlenséget, mert a politikai hatalom és befolyás összes övezetét maga alá gyűrte; ez a bekebelezés pedig azért szükségszerű, mert a függetlenség teret ad a mási politikai párt uralmi, befolyásszerző tevékenységének az érvényesítésére. Ha az elválasztó vonalakat nem világos politikai elköteleződések szerint húznák meg, akkor a pártokráciá kívülről szemlélő nézeteket is erőre kapnának. 

 Az önálló értelmezéssel nem is lenne baj. A pártokrácia működtetői maguk sem hülye emberek, tudják, hogy a rendszer idővel bemerevedik, s ez rontja a hatékonyságot.

De a pártokráciának van egy gyenge pontja, ez pedig saját legimitása. A függetlenek ennek alapjaira, elvi és gyakorlati építő elemeire kérdeznek rá, s a pártokratikus uralom lényegére  kérdeznek rá: miért is áll ez fent, s miért jó, hogy ez fennáll?

A pártokratikus uralom Achilles sarka, hogy tudja: sosem akarja és tudja a társadalom többségének érdekét képviselni. Ez egyébként nagyon is jó, mert fontos alkotóeleme a demokráciának.

Ám ha ennek az uralomnak a létét alkotó elemekre kérdezünk vissza, akkor maga a pártokratikus rendszer kérdőjeleződhet meg. A pártokratikus uralom lényege ugyanis, hogy a kormányzó erő maga akarja a választóknak bebizonyítani,hogy csak ő érdemes a hatalmi pozícióra. Ennek bizonyítására és biztosítására minden erőt bevet, hiszen ezzel csak annyit tesz, hogy a riválisát ássa alá.

Nagyon fontos megértenünk, hogy a pártokratikus uralom egy zéró összegű játék, amelyben az egyik fél nyeresége semmi más, mint a másik fél veresége. A pártokratikus rendszerben  a rivális politikai erő gyengítése, eltüntetésére való törekvés nem negatív, hanem pozitív gondolat. Az uralom értelme ugyanis a magunk értékrendjének megvalósítása. A választói felhatalmazás megszerzésének is ez az értelme. A rivális politikai erő viszont folyamatos fenyegetést jelent a kormányzó erő egyszer már megszerzett igazság –bizonyítéka, igazság-legitimációja (a választási győzelem) kétségbevonására.

A pártokratikus rendszerben a választókat tanítani, felvilágosítani és meggyőzni kell. A pártokrácia lényege ugyanis, hogy hatalomra törő párt éppúgy világnézete abszolút igazságáról, kormányzóképessége maximális elfogadásáról akarja meggyőzni a választót, mint a hatalomban lévő. A pártokráciában mindig egy kisebbség – a választást megnyerő politikai közösség – próbálja rábírni a többséget, hogy a maga értékeit elfogadja.

A pártokráciában ugyanis nincsenek az egész politikai közösséget összefogó értékek. Pontosabban vannak, de ezek nem értelmeződnek politikaiként. Az, hogy ide születtünk, itt élünk, mindannyian magyarok/ sokszínűek stb vagyunk, az élet természetes ténye, s mindenkit megillet. Amikor kirekesztünk valakit, akkor úgy értjük, hogy ő nem olyan, mint mi, akik viszont az igaziak vagyunk valamiben. De ennek nincs köze a politikához. A politika nélkül is ugyanúgy utáljuk és másnak tartjuk azt, akit különben is utálunk.

De a politika cselekvés és közösség alapja az, hogy mi mit akarunk. A „mi” mindig a velünk egyetértők kisebb-nagyobb  közösségét jelenti, s a politikai pártok dolga a politikában az, hogy a mi értékeinket képviseljék. A választási győzelem értelme, hogy mi többségben voltunk, s nyertünk. Máskor ők nyertek, de az akkor volt, amikor az ő idejük volt. Most a mi időnk jött el.

A vesztesek is élhetnek tovább. Politizálhatnak is. Senki nem vonja kétségbe erre a jogaikat, s a legközelebbi szabad választáson majd ők is győzhetnek. Persze, nyilvánvaló, akkor ők lesznek a győztesek, s mi a vesztesek. De most mi vagyunk a győztesek. A győztesség azt jelenti, hogy megvalósítjuk a mi értékeinket. A politikai párton, pártokon keresztül persze, hiszen ők a demokratikus akarat hordozói és megvalósítói. Nem a választók dolga ezért tenni. Világos, hogy a demokrácia lényege, hogy a választott politikusaink valósítják meg az értékeinket, vágyainkat, törekvéseinket. Hiszen párturalom van.

Lehet ezen még izélni, de minek? Hiszen ez van.  A vak is látja.

Akinek meg valami nem tetszik, az csináljon pártot. 

Mindenki úgy érvényesíti érdekeit, ahogy csak tudja. Nincs semmilyen közös európai energia együttműködés.

Magyarországon nagyon nagy ügyet csinálunk abból, hogy a hazai politikusok keletre vagy nyugatra játszanak, amikor az energia ellátás kialakításáról tárgyalnak vagy döntenek. Időről-időre érvként merül fel a közös európai politika, mint igazodási pont. Holott ilyen nincs.

Olaszország kormányfője, Silvio Berlusconi Putyin orosz elnökkel állapodott meg arról, hogy az állami olasz energetikai vállalat beszáll a Déli Áramlat építésébe.

A Déli Áramlat a Nabucco direkt vetélytársa. Konkrétan, majdnem egymás mellett haladnak.

Berlusconi a döntésével tesz egy nagyot az európai energiapolitikára, amely egyébként nem is létezik, csak a hazai politizáló közvélemény alkotta meg ezt a fogalmat.

Olaszország nem áll egyedül. Németország is a Lengyelországot kihagyó északi vezetékrendszer építéséről egyezett meg Oroszországgal.

Ezek megállapodások és döntések, mondhatnánk azt is, tények – szemben a Nabuccoval, amely egyelőre csak terv. Néhány kormány kifejezte a támogatását iránta, de más még nem történt.

Nekünk, itt Magyarországon nem kell magyarázni, hogy mit jelent, ha egy borzasztóan költséges energia vezeték kiépítését a térségünkre ható középhatalmak megfúrják. A lengyelek már megéltek egy ilyen fordulatot, az olasz döntés után most mi szembesülünk azzal, hogy a több forrásra épülő energiabiztonságot kínáló Nabuccot történelmi szövetségesünk (régiónk egyik befolyásoló hatalma, s a Magyar Néphadsereg egykori közvetlen célpontja) egyszerűen semmibe veszi és az orosz befolyást erősíti. Már legalábbis regionális nézetből.

Olasz szemszögből az oroszokkal való megállapodás a nemzeti biztonsági kockázatok diverzifikálását jelenti. Líbia, Algéria, s Oroszország szállítja majd az energiát, ha minden megépül, amiről Berlusconi az utóbbi időben megállapodott.

Azzal is nézzünk szembe, hogy a Nabucco egy globális – értsd: világszinten folyó –játszma része. A játszma tétje az Európa és Közép-Ázsia feletti befolyásolás. A két szereplő az Egyesült Államok és Oroszország ( kívülről figyel az ugrásra kész, de még nem expanzív Kína, s az alvó óriás, India).

A Nabuccot csak az Egyesült Államok támogatja igazán.

Amikor Orbán Viktor Gyurcsány Ferencen kérte számon a Nabucco gyengítését, akkor Orbán külföldre üzent: az amerikaiaknak, hogy velük van, az oroszoknak, hogy ellenük.  A hazai belpolitikában érdekes olvasat, hogy a baloldalon helyi érdekű kisgömböcként lefestett politikus Amerika-barátabb, mint a szocik.

Ugyanakkor Gyurcsány megvető kijelentése a Nabuccoról, s az oroszokkal való megállapodása nem csak a jobboldali nemzetárulás eseteként értelmezhető, hanem úgyis, hogy Gyurcsány a reális viszonyokat mérte fel, s azokra alapozva hozott egy stratégiailag elkerülhetetlen lépést – Putyinnál jó pontokat szerezve. Miután Oroszország a következő ötven évben sem mozdul arrébb, ezért indokolt a jövőbelátó döntés kifejezés használata.

Ezzel persze a szocik híres Amerika-barátságát is aláásta.

Ha az Egyesült Államok a geostratégiai helyzet alakításában tényleg kulcsszerepet szán a Nabucconak, az energia-biztonságnak ( esetünkben ez az oroszoktól való függés csökkenését jelenti), akkor Orbán és Gyurcsány kijelentéseikkel (GYF a döntéseivel) jelentős, a magyarországi energiahelyzeten túlmutató lépést tettek. Egy világpolitikai játszmában álltak egyik vagy másik oldalra.

Ha ez a játszma holnap már elveszti érvényét,  akkor az, ami történt, csak vihar volt a biliben.

Soros magyarázata szerint az emberi tudás sajátosságában rejlik az opciós piac léte, amely az ő leírásában végül is nem más, mint szerencsejáték.

A 2008-as válságról tavaly jelent meg magyarul a könyve, de az ma még érdekesebb, mint akkor. Megjelenésekor a könyv egy menő tőzsde guru informált becslése volt saját szakmája működéséről.

A válság azóta elmúlt, a rendszer szisztematikus kritikája viszont egyre érdekesebbé válik. Főleg azután, hogy a bankok és kormányok már azt is megmutatták, mire gondolnak a piac megregulázása ügyében.

A Soros művéből kicsippentett gondolatok, amelyek a sajtóban jelennek meg, egy antikapitalista képét alakítják ki, aki a baloldali szisztéma szerint mér pörölycsapásokat a kapitalizmusra.

Erről szó sincs. Soros nem a kapitalizmust bírálja – s ezt fontos leszögezni, mert a rendszernek nem csak gyökeres kritikája lehetséges, ahogyan ez néha a világvége hangulatban eluralkodik a közvéleményben.

Soros a pénzpiacok működését bírálja. De ha az ember olvassa a könyvét, mégis azt érzi, hogy valami mégsem stimmel ebben a kritikában. Soros ugyanis nem hitehagyott, sőt, a könyve egy pontján be is vallja: olyan idők érkezését sejtette meg, amelyben a speciális tudására, készségére szükség volt. Nem otthagyta a hedge –fund világot, hanem belevetette magát, s felváltva keresett és vesztett egy csomó pénzt.

Soros ugyanis nem átkozza a pénzpiacokat. Könyve a pénzpiacok működésének logikáját tárja fel. És ezen keresztül jut el a reguláció kérdéséhez.

A tétele egyszerű: a közgazdaságtanban nem objektív, az embertől elvonatkoztatott tényezők hatnak, hanem az embereknek a piacról, az adott és az adódód lehetőségekről aktuálisan ható elképzelései visszahatnak a piac működésére.

Soros szerint az lehet igazán sikeres pénzpiaci befektető, aki trendteremtő, s korai követője  a sikeres trendnek. Ahogyan egyre többen rácsatlakoznak egy sikeres vonatszerelvényre, úgy egyre jobban befolyásolják annak mozgását.

Az emberek gondolkodás és az abból következő cselekvési visszahat magára a folyamatra. Hiszen a pénzügyi piacokat nem elvont érdekek, s eszmék, hanem konkrét emberek konkrét döntései határozzák meg. Ezt hívja a reflexivitás elméletének.

Ezen a ponton válik Soros kritikája kételkedéssé. A könyvében maga sem tud mit kezdeni azzal, hogy az emberi viselkedés, gondolkodás és az opciós tétekben rejlő pénzügyi nyereség nagysága miatt mindig lesznek – nem is kevesen – olyanok, akik nagyot kaszálnak a lehetőségek differenciáján.

A regulációs időszak közepén azért válik Soros reflexivitás tétele még érdekesebbé, mert a bankárok fizetését, s a bankok tőkemegfelelését kezelő kormányzati elhatározások az emberi tudásnak, s viselkedésnek ezt a dimenzióját nem képesek kezelni. Minden puffogása ellenére, a könyvében Sorosnak sincs erre megoldása.

Ugyanis vagy a pénzügyi nyerészkedés – elegánsabb kifejezéssel: a lehetőségek beárazása – lehetőségét tiltjuk be, vagy a fogadásban örömét és pénzét lelő emberek mindig megtalálják a maguk piacát.

Soros nem egy makro gondolkodó, arról nem mélázik el, hogy miért is alakult ki a globálisan nyitott pénzpiac, arról sem, hogy a benne forgó hatalmas pénz – konkrét és szimbolikus formájában – miért is kerül bele ebbe a körforgásba, s miért jó mindez a pénzügyi szektoron túli gazdaságnak. Soros ezt adottnak veszi.  Ezen nem is csodálkozom, hiszen ebben nőtt fel. A hatvanas évektől ebből keresett pénzt.

Soros nem azért érdekes, mert sok pénzt keresett, s nem is azért, mert a poszt-kapitalista világ vizíóját keresi. Azért érdekes, mert az emberi tudás racionális, mérhető, objektív dogmáját kérdőjelezi meg egy olyan keménynek számító területen, ahol milliónyi tanult emberbe a kiszámíthatóság doktrínáját verik bele.

Az egészen ironikus, hogy a féktelen pénzpiacokon meggazdagodó Soros könyvében az egyik legelszántabb kritikusa a szabadversenyes kapitalizmus elképzelésének, amely szerint a piac magától egyensúlyra törekszik. Soros azt állítja, hogy ez nem így van, s ez a felismerés segítette pályája során.

A gondolat nem új. Sorostól azért érdemes elolvasni, mert miközben a mainstream-en kívüli módon gondolkodik, sajátos gondolataival eszeveszetten sokat keresett. Lehet, hogy nem teljesen komplett, de a mi világunk normáinak anyagias elképzeléseit olyan mértékben megvalósította, hogy képtelenek vagyunk levenni róla a szemünket.

Soros György   „A 2008-as pénzügyi válság” című könyve a Scholar Könyvkiadónál jelent meg magyarul: www.scolar.hu

Obama nem egy valóságos személy az európai közvélemény számára, hanem egy elképzelt figura. A valóságos Obama csak felesleges zavart kelt.

Az európaiak békeszeretők. Obamát is azért szerették, mert békeszeretőnek látják.

Az európai Obama- mánia jellemző emléke az alábbi klip, amely nem kalóz videó, hanem Sony copyright alá tartozó termék.

A figurák által hordozott feliratok különösen érdekesek.

Obama a világbéke, az emberek közötti barátság és szeretet képviselője.

A Nobel-béke díjat ennek az érzelmi hullámnak köszönheti.

Az Obama láz lényege az európai közvélemény külpolitikai és biztonságpolitikai bénultsága.

Európa azt az amerikai elnököt szereti, aki nem háborúzik. Mindig is azt szerette. A nyolcvanas években Reagan elnök közép-hatótávolságú rakétákat telepített Európába. Európán erőteljes és évekig tartó tiltakozási hullám vonult végig. És nem csak a szovjet titkosszolgálat által is finanszírozott civil mozgalmakban, de a német szociáldemokrata pártban is sokan voltak, akik utálták a rakéta- telepítési hercehurcát.

Az európai közvélemény egészében, s a tagállamok közvéleményében sincs igazi vita Európa biztonságpolitikai tevékenységéről. A Financial Times jelentés szerint Merkel kancellár a választási kampány során mindennél jobban kerülte az afganisztáni katonai akció témáját. Az ellenzék sem hozta fel. 

Ha a politikai vitákban a biztonsági témák felmerülnek, az csakis a külföldön harcoló csapatok visszavonásaként merül fel.

Sem a madridi, sem a londoni robbantások nem alakították ki az európaiakban azt az érzést, hogy a közel-keleti politika, a terrorista szervezetek vagy a tálib katonai alakulatok elleni katonai fellépés az európai emberek biztonságával összefüggő probléma lenne.

Obama megválasztását a béke angyalának megérkezéseként értelmezni alapvetően hülyeség. De hat.

Még a Nobel-díj bizottságot is megfertőzte; azt az intézményt, amely elvileg a legbölcsebb, legkiegyensúlyozottabb döntések forrása.

Semmi nem indokolja, hogy a béke megteremtése érdekében előre adjanak díjat bármely politikusnak. Mégis erről szólt a Nobel-békedíj odaítélése.

Egy utópikus és semmivel alá nem támasztott elképzelés áll mögötte, amely szerint végre eljött a béke kora. Obama fellépésének békés üzenetei ezen a ponton válnak teljesen diszfunkcionálissá. Azt hirdeti, hogy az erőszakos fellépésnek van alternatívája.

Nincs.

A világon újra és újra erőt vesz az érzés, hogy az örök béke megteremtése csak néhány gonosztevő politikus szándékai miatt nem valósul meg.  

Obama azt az érzetet kelti, hogy ő az a Messiás, aki elhozza majd az örök béke időszakát. Az európaiak pedig cuppannak rá.

Annyira akarnak hinni benne, hogy az afganisztáni háború ténye sem számít.

Aztán majd mindenki felébred, körülnéz és kiábrándul, s Obamán veri majd le a frusztráltságát.

Az Obama - mánia magyarországi megfelelője az Orbán Viktor körül kialakult várakozás. Tőle is sokan azt várják, hogy majd mindent megold: varázsütéssel, egy csapással oldja meg a bonyolult problémákat. Neki majd sikerülni fog, ami másnak nem.

Obama percepciója azt bizonyítja, hogy a politikai választás fontos eleme az érzelmi várakozás kielégítése. A népszerűségi listákon való szereplés, az elit és közönség díjak ezt fejezik ki.  Ennek semmi köze a racionális problémák megoldásához.

Egy kiemelkedő politikus az érzelmi energiákat mozgósítva képes fontos és mélyreható politikai döntéseket hozni és az emberekkel elfogadtatni.  Ja, és ezek a döntések még hasznosnak is bizonyulnak.

Hát majd meglátjuk, hogy Barack Obama és Orbán Viktor eléri-e ezt a politikusi nagyságot.     

Kína csak egy lokális hatalom. Nem több és nem kevesebb. Messze még a kínai világuralom.

Kína azért erős, mert alulértékeli a valutáját. Olcsóvá teszi az exportját, s ezért letarolja a világpiac egy részét.

Az elmúlt másfél évtizedben ezzel annyi pénzt kerestek, hogy még az Egyesült Államokat is finanszírozni tudták.

Ami másfelől ugyanakkor azt is jelenti: otthon, Kínában nem volt mire elkölteni ezt a pénzt.

Kína ereje tehát csak látszat. Egy sajátos világgazdasági helyzetben egy speciális kitüremkedés.

A kínaiak pénzfölöslege finanszírozta az USA hitel-buborékát. Ez az egyik oka a világgazdasági válságnak, miután a lakáshitelek egy része elvesztette a fedezetét.

A kínaiak, ha akarják, bedönthetik az Egyesült Államokat. Ez az új őrület.

Ez az újabban divatos gondolat – együtt a Kínai Óriás elképzelésével – inkább csak pszichológiai folyamatok lenyomata,  s nem gazdasági folyamatoké.

Az évtizedekig elzárt kínai gazdaság a nyolcvanas évek elejétől befelé vált nyitottabbá, szabadabbá. A kilencvenes évektől vált a világpiac erőteljes szereplőjévé.

A 2008-as válság nem azt mutatta meg, hogy globális hatalom lesz hamarosan, hanem azt, hogy egy lokális érvényű ország gazdaságpolitikája meghatározóvá válhat – ha egyéb, tőle független tényezők ezt lehetővé teszik.

A kínai gazdaság és társadalom óriási mértékben fejlődik. Már most is óriási piac, amely jelentősen növelte a nemzetközi kereskedelmi forgalmat, s iszonytató növekedés előtt áll, ha jelenlegi helyzetét nézzük. Körülbelül 1 milliárd embert eljutattása a nyugati világ középosztályi szintjére bődületes piaci növekedést jelent.

A kínai gazdaság és társadalom épp ezért a következő évtizedekben befelé építkezik majd.

Oroszország valutatartaléka óriási volt, közel 700 milliárd dollár. Egyetlen válságos év a harmadára csökkentette ezt az összeget. A bevételek jelentősen csökkentek, a havi cechet viszont állni kellett.

Kína fejlődés is irdatlan összegeket igényel. A 2,7 trillió dollár ( 2700 milliárd dollár) tartalékot viszonylag gyorsan el lehet költeni Kína fejlesztésére. A nagyhatalminak tűnő helyzet ára a társadalmi fejlődés lassítása vagy lassulása.  

Kína ugyan tervezett módon fejlődik, de ez a fejlődés a kaparj kurta Magyarországon jól ismert gyakorlatát követi. A kínai kommunista vezetés azoknak tette lehetővé a gyarapodást, akik a társadalom legmozgékonyabb tíz százalékát alkotják.

Az Egyesült Államokban és Németországban nem csak New Yorkban, Los Angelesben, Berlinben és Hamburgban, meg Münchenben van jólét, hanem az ország majd egészében. Jelentős jövedelmi különbségekkel, persze.

Kínában dél-amerikai viszonyok uralkodnak: felhőkarcoló és nyomornegyed él egymás mellett. Németországban a falvakban is aszfaltozott az út és még az alsó-középosztályi törökök is jobban élnek, mint sok száz millió kínai.

Újabban éljük meg azt a hullámot, amely a lokális piac globális statisztikai felfújódását mutatják. Kína tavaly lehagyta Németországot, mint a világ második legnagyobb exportőre. Kína nemzeti jövedelme 2050 lehagyja az Egyesült Államokét. Szalagcímek a közelmúltból és a közeljövőből.

De az USA –ban 300 millió ember  14 ezer milliárd dollárt termel, míg Kína lakosai csak közel 5 ezer milliárd dollárt – azt viszont négyszer annyian:  több mint 1,1 milliárd ember. A 80 milliós Németország maga 3 ezer milliárd dollárt hoz össze 2009-ben az IMF szerint. Már néhány kínai nagyváros összesített teljesítményét is lekörözi Németország.

A perspektívák szédítőek, ez igaz. Kína a világ legerősebb hatalma lehet. De ehhez végig kell mennie azon az úton, amelyen Németország, Nagy-Britannia, s az Egyesült Államok végigment a 19 és 20. században.

Igaz, hogy 100-150 év kellett hozzá, de azt se felejtsük el, hogy 1 milliárd ember ugyan számolatlan mennyiségű  tartalék, de  számolatlan gond is egyben. Sok kis szorgos kéz sok beruházást is igényel. Iskolát, számítógépet, autópályát, kertvárosi zöld területet.

Az biztos, hogy viskóban, lélekvesztőben csak a kapitalizmus csíráit lehet elültetni. A kapitalizmus növekedési potenciálja csak a társadalmi kiadások növelésével alapozható meg. Ez pedig viszi a pénzt. A mostani tartalék csak addig sok, ameddig jobban megéri azt külföldi számlákon parkoltatni, mint otthon felhasználni.

www.independent.co.uk/news/business/news/the-demise-of-the-dollar-1798175.html

Barack Obamát hatalmas többséggel választották meg, s örömünnep volt a győzelme. Fél évvel később mégis növekvő társadalmi elégedetlenséggel, s gyengülő politikai koalícióval kell számolnia

Ma Obama még sem lehet biztos abban, hogy meg tudja valósítani az egészségügyi reformot és a környezetvédelmi javaslatait.

Csak pár hónap telt el.

Az Egyesült Államok Magyarországhoz hasonló súlyos válságot él meg. Egy nyolcvanas években kialakult, szabad versenyre épült modellt kell átalakítania. A gazdasági szuverenitását – amelyet alapítása óta élvezett – elvesztette. A szuperhatalmi szuverenitás megrendült.

A Demokrata Párt elnöke határozott társadalmi ( általános egészségbiztosítás) és gazdasági ( például olaj és szén helyett környezettudatos gazdaság erősítése) programmal nyert választást. A hitelessége erősen függ attól, hogy mennyire valósítja meg ígéreteit. A hitelessége és a változás iránti igény kifejezése volt a választói legitimációjának az egyik legfontosabb eleme.

Magyarul, Obama előnye Bush –sal szemben csak addig tart, amíg megvalósítja az ígéreteit.

Orbán Viktor is hasonló helyzetben van.

Nagyon nagy várakozás, s ma várhatóan nagyarányú választói várakozás röpíti majd a hatalomba.

Obama terve  az általános egészségbiztosítás bevezetéséről erősen megemelné a deficitet. Éppen akkor, amikor válság van, s amikor annak még nem látszik a vége – az pláne nem, hogy mikor nő meg az adóbevétel.

Ezért a kongresszus demokrata tagjainak egy része már hezitál. Amíg ez nem látszott, addig a republikánusok egy része is behúzta a fülét, farkát, s nem zárta ki a demokrata tervek megszavazását. A demokrata egység megbomlása óta hangosabban kritizálják az elnök terveit.

A demokrata és republikánus kritikusok a deficit csökkentésére, mint legfontosabb célra hivatkoznak.

Orbán Viktor is egy népszerű elképzelést, az adócsökkentést emelte a középpontba. A választók ezt szeretik is.

De ahogyan az USA-ban, úgy Magyarországon is potenciálisan magas a deficit, illetve a deficit-tartalék. Hajlamosak vagyunk hitelt és deficitet felhalmozni.

Az amerikai politikai rendszerben a szenátorok és képviselők függetlenek a központtól, helyben finanszírozzák őket, s helyben kell társadalmi és pénzügyi támogatást találniuk. Ezért hatalmas a mozgásterük, a párthűség éppen az ilyen szakpolitikai témákban viszonylag gyenge.

A magyar politikai rendszert a pártközpont irányítja, ez a Fideszben talán a legerősebb. A Fidesz győzelme, Orbán karizmatikus ereje, s a központtól való függés erős pórázon tartja a képviselőket.

Ámde.

Az ország 2010-ben másfél éve éli át a válságot. Az adósság emelkedése, Magyarország pénzpiaci leértékelődése, a regionális versenytársaktól való lemaradása friss és fájdalmas élmény. Látszik, hogy e problémák nem egyik napról a másikra megoldhatóak. 

Ahogyan Obama kockázatos politikai tervet vázolt fel az általános egészségbiztosítással, úgy Orbán Viktor is kockázatos vizekre evezett az adócsökkentés ígéretével. A nyár óta tudjuk, hogy ezt a költségvetési hiány mostani – 3,9 százalékos – célösszegéhez képest jelentős, 5-7 százalékos limitre emelésével látja megvalósíthatónak. Azaz, újabb hiány, s újabb eladósodás, hiszen mindezt közben – még a változások idején is  - finanszírozni kell.

Egy dolog karizmatikus politikusnak lenni, s elszántnak az ígéretek megvalósításában, s egy más dolog a kormányzás során azt a konkrét körülmények között megvalósítani; ezt Obama már megtapasztalta. Szerintem Orbán is megtapasztalja majd.

A Fidesz vezetőinek, kormány tagjainak ugyanis egy kockázatos utat kell majd jóváhagyniuk, amikor a miniszterelnök politikai programjának konkrét megvalósításáról döntenek majd. A kockázat nem öt-tíz évnyi lesz – egy adócsökkentés társadalmi hatása ilyen periódusban mérhető-, hanem öt-tíz hónapot meghatározó. És ezúttal nem lesz ingyen ebéd. A társadalom megtanulta, hogy néhány hónapos, két éves bűvészkedésnek keserű ára van. A nemzetközi pénzpiacok pillanatok alatt rezdülnek majd meg. A mostani válság ugyanis nem iparági, hanem makrogazdasági jellegű: a pénzpiaci, a gazdasági, a társadalmi fundamentumokat érintette.

Orbán Viktor mozgástere, a szabadsága három hónapig tart majd. Szerintem ezért is mondta a közelmúltban egy interjújában, hogy még a szokásos száz napot sem kéri. Ugyanis tudja, hogy az idő múltával erős vízión, hiten, meggyőződésen alapuló elképzeléseit a problémákkal szembesülő fideszes vezető politikusok, képviselők megkérdőjelezhetik. Nem azért, mert már nem hisznek benne, hanem azért, mert más kívülről látni az oroszlánnal küzdő szocialistákat és liberálisokat és egészen más helyzet szembenézni az oroszlánnal a küzdőtéren – úgy, hogy már tudják: a vértjük elrozsdásodott, a kardjuk bizonyos szögben használva nem ejt mély sebet, s az oroszlán is már tapasztaltabb lett a sorozatos küzdelmekben.

A globális kapitalizmus már kiépített világ-kereskedelmi (GATT, WTO) és regionális gazdasági egységet (EU), s volt már a fejlett országoknak közös pénzügyi rendszere is ( Bretton Woods). De olyan egység, amely a világ egészét átfogta volna, még nem.

A pittsburghi csúcson olyan országok vettek részt, amelyek lokális vagy globális energiaközpontok. A csúcs résztvevőinek köre azért is fordulópont, mert a globális szereplők először tették egyenrangúvá a lokálisan erős gazdasági hatalmakat ( Brazília, Dél-Afrika).

Így ez az első eset, hogy a hagyományos globális szereplők elismerték a lokális gazdasági központok kiemelkedő szerepét.

Orbán Viktor egyet elért a hosszú ellenzéki időszakban: senki nem vádolhatja azzal, hogy ne lennének értékei, s azokért ne állna ki.

Még aki hatalommániásnak véli, az is kénytelen elismerni, hogy vannak értékei, s ezek mellett a végsőkig kitart. Akár azon az áron is, hogy sorozatosan veszít a választásokon, s a politikai mozgástere táborán belül csökken, pártján belül pedig meginog.

Bethlen István arról volt híres, hogy angolnaként mozgott a húszas-harmincas évek politikai csoportjai között, miközben acélos elszántsággal építette ki és tartotta fent a jobboldal általa elképzelt egységét.

Orbán Viktor viszont egyáltalán nem rugalmas. Politikusként erős ideológiai várat épített magának. Személyes jellegűt, de ez a Fidesz politikáját is meghatározza. A Fidesz monopol helyzetének biztosítására törekszik, s ezért a politikai hasznosság logikáján szemlélve mindent feláldozott. Nem számított, hogy választást veszít, nem számított, hogy az MDF-et átlökte a szocialista párt oldalára, s az sem, hogy a Jobbik vezetői jó ideig a személyes jóváhagyására játszva politizálhattak (hiszen a nevével fémjelzett kisebb politikai csoportban voltak tagok).

Orbán Viktor – és Kövér László – a Fidesz-ben szinte egyedül és legyőzhetetlen makacssággal képviselik a Fidesz szuverenitásának megvalósítására törekvő koncepciót. Makacsságuk sokba került: szinte minden önálló elképzelést valló politikussal szembekerültek, Pokornitól Áderen át Kósa Lajosig az értelmiségi holdudvarban fontos Schmidt Máriáig. S mindegyikkel e koncepció miatt kerültek ellentétbe; Áder a Fideszt mint pártot védte Orbán grandiózus győzelemgyári elképzelésével szemben.

Ebben a vitában már rég nem a hatalmi szempontokról volt szó. Pokorni, Schmidt Mária, Áder nem Orbánt és Kövért akarták letaszítani a pozíciójukból, s nem száműzni akarták őket, hanem a Fidesz politikájának, azaz Orbán meggyőződésének a befolyásolására törekedtek. A konfliktusok azt tették világossá, hogy Orbán végtelenül makaccsá vált.

A makacsság nem Orbán diktátorságára utal, hanem arra, hogy egy rendkívül erős vízió vezérli a Fidesz első számú politikai vezetőjét.  Ezt az elképzelést tűzön-vízen át megvalósítja. A választói között elképesztően erős karizmatikus ereje van, s ezért kibillenthetetlen, politikai elképzelési és retorikája pedig annyira befogadó jellegű – olyan széles sávban képes értelmezni kurrens témákat-, hogy a jobboldal majd minden árnyalata benne megtalálja a hozzá legközelebb eső gondolatokat.

A populizmus

Teljesen félrevezető Orbán populista megközelítését és retorikáját kijátszani Orbán meggyőződésével szemben. S teljesen felesleges a populizmus szóval degradálni a működését. Akik a populizmus vádjával intézik el, azok megspórolják maguknak Orbán Viktor működésének és befolyásának vizsgálatát. Populista, tehát negatív hős, tehát rossz, tehát buknia kell -, kritikusai körülbelül így építik fel magukban Orbán kritikáját.

A populizmus Orbán esetében nem más, mint a hatalom megszerzésének eszköze. Eszköze, s nem lényege. Orbán Viktor megtanulta – ha más nem, a sorozatos választási vereségek hatására -, hogy a választókat kell megnyerni. Miután nem népnevelő, hanem a gyakorlati döntések alakítója, a nép lélek átalakítása nem a feladata. Ha eredményes akar lenni, akkor a választást meg kell nyerni, ehhez pedig a választók elvárásait kell kielégítenie.

A virtigli jobboldali

Orbán az évek során virtigli jobboldali politikussá vált. Leginkább konzervatívvá, de erős liberális beütésekkel, azaz liberális-konzervatív politikussá. Szabad verseny párti, tulajdonos-osztály –párti, középosztályi tulajdont erősítő politikus, aki azonban a liberalizmus kritikájában gondolkodik. E kritikának két forrása van. Az egyik a konzervatív filozófiai kritika a liberalizmus értéknélküliségéről, semlegességéről, a másik forrás pedig a magyarországi helyzet értékelése.

Orbán számára egy részt adottság, másrészt feladat, hogy a középosztályi létében akadályoztatott társadalmi rétegek helyzetét kezelje. Adottság ez, amennyiben nélkülük nem tud választást nyerni; s feladat, amennyiben a középosztály bővítésének ez a réteg az egyik forrása.

A liberalizmus konzervatív kritikája hosszú hagyományokra megy vissza, s csak a személyes szabadság biztosításában és annak közvetlen védelmében ért egyet a liberálisokkal. A konzervatívok abban már eltérnek, hogy a személyes szabadságot az individuális biztonság (angolszász konzervatívok) vagy pedig a közösség ( európai konzervatívok) fenntartása biztosítja.

Ezen felül ideológiájuk jelentős részét a liberális alapelvek kritikájára alapozzák. Mindent a „vajon mi?” kérdésére alapoznak: vajon melyek a velünk született szabadságjogaink? vajon mi a szabadság egyáltalán? vajon mi törvény ereje? vajon mi az erkölcsi biztosíték, ha Isten nincs vagy léte nem fontos? vajon mi is az individualizmus? vajon mi a korlát az emberi lét esendőségében?

Orbán Viktor kicsit mereven mozog ezekben a problémákban. Végül is gyakorlati politikus, aki a benne feszülő kételyek és kérdések gyakorlati politikai megválaszolása során jutott el ideológiai mankók kereséséhez, egy olyan közegben, amely maga is iskolázatlan és tanácstalan az e kérdésekre adott válaszokban.

Öreges és horthy-korszakos a válasza? nos, azért mert a konzervatívok utolsó nemzedéke – amely szabadon és informáltan alkothatott – a ’45 előtti rendszerben élt, s a hazai konzervatív gondolkodás nyelve és tematikája még nem zárkózott fel. A konzervatív fórumok, amelyek az ideológiát formálhatják – könyvkiadók, folyóiratok és internetes lapok – csak az utóbbi időben kezdték el formálni a hazai gondolkodást, s hatásuk egyelőre korlátozott.

Ami Orbánra vonatkozóan biztos, az a makacs értékőrzés.  A Fidesz vezetője a kommunista korszak antipólusát kereste, azt a világot, amely a kommunista, majd pedig a baloldali és szociálliberális ( ba-liberális) gondolkodásmód alternatívája lehet. A magyar szellemtörténetben ez a  korszak 1945-ig létezett, s  Orbán ebben a korszakban találta meg az utolsó, számára hiteles ideológiát, értékeket. Számára és a konzervatív, jobboldali emberek számára a kommunista ideológia, s a baloldali ideológia fölösleges kitérő volt, amely nem mozdította előre a világot.

Orbán Viktor az idők során egyre makacsabbá vált a saját értékeinek védelmében.  Politikusként sok hangon tud játszani, de idővel a személyes meggyőződését alkotó elemek egyre erősebbé váltak. A hajlékony és érzékeny útkeresése szilárd, makacs meggyőződéssé vált, amelynek politikai célja egy önrendelkezéssel bíró középosztály megteremtése. Ideológiája egy antikommunista mag köré szerveződő elképzelés, amelynek lényege, hogy az 1945 után megszakított polgári fejlődést vissza kell állítani. Orbán nem fogadja el, hogy ez lehetetlen. S ha lehetetlen is, akkor is ez a kiindulópontja. Ebben öncélúan makacs.

A világnézete konzervatív, amelyet a vallásos érzület és a vallás iránti érdeklődés színez, de nem határoz meg. Orbán Viktor, ha vallásos is, politikai elképzeléseiben csak számol a vallásos érzülettel, de nem épít arra politikai ideológiát, s filozófiai nézeteit nem ez határozza meg. Orbán cselekvő politikus, akinek praktikusan értelmezhető elképzelésekre van szükség. Ennyiben a vallásos nézetek számára magánügynek számítanak.

Orbánra a konzervatív gondolkodóknak az emberi természetre, az emberi tudás és megismerés csalfa természetére vonatkozó megfigyelései, a rezervált szkepticizmus egyfelől és a vérében levő aktivista mozgáskényszer, a meg nem szűnő tenni akarás másfelől az, amely hatással volt és van. 

Ami ebből látszani fog, az egy olyan felszín, amelyet Tóta W keresztény-nemzeti kurzusnak tart. A konzervatív ideológiai tömegkulturális hagyománya ez, amelyet azóta sem váltott fel semmi. De Orbánt nem lehet erre leegyszerűsíteni.  

Amíg nem lesz egy tulajdonosi tudattal és élményekkel rendelkező középosztály, addig sem a korrupcióban, sem a közvagyonnal való hányaveti gazdálkodásban nem lesz változás.

Nem a politikusok és a törvények, hanem társadalmi nyomás és leginkább egy társadalmi szemléletváltás vethet véget annak, ami Magyarországon folyik.

A társadalmi szemléletváltás pedig egyéni szemléletváltások tömegéből alakul ki.

Egy olyan középosztályra van szükség, amely saját döntései alapján formálhatja az életét. Ezért hasznos a magán nyugdíj rendszere, a fizetős oktatás, a fizetős egészségügy, mert a szabadon felhasználható jövedelemmel rendelkező társadalmi rétegek – őket nevezem középosztályinak – csak akkor váltanak át az individualista kaparós és etatista kényelemből egy másik gondolkodásmódra, ha megtapasztalják azt, hogy a pénzzel való gazdálkodásnak nem csak pillanatnyi és személyes előnyei, hanem közösségi méretekben is érezhető hatása van.

Vegyünk egy példát. Ha Magyarországon 2000 és 2009 között arról rendeztek volna népszavazást, hogy a) csökkentsük jelentős mértékben az ország adósságát,  b) emeljük a közfizetéseket és a közkiadásokat a társadalmi intézményrendszerben ( oktatás, egészségügy), c) vagy építsünk utakat ( autópálya és a többi út építése –fejlesztése, akkor a népszavazás a politikai elit számára a legnagyobb dilemmát jelentő kérdésben adott volna eligazítást. A magyar állam ugyanis tőkehiányos, e három célt nem lehet egyszerre megvalósítani. 1990 óta – sőt, 1972 óta – e három cél megvalósítása és a szűkülő pénzforrások között őrlődik Magyarország. 

A kérdések mögötti pro és kontra érvek világosak és megvitathatóak. Nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy eldöntsük, melyiket támogatjuk inkább. Mindegyik a jelen és a jövő kapcsolatáról szól, s a fejlesztések és a társadalmi jólét közvetlen, adott pillanatban való javítása közötti, eléggé világos választási lehetőséget kínálja fel.

Ez nem egy absztrakt probléma. A mai középosztály ugyanilyen dilemmákkal szembesül. Autó, nagy értékű fogyasztási cikkek, azaz fogyasztás és jólét most – vagy pedig megtakarítás, illetve a közvetetett hasznosulást jelentő egészségügyi és oktatási célokra való költés. A fitnessz bérlettől az angol tanfolyamig, a számítógépes grafikai programtól a gyerek készségfejlesztő óvodájáig mind- mind a hosszútávú befektetés perspektivájának értelmezéséről szólnak. Ezt országos szinten is le tudnánk játszani.

A BKV, a kormányzat, az MVM és társaik addig tudnak szabadon költeni hülyeségekre és hülye módon, amíg senki nem kérdezi meg, hogy az ő, azaz a saját pénzét mire költötték. Amíg a parkoló autósok nem kezdenek civil elégedetlenségbe, amelyben rendezett körülmények között, jogilag alátámasztott módon – mondjuk, ügyvédi letétbe helyezve-, s a jogi eljárást is végig csinálva nem tagadják meg egy feltehetően korrupt, az ésszerűséget, a fogyasztók érdekeit semmibe vevő parkolási rendszer finanszírozását, addig nem történik semmi. Egy embert meg lehet büntetni, száz ezret nehéz.

A politikusok öngerjesztő finanszírozási folyamatai és szívesség biznisze csak úgy tüntethető el, ha annak forrásait, az ellenőrizetlenséget és az ellensúly nélküli helyzetet a polgárok megszüntetik. Ha elzárják a csapot. Ha a polgári engedetlenség több százezer embert elér, egy egyébként ésszerű cél érdekében, akkor nincs az a politikus, aki ennek ellenáll.

Én azért voltam a vagyonadó pártján is, mert azt gondolom, hogy a magyar emberek számára kiemelt jelentőséggel bíró lakás és ingatlan vagyon megadóztatása a társadalom egy részében felkeltené az érdeklődést a zsebéből konkrétan kivett 50-500  ezer és egy millió forint sorsa iránt. S azért fontos ezt az egész társadalomra kiterjeszteni, mert a társadalmi és egyéni tudatosság szintjének emelkedése véletlenszerűen szóródik szét.

A magyar jobb módúak és gazdagok ugyanis nem egy szabadversenyes kapitalizmus természetes győztesei – csak egy részük az, míg sokan közülük szituatív gazdagok, akik egyéni szerencseként élik meg a gazdasági sikerekeit, s nem egy ethosz megvalósulásaként. Gondoljunk csak bele abba, hogy ha Kálvin a Kálvin téri templomban ma kezdene a személyes felelősségről prédikálni, mi lenne annak hatása még a jómódú közönség előtt is. Dagadna a mellük, hogy ők milyen jól gondoskodtak magukról, de eszükbe sem jutna a közösségi aspektus. Ezért nem kell bedőlni annak, hogy majd a gazdagok, meg a gazdagodás magától megoldja a problémát.

A sajtó azért nem ebből az aspektusból tárgyalja a dolgokat, mert az olvasók nem erre kíváncsiak. Vagy legalábbis a sajtó munkatársai nem hiszik el, hogy ez érdekli az embereket.

Tudom, sok a szegény, sokaknak kisebb gondja is nagyobb ennél. Társadalmi változások azonban nem nagy csoportos, hanem kiscsoportos változások nyomán következnek be. A társadalmak egyre nagyobbak lettek a z idők folyamán, de a társadalmi változások erjesztői továbbra sem milliók, hanem tízezrek és százezrek. A kommunista rendszer nem csak magától rohadt el, hanem a benne zajló társadalmi változások is rohasztották azt (Magyarországon mindenképpen).

A kutyaszar felszedésétől a társasházak felújításán, csinosításán és megőrzésén át a helyi önkormányzat pénzügyeinek áttekintéséig  a lokálisan is aktív, a tulajdont és az azzal való gazdálkodást fontosnak tartó, azzal foglalkozni képes emberek megjelenése választhat a jelenlegi helyzeten. A helyileg aktív közéleti emberek is azért lebegnek a levegőben, mert nincs mögöttük társadalmi érdeklődés. Nem csoda, ha jó részük beszáll a helyi pártpolitikába, vagy annak játékszabályait veszi tudomásul, hiszen a politikai rendszer kialakult játszmái csúnya, de átlátható, kijegecesedett szerkezetben zajlanak.

A z individuumok individuális érdeklődésének lokális közösségi érdeklődéssé formálása mind a két nagy tábornak, a konzervatívoknak és a baloldalnak is inspiráló lehetne. A baloldal tagadja az individualitás erejét, a konzervatív ideológia  ( angolszász változatában) viszont a szabad egyének egyéni és közösségi önrendelkezésének harmóniáját tartja fontosnak. Így tehát mindegyik érdekelt lenne a helyi közösségi aktivitást stimuláló intézmények kialakításában.

De ez is légüres térben mozog addig, amíg a helyi bolt tulajdonosok – főleg ők és nem a bérlők, akik az önkormányzattól függenek-, a helyi értelmiség, amely nem helyben keresi a pénzét, nem alkotnak aktív civil közösségeket, s a tulajdonosi szemlélet nem formálja a gondolkodásukat. A Fidesz polgári társadalom megteremtéséről szóló gondolata ezt célozza meg, s ez volt a Medgyessy-Gyurcsány polgári baloldal megteremtéséről papoló propaganda célja is. Ami arra utal, hogy a magyar politikai elitet ma sokkal jobban megosztja a hagyományos társadalmi status quo megőrzése és kiszolgálása, illetve a polgári attribútumokkal rendelkező társadalmi rétegek megteremtésének a szándéka.  A politikai pártokon belüli stratégiai és taktikai vitákat ez határozza meg, s ez osztja fel a politikusokat maradi és változtatni akaró politikusokra.

Ennek addig nincs jelentősége a politika alakításában, amíg a politikusok elképzelései mögött nem lesznek olyanok, akik a polgári ideológiát magukénak érzik.