Kóczián Péter

A rendeleti reformer dühös. Javítani akar, mert a problémák egyre nagyobbak. Régóta halasztódnak. Egyre sűrűbben bukkannak fel. Korábban már ezer politikai egyeztetésen megbuktak. Aztán jön egy pillanat és a reformer rendeletet hoz. Döntésével reformokat hoz létre.

A magyar reformer politikusok és értelmiségiek semmiféle participációs, azaz az érintettek bevonásával készülő változtatásban nem hisznek. Ugyanígy nem hisznek a próba-szerencse típusú valóságformálásban, amelyben először kicsiben próbálják, hangsúlyozottan kísérleti jelleggel a javasolt megoldást.

A fővárosi vezetés úgy döntött, forgalmat csillapít és a jövő közlekedési koncepcióját próbálja ki.

Nyártól vezetnének be egy új rendszert a Rákóczi út környékén, sávszűkítéssel, kerékpárúttal. Alig telt egy nap, s a leginkább érintett kerületek, a dél-budai XI. kerület polgármestere tiltakozott a javaslat ellen, mondván, a nyugatról beérkező, s kerületén áthaladó közlekedést nehezítik meg.

A döntésre akkor kerül sor, amikor júliustól vagy augusztustól lezárják a Margit-hidat. Azt az utat, amely eddig Budapest egyik fő közlekedési csatornája volt. Senki sem tudja, hogy ez milyen változást, s gondot okoz majd. Senki sem tudja, hogy az érintett belső-pesti övezetekben, s a bejáró budaiakban ez milyen gondot okoz majd.

Ám a rendeleti reformereknek ez nem elég. A Margit –híd lezárásába lassan mindenki belenyugodott. A rendeleti reformer azonban nem ül boldogan a fenekén, s nem azon mereng, hogy egy konfliktus lehetőség kiiktatódott, hanem kitalál egy újabb konfliktus helyzetet. A rendeleti reformer ugyanis nem bírja ki konfliktus nélkül. Az élteti.

Két ütőér csökkentett használata egy olyan városban, amelynek két fele szervesen összeépült, elég nagy merészség. A rendeleti reformer azt mondja, a Kossuth Lajos utca esetében ez csak próba.

Ám a rendeleti reformer képtelen szabadulni merész, nagy ívű, szerkezetváltó ötleteitől, ezért rögtön azt is mondja, ha a nyári megoldás beválik, rendszeresítik is azt.

Nem a következő nyárra gondol ilyenkor, hanem az azonnali bevezetésre. Ősztől meghagyná a kísérleti rendszert. A rendeleti reformer szereti bizonyos szavak védelmét és közben azért gyáva is. Nem azt mondja, hogy kipróbáljuk, s ha jó, azonnal alkalmazzuk. Nem, ő azt mondja, hogy ez csak egy kísérlet. Majd miután a kísérlet alkalmas verbális védelmi eszköz, a szó jelentését kiterjeszti, s a rendszeresítésre is azt mondja, az is kísérlet, a kísérlet folytatása nagyobb méretekben.

A rendeleti reformer viselkedését leginkább a változás iránti elkötelezettség és az időhiány befolyásolja. Tudja, hogy mindent ledarálnak, ezért kell verbálisan kamuzni, sunnyogni, mert minden csak addig lehetséges, amíg ténylegesen bevezetik. Amíg be van vezetve. A rendeleti reformer folyamatos „present perfect”-ben él, amelyben minden csak addig van, amíg tart, s csak az eredmény számít – a rendeleti reformer ugyanis egész tevékenységét tünékenynek tartja, amely csak a kifeszített jelenben létezhet. Ezért kell kommunikációval is kifeszíteni a jelent. Ezért a verbális agresszió, ezért a vita elkerülése, ezért az igazság monopolizálása. A hatalmas ellenszélben ugyanis csak a befeszített izmok tudnak ellenállni.

A rendeleti reformer kommunikációs érzéke a nullához közelít. Bejelent és nem tájékoztat. Nem vár választ, érzékenyen csigaházába húzódik, mert tudja, hogy sem a reformok, sem a rendeletek nem népszerűek, s nem is tehetők azzá. Egyébként is szükséges lépések, ezt a vak is látja, s valakinek fel kell vállalni az áldozatot. Ez a valaki maga a rendeleti reformer.

A rendeleti reformernek azonban van egy kissé elrejtett tulajdonsága, amely az áprilisi zivatarhoz teszi hasonlatossá: hirtelen jön, s hirtelen is múlik el. Van egy pillanat, amely a kívülállónak mindig érthetetlenül bukkan fel, amikor a rendeleti reformernek elege lesz. Elege lesz abból, hogy állandóan csak egyedül rendelkezik, s abból is, hogy senki sem szereti. Ekkor, ebben a pillanatban, visszavonja a rendeletét.

Erőt gyűjt, álmában csilingel, hogy aztán újrakezdhesse a feladatát. Sosem nyugszik.

Semmi tény, csak hangulatkeltő sározás – ez az új Gyurcsány ellenes lejárató kampány lényege.

Feltűnő, hogy a blogokra feltett cikkek az aktuális magyar gondolkodásmódra szabott módon készültek el. Pontosan úgy, ahogyan Magyarországon a közéleti botrányokat kezelni kell. Semmi olyat nem mondva, ami visszakereshető, ellenőrizhető lenne, s minden apró rezdüléssel rájátszani az emberekben élő bizonytalan, homályos érzésre, hogy valami nem stimmel.

Érzelmek játékáról, érzelmi befolyásolásról, s nem tényeken alapuló leleplezésről van szó.

A nyugati sajtóban tényeket kell közölni. Nálunk elég sejtetni, s különösen hasznosnak tűnik kontextuálisan sejtetni, amelyben már korábban jól megágyazott gonoszok (oroszok) emlegetése kelti a hatáshoz szükséges izgalmat.

Nekem furcsa, ahogyan ez a blog  bejegyzés részleteiben felépül. Például az egyik erős állítás az, hogy a CIA, a legnagyobb USA hírszerző szervezet rendszeresen foglalkozott Gyurcsány gyanús orosz kapcsolataival. Az ezt alátámasztó link azonban az Index tudósítása arról, hogy Obama elnökjelölt Magyarországról és Ukrajnáról beszélt, mint a világgazdasági válság során sérülékennyé vált országokról.

Ez nem bizonyítja az erősebb állítást, hogy a CIA számára ellenséges, de legalábbis megfigyelendő célpont Gyurcsány.

Az orosz szál alátámasztására szolgál Gyurcsány moszkvai sajtóértekezletének néhány részlete, amelyben melegen támogatja az oroszokkal való jó kapcsolatokat. Ez rendkívül fontos, hosszan cincálandó kijelentés – tényleg az! -, de szerintem nem bizonyítja, hogy eladta a lelkét Putyinnak. Schröder volt kancellár egy általam olvasott Spiegel interjúban epésen utasította vissza azt, hogy a grúzok elleni legutóbbi orosz hadjáratot támadást keményen el kellene ítélni. Ez bizonyítja a titkos alkuk létét?

A kemény állítások – a CIA Gyurcsányt nemzetbiztonsági problémaként elemzi, az EU országokban nem tetszik Gyurcsány orosz –barát politikája – csak meg vannak említve, de a visszakereshető tények nem mások, mint a nyilvánosság előtt amúgy is elhangzott kijelentések.

Egy forrásértékű külpolitikai anyag a világsajtóban legalább is ilyen megfogalmazásokat alkalmaz: „Az EU tagországok vezető biztonságpolitikai ügyekkel foglalkozó diplomatái az elmúlt hetekben informális találkozóik alkalmával számos alkalommal beszélték meg egymás között, hogy a magyar kormány utóbbi időben tett lépései azt jelzik, Gyurcsány inkább egy oroszokkal kötött külön megállapodás gondolkodik”. Még egy ilyen fajta finom, s kellően homályos, a világsajtóban egyébként gyakran olvasható megfogalmazás sincs ezekben az anyagokban. Mert még ebben is van olyan tényállítás, amely utólag visszakereshető lenne: az, hogy tényleg elhangzottak-e ilyen vélemények?

Ha a szöveget úgy vizsgáljuk, hogy melyek azok az infok, amelyeket a megjelenés után le is tudnánk ellenőrizni, akkor akkor azt találják, hogy a legmeredekebb, legérdekesebb, legsokatmondóbb állítások csak sugallatok. Semmit nem tartalmaznak, amely tényként ellenőrizhető lenne.

Szóval, az hiszi el, aki ezt el akarja hinni. Erre van gyártva ez az egész.

Komolyan elhisszük, hogy ha valaki erőt akar felmutatni Gyurcsánnyal szemben, az egy olyan írást tesz közzé, amely csak sugallatokat tartalmaz? Épp csak annyit, amennyi a bennfentesség látszatához kell, hogy azt jelezze: aki írja, az többet is tud annál, amit elárul?

Hogyan létezik az, hogy a kiszivárgó levelekben semmi olyan részlet, tény, információ nincs, ami alapján bármely újságíró el tudna indulni, s leellenőrizni a benne foglaltakat?

Hogyan létezik az, hogy a korrupción, a Gyurcsány gonoszságain érzelmileg és intellektuálisan felháborodott ember, emberek, akik ilyen levelet írnak, pont annyi józansággal még rendelkeznek, hogy minden egyes konkrét adatot képesek kigyomlálni egy olyan levélből, amely egyébként a felháborodás stiláris jegyeit viseli magán?

Az általam olvasott szövegek inkább kitűnő retorikai érzékkel patikamérlegen megformáltnak tűnnek, s nem spontánul gomolygó gőzt csapolnak le.

Mindegyikünk írt már idegesen, dühösen levelet. Ennyire strukturáltan, minden elemet a megfoghatatlanság dimenziójában szoktunk ilyenkor tartani? Egy konkrétum nincs a levelünkben, hogy ekkor, meg akkor?

Van olyan hülye, aki azt mondja, a karzatról figyeltelek, Gyurcsány pár nappal azelőtt, hogy ezt a levelet írtam, amelyben azzal vádollak, hogy saját magánérdekeid szolgálatába állítottad az állami intézmények egy részét. Ha azt elárulja, hogy a karzatról figyelt, akkor a nevét is elárulhatná.

Mintha az Operaház fantomja üzenne a színházat menedzselőknek.

Ennyire pontosan hogyan lehet érzelmi felháborodás hatása alatt úgy kézben tartani a romantikus hatáskeltés eszközeit, hogy közben arra is vigyázva van, hogy semmilyen tényként értelmezhető kompromittáló részlet ne kerüljön be ezekbe a publikációkba?

A Heti Válaszban ismertetett levélben az a konkrétum, hogy Gyurcsányék kétszer is megzsarolták Szili Katalint; egyszer a férjét tévesztették össze valakivel, de legutóbb egy valóban létező magánéleti mozzanattal zsarolták meg. Hát, mondhatom, szenzációs Gyurcsány ellenes vád ez. Aki ezt olvassa, azt nem az érdekli majd, hogy Gyurcsány and Co milyen szemét, hanem az, hogy mi is az eltitkolandó részlet Szili múltjában?

A szöveg többi része arról szól, hogy Labancz NBH főnök és Szilvásy titkosszolgálati miniszter aktívan használja a szélsőjobboldali szervezeteket. Ez egy érdekes, fontos, megvizsgálandó vád. A szöveg azonban semmiféle fogódzót nem ad a további vizsgálódáshoz. A megjelentek alapján vagy az ember elhiszi, hogy ez így van ( „gaz kommunisták”, „cinikus összeesküvők” jeligére) vagy pedig megkérdezi Szilvásyt és Labanczot, hogy ez igaz-e. S ha azt mondják: nem, akkor nincs tovább. Lendületes publikat és sejtető vélemény cikekket lehet írni belőle. Azaz a tények feltárásában ez a poszt sem visz tovább.

Nekem mindig gyanús, amikor egy szöveg a pletykálkodó házmester stílusában íródik, s közben egy szofisztikált, több réteggel levédett, halálosan lejárató, de számon kérhetetlen vádsorozatot tartalmaz.

Gondoljuk végig, az egész arról szól, hogy Gyurcsány zsarolt. Kényszerített. Külön alkut kötött. Eladta.

Amikor már kellően felhárodtunk a gazember Gyurcsányon, akkor tegyünk fel néhány ellenőrző kérdést: mit adott el? kinek adta el? mire épül az a vád, hogy eladta? mi a bizonyíték?

Arról már nem is beszélve – miért is baj ab ovo, ha az oroszokkal köt üzleteket?

Saját zsebre dolgozott? Elárulta a nemzeti érdekeket? Miért is gondoljuk, hogy elárulta a nemzeti érdeket? Pontosan mivel is: azzal, hogy leült tárgyalni Putyinnal? Nyilván nem ezzel. Hát akkor honnak is tudjuk, hogy eladott minket?

Én most nem Gyurcsányt mosdatom, hanem arról beszélek, hogy egy ember ellen megfogalmazott kritikának racionális alapon kell állnia, ha a nemzeti érdek elárulásával, figyelembe nem vételével vádoljuk.

Alkalmazzuk a következő ellenőrző kérdéseket:

Van ezekben a szövegekben olyan tény, amely alátámasztja a gyanút?

Inkább csak érzelmileg hatnak meg ezek a szövegek?

Az érzelmi hatáskeltés koherens a szöveg témájával: a tények feltárása után vált ki érzelmi azonosulást? vagy anélkül?

Szerintem így kéne átszűrni ezt az egészet magunkon.

Okosabbak ettől nem leszünk, s nem tudjuk meg, mi történt a háttérben. De legalább … hát nem is tudom. Legalább elkerültünk valamit.

Kár, hogy az érzésem: ezzel az elemzéssel a laikus olvasóknak nem sokat segítettem, mert csak a homályt dagasztottam tovább.

Ez egy ismeretelméleti fekete lyuk.

De nem magától keletkezett, az biztos.

Ha egy párt a parlamentbe kerül, az megmutatja, mekkora a választói támogatottsága. Ez egyben véget vet a róla szóló spekulációknak is. Ez a nagy előnye egy ilyen helyzetnek. És azt is világossá teszi: nem érdemes a kis részvételre játszani, ha valakit zavar a szélsőséges politikai erő parlamenti jelenléte.

Sok érv szól amellett, hogy egy szélsőséges párt miért ne kerüljön be a parlamentbe, s ezek jól ismert érvek. De van egy aspektus, amelyről mindig elfeledkezünk. Egy adott parlamenti mandátum minimum két dolgot megmutat: az egyik, hogy a párt választói támogatottsága nem több, s nem kevesebb, mint amennyi szavazatot kapott. A másik, hogy minden párt választási eredményében tükröződik az, hogy a kis választói részvétel vagy a nagy az előnyös.

A Jobbik körül kialakult egy mizéria-mítosz, amelyet korábban a MIÉP alakított ki maga körül. Az elemzéseket olvasva azonban azt látom, hogy a tőlük rettegőknek addig jó, amíg a szélsőségesnek nevezett politikai erők nem kerülnek be a parlamentbe, hiszen addig végtelen méretűre lehet nagyítani a társadalmi befolyásukat. Ez a lehetőség rögtön megszűnik, ha egy párt 5,1 vagy 6,8 százalékos választási eredményt ér el. Azt ugyanis biztosan tudhatjuk, hogy ekkora, s nem nagyobb a választókra gyakorolt hatása. Ezzel persze véget ér a hangulat-keltés lehetősége is.

A másik, amelyről mindenki elfeledkezik. A demokrácia elvileg a választói részvétel tesztje is. Általában azt fogadjuk el kiindulási alapnak, hogy minél nagyobb a részvétel, annál nagyobb az adott rezsim, s adott választási procedúra elfogadottsága. Az eddigi kutatások szerint a szélsőségesnek tartott pártoknak az kedvez, ha kevesen mennek el szavazni. Ha ez igaz, akkor a nagy pártokat, a véleményformáló értelmiséget kell felelőssé tenni abban, hogy sokan tartják távol magukat a szavazástól, nem pedig azokat a politikusokat, szavazókat, akik olyan gondolatokat, politikai álláspontokat támogatnak, amelyet a társadalom többsége szélsőségesnek tart.

A szélsőséges politikai erők elleni küzdelem része az állampolgári érdeklődés, aktivitás fenntartása. Nem elidegeníteni, hanem involválni kell a választópolgárokat. Egyben a szélsőséges politikai erő arra is ösztönöz, hogy a nagy pártok ne játszhassanak a másik tábor szavazóinak lebénítására, s így a részvételi arány csökkentésére.

Már látom előre, kedvenc hozzászólóim azt fogják kiolvasni ebből a posztból, hogy a Jobbikot támogatom. Nekik mondom, hogy demokrácia van, amelynek lényege, hogy a demokratikus versenyben részt vevő pártok formálják a küzdőteret, s az eredményeket. Erre szerettem volna felhívni a figyelmet.  

A romák ellen elkövetett szisztematikus gyilkosságok és gyilkossági kísérletek nem a romák elleni társadalmi előítéletről, hanem a speciálisan kiképzett biztonsági erők teljes kudarcáról tanúskodnak.

Éppen a roma-magyar társadalmi konfliktus indokolja, hogy a nemzetbiztonsági erők – hírszerzésestül, kémelhárítóstul, a speciális rendőris erőket is beleértve – kiemelt módon nyomozzanak a romák elleni gyilkosságok (és kísérletek) miatt.

Lehet, hogy egy vagy két őrült vadászik a romákra. Lehet, hogy szervezett provokációkról van szó. Lehet, hogy uzsora-pénzügyekkel foglalkozó erők állnak az akciók mögött. Bármelyik is az, ezeket a mindenféle más ügyekkel leterhelt, általános felkészültségű rendőrök nem képesek kezelni.

Elképesztő, hogy a kiérkező helyi rendőrök nem találnak meg lövés nyomokat. De még elképesztőbb, hogy az elmúlt évek eseményei alapján a rendőri, titkosszolgálati vezetők nem alakították ki maguktól azt a közvetlen információk láncot, amelyen a romák ellen elkövetett atrocitások azonnal olyan ügyeletes elemző és döntéshozó emberek elé kerülhetnének, akik kompetens módon hatnak oda, hogy az ehhez értő, speciális tudású emberek – nyomozó tisztek, hírszerzési specialisták, helyszínelők – azonnal akcióba lendüljenek.

A magyar helyszíneken nincs fekete SUV, amely egy szempillantás alatt ott terem és értéknövelt módon járul hozzá a helyzet elemzéséhez, mint az amerikai játékfilmekben.

Az is lehet persze, hogy a rendszer működése nem ilyen hatástalan.

Nekem van egy semmivel alá nem támasztott feltételezésem. Eszerint a roma gyilkosságok hátteréről részleges információkat, s informált feltételezéseket tartalmazó, utólag majd egészen pontosnak bizonyuló titkosszolgálati jelentés már régen elkészült, s ezt olvasta a miniszterelnök, a titkosszolgálati miniszter, a rendőrfőkapitány. S vagy valami nagy gebasz van a dolog mögött – egy még mélyebb összeesküvés, amelynek feltárását az illetékesek más érdekek miatt nem akarják – vagy nincs elég bizonyítékuk arra, amit egyébként meggyőződéssel tudnak. Még az is lehet, hogy olyan titkosszolgálati világba nyúlnak a gyökerek, amelyek kezelése a békeidőben zajló titkos hadműveletek körébe tartozik.

Egy másik semmivel alá nem támasztott elképzelésem szerint az egymással szervezeti küzdelemben levő információszerző – és kezelő intézmények képtelenek a koordinációra, s majd csak évek múlva derül ki, hogy az egymással össze nem kapcsolódó források miatt nem tudtak érdemben előrelépni a tettesek megtalálásban vagy elfogásában.

Azt nem tudom elképzelni, hogy a magyar titkosszolgálatok, speciális rendőri erők semmire sem jutottak ezekben az ügyekben. Akkor ugyanis azt kellene feltételezni, hogy ennél távolibb, nagyobb szervezést, erőforrásokat igénylő hírszerzési, elhárítási tevékenységeket sem képesek jól elvégezni. Talán annyit megkockáztathatok: Magyarországon mégis csak könnyebb nyomozni, mint arab bazárokban, távoli sivatagokban, maffiákba beépülve, kormányzati titkokat lopkodva dolgozni nap, mint nap.

Ami még zavaró: a nemzetbiztonsági bizottság ellenzéki tagjai a kormánnyal kapcsolatos biztonsági botrányok miatt állandóan összehívják a bizottságot. A roma gyilkosságok ügyében nem ilyen aktív a speciális erők demokratikus felügyeletét ellátó bizottság. A Fidesz Labanc Sándor NBH főnök kinevezése óta bojkottálja a testületet – talán a roma gyilkosságok elég fontos indok lenne arra, hogy a bojkottot felfüggesszék.

A romák elleni gyilkossági kísérletek társadalmi feszültségekből való levezetése eltereli erről a fontos mozzanatról a figyelmet.

Ne tévedjünk: Magyarországon nem spontánul elégedetlen nem- romák tizedelik a romákat, hanem szimpla gyilkosságok történtek. A bűnök elkövetésének kontextusa lehet, hogy ennél lehet gazdagabb, de a titkosszolgálati hókuszpókusz lényege éppen az, hogy az átlagosnál sűrűbb szövedéket szakszerűen feltárják, s a gyilkosságokat megakadályozzák.  

A szocialisták által megőrzendő választók határa 30 milliós ingatlanvagyonnál húzódik. Aki ez alatt van, annak szavazatát akarják mindenképpen megőrizni.

Az ingatlanárak alapján tehát a lakótelepi emberekre számítanak, s a kisebb értékű városi lakások lakóira.

Azaz a kertvárosi emberekről lemondtak. Lemondtak Telki, Budakeszi, Győr és Nyíregyháza, Szeged és Székesfehérvár kertvárosi lakóiról.

A limit kialakítását csak politikai szempontok indokolják.

Magyarországon az ilyen típusú limitek csak arra jók, hogy az állam hoz is valamit, meg nem is.

Ha mindenkinek kell az ingatlan után adózni, akkor a piacot, a vásárlókat és tulajdonosokat egyaránt sújtja az adóteher, tehát mindenki együtt szív.

Ha egyes ingatlanokra ez nem vonatkozik, akkor beindul majd az össznépi adóelkerülés: az ingatlanok egy része papíron leértékelődik, sok tulajdonosa lesz, stb. Ezt ismerjük.

Az adóval sújtottak pedig az itt elvesztett pénzt másutt, adó elkerüléssel próbálják csökkenteni, hiszen azt látják, nem egy átható logika, hanem a politikai szociológiai kutatások pillanatnyi eredménye alapján alakult ki az adózók köre.

A közteherviselés elvének annyi. Nem azért, mert maga az intézkedés ellentmond ennek. Hanem azért, mert a pártatlanság igazságosságot hordozó eleme nélkül ez is csak egy újabb állami sáp. Peches, sajnálatos esemény, amelyet az egyes embereknek el kell hárítania.

Bajnai Gordon sem képes a szoci-libi reform-retorikán változtatni.

Lehet kisebbe költözni – így foglalta össze az Index azt, amit a kormányfő mondott. Az eredeti mondat szerint: aki dolgozik, s nem tudja fenntartani, az adja el a lakását. Mert Magyarországon túlságosan erős az immobilitás, szemben Nyugat-Európával, ennek egyik jele a bérlakások ki száma.

Tegnap írtam arról, hogy ha szocialisták nem a 20 százalék alatti szintet akarják megcélozni, akkor le kell szállniuk a magas lóról. Bajnai tegnapi ATV-s nyilatkozatában éppen hogy felült rá.

A miniszterelnök dacos stílusának akkor lenne helye, ha az MSZP szilárdan őrizné választói magját és a változások mellett elkötelezett szavazók is mellette állnának. Ez nem azt jelentené, hogy a legnépszerűbb párt, hanem csak azt, hogy jelentős támogatottsága van.

Egy a maga kategóriájában a béka feneke alatt levő párt viszont nem ebben a helyzetben van.

Bajnai is dacos büszkeséggel beszél a megszorító intézkedésekről, ami a szocialista, liberális oldalon az érett politikus egyik jellemzője.

Dühösek, mert nekik kell keménykedniük, dühösek, mert más nem végezte el a feladatot, dühösek, mert ezzel szavazókat vesztenek el, dühösek, mert ki a fene szereti ingerelni az embereket, dühösek, mert hitük szerint jót tesznek, de ezt senki nem értékeli, s dühösek, mert senki nem látja be, mekkora jót cselekednek.

A düh hangvétele az arrogancia, mozdulata a vállrándítás. Összeszorított fogak és visszafojtott indulat.

A szocialisták imádnak a reform-vérben tocsogni, s az áldozatokat a vállalás heroikus nagyságát jelző mozzanatként kezelni.

A megalapozatlan arrogancia

Bajnai a társadalmi igazságosság nevében osztja az észt. A társadalmi igazságosság azonban cseles fogalom, mert egy egészen sajátos univerzumot tár fel. A társadalmi igazságosság része, hogy a vagyonokat tisztes munkával, tehetséggel, szorgalommal, iparkodással, kitartással, vállalkozó kedvvel, kockázatvállalással érik el az emberek. Az igazságosság része, hogy a közvagyont gyarapító emberek vagyona nő, s nem azoké az állami menedzsereké, akik ilyen-olyan menedzser szerződésekkel, magánzsebbe outsourcingolt mutyi megbízásokkal a közpénz herdálják. A társadalmi igazságosság része, hogy valódi értéknövekedés zajlik, s nem virtuális.

A szocialisták kormányzása, a képviselői térítések helyzete, a széleskörű korrupció és a többi és a többi nem alapozza azt meg, hogy a szocialista miniszterelnök a társadalmi igazságosság univerzuma felől értelmezze kormánya intézkedéseit.

A társadalmi igazságosság nem makro-gazdasági fogalom, amelyet a makro ügyek rendbetételekor kell használni, hanem egy önálló jelentéstartománnyal bíró fogalom. Ahogyan a szocialisták használják, az nem más, mint pillanatnyi szóvirág a lejáratott reformok vagy a megszorítás kifejezések helyett.

A lakáshelyzet

A lakáshelyzet külön probléma, de egyben a társadalmi igazságosság eklatáns példája is. Bajnai gondosan válogatta meg a szavait, s ez dicséretes: azt mondta, aki dolgozik, s nagyobb lakásban él, mint amit fent tud tartani, az költözzön kisebbe. A nyugdíjasok esetében meg az örökösekre terhelnék az ingatlandót.

A társadalmi igazságossá érve ennél az intézkedésnél nem állja meg a helyét. Az egyik legnagyobb vagyontárgy, a lakás tulajdonlásának ugyanis sok tekintetben semmi köze sincsen az adott családban megtermelt pénz mennyiségéhez.

A lakásvagyont a felszabadulás után a kommunisták újraosztották: rekviráltak és egyéni ráfordítások nélküli újraelosztást hajtottak végre. Fájdalom, de az ötvenes évek erőszakos redisztribúciója nem elfelejteti, hanem exponálja azt a tényt, hogy az MSZP jogelődje, az MSZMP örököse volt annak a kommunista pártnak, amelynek a vezetésével erre sor került. Ez pedig egy súlyos igazságtalanság volt. Emberek százezreit fosztotta meg vagyonától.

A történet másik eleme, hogy az MSZMP ragaszkodott a magántulajdon elvi elvetéséhez, s az önkormányzati lakások magántulajdonát nem tette lehetővé. A lakáspiaci tőkék és kereskedelem kialakulását is akadályozta. A rendszerváltás így az igazságtalan logika alapján elosztott lakásokban érte olyan emberek jelentős részét, akik az új világban nem vagy nehezen tudták fenntartani a lakásaikat.

Orbán Viktornak is igaza van, amikor azt mondja a vagyonadó ellen: a hatvanas évek kispolgárosodásában a vagyon, falun, vidéki városokban a nagy alapterületre épített kevés szobás lakások szolgálták az életszínvonal emelését; nem utolsó sorban a vagyonosodást, hiszen házakban lehetett megőrizni a vagyont.

Sokan e házak lakói közül a rendszerváltás vesztesei vagy gyenge nyertesei, akiknek az életszínvonala bukdácsol: hol jobb, hol rosszabb.

Az ő lakáshoz, házhoz, alapterülethez való viszonya nem egy szerves fejlődés alapján alakult ki. Nem a tőkék-keresetek-nemzeti jövedelem növekedés alapján osztódtak el a lakások egy hosszú, negyven éves békés, prosperitással teli időszakban, mint Nyugat-Európában, hanem egy csökött társadalmi rendszerben, majd egy csökött piacgazdaságban, ahol a lehetőséggel rendelkezők és a lehetőség nélküliek eloszlása sok tekintetben nem volt igazságos, méltányos és érdemek szerinti.

A lakáspiac kezelése a szocialisták társadalmi igazságossággal kapcsolatos gondolkodásának hiányaira is utal. A szegényeket segélyező, a szociális kiadásokat védelmező szocialisták az állami kiadások újraelosztásában profik. A vagyonosodás kezelésében és a vagyonok kezelésében bénák. A high-end vagyonokhoz van affinitásuk: a magán megtakarítások, a kamatjövedelmek, az osztalékok adóinak emelését, csökkentését prímán menedzselik. Ebben van kompetenciájuk. Ha kell adóztatnak, ha kell, adót csökkentenek.

De képtelenek a középosztály azon részét kezelni, amely nem a megtakarítását, a szabadon felhasználható jövedelmét gyarapítja, hanem éppen megél. Ez nem a szegények világa, s ez a réteg is erősen tagolt. A kilencvenes években eladta a nyaralót, tanyát vett egy olcsó vidéken, a nagyobb lakásból vett kettőt magának, meg a gyerekének, minden pénzét a gyerekei lakására fordította. Vagy nem vett lakást, mert nem volt lehetősége vagy kedve, de viszonylag jól él. S a meglevő lakása a vagyona. Ők messze vannak a nyugat-európai életnívótól, de nem is szegények. A társadalmi igazságosság fogalma azonban az esetükben válik a legélesebbé, amikor ennek nevében adóztatják meg őket. Bennük merül fel az, hogy miért is? Másokra, a jobban élőkre, a szerencsésebbekre, vagy menőbbekre mi és hogyan terjed ki ugyanezen társadalmi igazságosság nevében?

Az MSZP-nek erre a világra, a társadalom ezen – egyébként igen széles – szeletére nincs igazán válasza. Nem tud vele mit kezdeni. Nincs kidolgozott elképzelése, s ezért a társadalmi igazságosság jól hangzó, ám üressége miatt blöff jellegű szlogenjére hivatkoznak.

A kínos off-shore

Ebből a perspektívából nézve nagyon kínos az off-shore cégeken keresztül kezelt cég – és magánvagyon, amire a szocialisták esetében – is, lásd jobboldali vagyonok – fény derül. Bajnai Gordon off-shore cége azt jelenti, hogy a miniszterelnök korábban adót optimalizált, azaz adót nyert ki a saját zsebébe, a magyar adórendszert kicselezve. Az a Bajnai, aki Gyurcsány közeli barátja, aki azt mondta az adórendszer miatt nyavalygó tulajdonosoknak, hogy menjenek el Szlovákiába, ha ennyire izgatja őket az adóteher. Közben a szocialista holdudvar, támogatói kör már korábban elhagyta az országot adócsökkentés céljából.

Én nem vagyok az off-shore cégek ellen, sőt, az adókban megnyilvánuló verseny ellen sem, ráadásul azt gondolom, hogy a lényeg a fogyasztás megadóztatása, mert az adót optimalizálók is előbb-utóbb fogyasztanak. Tehát nem az adóoptimalizálás ellen érvelek, hanem azt elemzem, hogy a politikában nem lehet nyilvánvaló álszentséggel kezelni világosan összefüggő dolgokat. Vagy legalábbis nem érdemes.

A magyar választók jelentős része a kilencvenes években nem értette az off-shore cégeket. De ma már sokkal tudatosabbak vagyunk. A nem olyan jól eleresztett szavazók egy része is érti, hogy az állami büdzsé, meg az adók között szoros az összefüggés. Az adóelkerülés mindenki számára ismert gyakorlat. Az igazságtalanság és igazságosság nem olyan távoli fogalom, mint gondolnák. Sőt, éppen a társadalmi újraelosztás, a vagyonosodás, a siker elemei foglalkoztatják ma a társadalmat. Ma központi kérdés, hogy neki miért sikerült, s mi kell ahhoz, hogy nekem is sikerüljön? Az offshore kormány igazságtalan vádja azért üt, mert egy társadalmi véleményklímába ágyazódik bele.

Szerintem

Szerintem rossz az út, amelyen az MSZP jár. Nem lehet a társadalmi igazságosság felől értelmezni ezeket a döntéseket, mert ez a fogalom kikerülhetetlenül retrospektív. Rawls azt javasolja a társadalmi igazságosságról szóló művében, tekintsünk el a kiinduló helyzettől a mindenki számára előnyös rendszer felépítéséhez. Ez egy filozófiai konstrukció esetében ez hasznos, segíti a tisztánlátást, de egy gyakorlati politika és annak ideológiájának kialakulásában éppen, hogy nagyon haszontalan gondolat. Az embereknek ugyanis vannak élményei, emlékei, s véleménye a jelenről és a múltról. Tudják, hogy egyeseknek már sikerült, másoknak nem, s azt is, hogy éppen nem a tulajdon nélküli kommunista társadalom bevezetése van napirenden.

Az igazságosság helyett a közteherviselés fogalmát lehet in medias res alkalmazni. A közteherviselés nem retrospektív, hanem horizontális fogalom ( a lefelé és felfelé tagozódó társadalomban vertikális értelme is van). Előzménye nincs, bármikor be lehet normatív alapon vezetni. Egy mozzanat azonban kell hozzá: mindenkire, s mindenre kell, hogy vonatkozzon. A parlamenti képviselőkre és a költségtérítésre is.

Reformdüh egy másik metszetben – a Fidesz

Az a baj a szocialistákkal hogy képtelenek a mindennapokban értelmezhető utópiákat alkalmazni. Minden ideológiai lelkesítő fogalom utópia. Sosem leszünk egyenlők, teljesen szabadok, s a világ sem lesz igazságos. De mégis ilyen szavak ejtenek rabul minket a modern világban.

A Fidesz egyik nagy erőssége, hogy az utópikus gondolkodást és vágyakat a politikai ideológiájuk részévé, s politikai döntéseik lelkesítő elemévé tudják tenni.

Ez az, ami pozitív propagandaként jelenik meg.

A fideszesek erről szeretnek beszélni, s nem a megszorításokról. A politikai felfogásuk része, hogy az embereket nem idegesíteni kell, s szorongásokat kiváltani belőlük, hanem a számukra pozitív célok, vágyak megfogalmazását kell politikai célokként megjeleníteni. Ez az a mély meggyőződés és tapasztalat, amely alapján Orbán Viktor nem beszél megszorításokról – bár tudja, azok is lesznek -, ezért nem alkalmaznak a közgazdászok és a ballib véleményformálók mércéi szerint racionális beszédet. A politikát ugyanis az emberek pszichéje részének tekintik - pontosabban azt gondolják, a tömegdemokráciában az emberek pszichéjük alapján választanak, s e tartomány elemei alapján kell sikeres politikai krédót, üzenetet, ideológiát formálni.

A fideszes megközelítés azért cselesebb, mert egy pontig kevésbé veti fel a fideszes politikusok személyes helytállását. A Fidesz ugyanis arra koncentrál, hogy az emberek saját lelkük ideáinak megközelítését lássák a politika gyakorlatában. Ezért beszéltek úgy a kormányon, ahogyan, s ezért nem mentek bele a megszorítások taglalásába. Választóik, és támogatóik saját vágyaik megvalósításával tölti el a percepciójukat, s így kevesebb erejük jut a fideszes politikusok és a holdudvar viselt dolgainak vizsgálatára.

Orbán Viktor szőlőügyi jegyzőkönyvének napvilágra kerülése épp azért volt halálos, mert rávilágított arra, hogy a választók ideáinak megvalósítása mellett a személyes haszonszerzés is szerepet játszik vagy játszhat a magasban hozott politikai döntésekben. S ez éppen a Fidesz utópia bűvöletében lévő választók között mérgező. Az a mezőgazdasági középtulajdonos, aki 150-200 hektáron gazdálkodik, eléggé mérgessé válhat , ha tulajdonosi érdekeinek képviselője nem átall a színfalak mögött, politikai hatalmával élve elgondolkodni a további személyes vagyonszerzés esetleges módjain. A feltételes mód egyébként a jegyzőkönyv alapján indokolt: Orbán ott a jövőbe tolta el a probléma kezelését – ezt kritikusai mindig elfelejtik hozzátenni.

A Fidesz-ről szóló elemzés nem a bezzeg-példa. Nem kell az MSZP-nek más példát követni, saját szocio-kulturális közege, hagyománya, eszközei alapján kell kidolgoznia a Bajnai-kormány, a reformok és az ország modernizációjának ideológiáját.

Éppen a miniszterelnök bumfordi kijelentés bizonyítja, hogy az  egy évre elegendő ideológiai briefet aért gyorsan össze kéne adni. Mielőtt már megint a kommunikáció ( és szegény Szigetváry Viktor államtitkár) lesz a felelős a párt összes Mohácsaiért.

A pécsi kudarc után az MSZP-nek és a Bajnai –kormánynak stílust és kommunikációt kellene módosítani: a puritán megbánás és a puritán kormányzás művészetét kellene gyakorolniuk.

A szokásos antifasiszta propagandán túl – amely hoz egy törzsközönséget, ezért elkerülhetetlen – a Bajnai-kormány összes tagjának visszafogottá, szakszerűvé, az MSZP-nek pedig a kritikák iránt alázatosság kellene válnia.

A pécsi eredmény azt bizonyítja, hogy az MSZP a húsz százalékért küzd a következő választáson.  A tét az, hogy ez 19, 22 vagy 28 százalék lesz-e. S még ezért is szívós küzdelmet kell folytatni.

A párt és politikai közössége, választói számára a legrosszabb két dolog lehet: ha az MSZP feladja a küzdelmet, vagy ha elbujdokol.

Ennél sokkal jobb lenne, ha az emberekkel kezdene kommunikálni. Nem az MSZP aktivistákkal kidekorált gyűléseken, hanem a választókkal.

Ez lenne a kutyaharapást szőrével kommunikáció. Az elégedetlen választókkal való találkozások kegyetlen menete.

Mit kellene csinálni ezekben a helyzetekben? Hallgatni. Utána elmondani, hogy mit tettek a kormányzás során. Elismerni, hogy miben hibáztak: nem a kommunikációban, nem az apróságokban, hanem abban, hogy délibábos álmokat váltottak valóra. Lényeges politikai döntésekért vállalni a felelősséget. Levonni a tanulságokat.  

Szerényen kellene beszélni. Az „ország fejlődését” az európai uniós pénzek beérkezésének és nem a kormány gazdasági növekedést teremtő politikájának tulajdonítani, azzal összemosni.

Őszintén beszélni. Korrektnek lenni. Nem összetörtnek, hanem a megbánást a tettrekészség érdekében vállaló politikai közösségnek.

Abbahagyni a villaépítést (Oszkó Péter), a reprezentatív nyaralást, az off-shore cégek működtetését. Nyilvánosságra hozni mindent. Önként vállalni a képviselői térítés másnaptól való korrekt felhasználását. Megszüntetni a BKV összes érdemtelen tanácsadói szerződését.

Menteni a menthetőt.

Mindegy, hogy Oszkó jogosan, a jogosan megszerzett pénzből, meg, hogy ez természetes. A választók percepciójával kell számolni, s nem a realitással.

Nem lehordani kell az ellenzéket, hanem határozott szerénységgel vitatkozni vele. Török Zsolt bezzeg-érvelését leállítani.

Nem meghunyászkodni, hanem büszkén vállalni az értékeket és az elkövetett hibák felismerésének a képességét.

A jóra valóságot bizonyítani a moralitás dimenzióiban.

A válsággal fenyegető kiskapuk befalazását a racionális világ dimenziójában.

Nyilván nem mindenki alkalmas erre. KI kell választani azt a húsz –negyven embert, aki kibírja a nyomást, s hitelesen tud beszélni. Aki elmegy a Hírtévébe, vesz egy nagy levegőt és szembenéz a kritikusokkal. Aki átéli ezt a pergőtüzet és saját ősz hajszálainak növekedése közben bizonyítja be a saját párttagjainak, a még megmaradt választóknak, s a potenciális közönségnek, hogy van mit mondani. Szerényen. Serényen. Álszentség nélkül.

Nem megtisztulni kell, mert az egy hosszú folyamat. Az érdemességet bizonyítani.

A politika a trükkök világa is, persze. De nem akkor, amikor meggyengült, hitelt vesztett helyzetben van egy párt. És nem úgy, hogy a Fidesz is ilyen, meg olyan. Ez szemmel láthatóan (lásd Pécs) senkit nem érdekel.

A megtisztulásnak menet közben kell végbemennie. Nagyjából azzal a csapattal, ami van. Ami most van. Majd a választási kampány után lehet helyezkedni, gyűlölködni és gyilkolászni. Addig összpontosítani kellene.

Méltósággal viselni a következményeket, s aktívan befolyásolni a választók percepcióját.

Az MSZP nem vesztett el még mindent. Ez még csak most jöhet.

Bajnai kormányfővé váltása az MSZP korifeusok hatalmi pozícióját betonozza be még egy évre.

Bajnai Gordon kormányra kerülésének a lényege egy kimondatlan megállapodás a kormányfő és az MSZP között: a válságot kezelő miniszterelnök politikai támogatást kap, cserébe nem avatkozik bele az MSZP holdudvar és a pártelit hatalmi erőviszonyaiba.

Bajnai kormányfőként nem léphet túl a válság menedzselésén. Kormánya a válságkezeléssel összefüggő témákban kapott szabad kezet, de kormányfőként a párt korlátozza a szuverenitását: az állami vagyonnal, azok menedzselésével kapcsolatos döntésekbe, a személyi kinevezésekbe nem szólhat bele.

Kormánya összeállításánál is érvényesült a hatalmi egyensúlyok megőrzésére irányuló elképzelés. De a hatalom gyakorlása ennél szélesebb kört érint. Azokat a kormánytagokat, magas rangú politikai vezetőket, akik szakterületeket irányítanak vagy azokra vonatkozó döntéseket befolyásolnak.

Az MSZP elitje azt felismerte, hogy Gyurcsány körül elfogyott a levegő – de azt nem ismerte fel, hogy a kormányzási metódussal is baj van. A választásokat nem csak konkrét, s húsbavágó intézkedések miatt, hanem az uralom gyakorlásának stílusa miatt is el szokták veszíteni a pártok.

A stílusban nem változott semmi sem. A stílus mindaz, ahogyan embereket kineveznek, megtartanak, ahogyan belső szabályokat alakítanak, ahogyan intézkedéseket hoznak, ahogyan a közösen vállalt célokat követik. A stílushoz tartozik a képviselői költségtérítés, a BKV menedzser szerződése, a party-mutyik kezelése, az ellenzékkel szemben alkalmazott kommunikáció.

A kormányfő szemmel láthatóan megpróbál sajátosan beszélni. Az elmúlt két-három hétben belekezdett az „örömhír” terjesztésébe: a válságot hárító intézkedések működnek, jövünk fel a szutyokból.

De ez kevés. Bukjon ki egy újabb ingatlanbotrány vagy más banánhéj, s az MSZP össze fog roppanni alatta. A kormányzásra gyakorolt kritika egy küszöb átlépése után magára a kormánypártra is hat, s az MSZP rég túl van azon a határon, hogy intakt és szuverén maradjon a rászórt kritikával szemben.

Bajnai kormányfővé választása nem csak a mutyi-party helyreállásához, hanem a párt sebeinek begyógyításához is segítséget adott volna. Nem látszik, hogy bármi is történne ebben az ügyben. Holott az MSZP meg van roggyanva. Egy cég, amely nem tudja beszüntetni a működését, ilyen helyzetben, ahol súlyos piaci vereség érte,  nem csak egy új vezetőt fogad, hanem coach-okat is alkalmaz, akik segítenek feldolgozni a rossz élményeket, s új pályára állítani a vállalatot. Igaz, ehhez az kell, hogy a vállalat a térvesztésben kihívást és ne végzetet lásson. Az MSZP ma messze áll ettől.

A távlati veszteség senkit nem izgat. Csak a most folyó úri-muri és az azt kísérő dínom-dánom, amelynek hosszú s keserves böjtje lesz.

Kész kabaré, ami tegnap óta és a mai napon folyik az MSZP-ben és az SZDSZ-ben.

Így kell lerombolni a kormányzó képességbe vetett maradék hitet is.

Így foszlik szét a legitimáció. Óráról -órára.

Gyurcsányt tudatosabbnak gondoltam - ami itt történik, az egy vezető összeomlásának a története.

Az MSZP-nek vezető kell.

Ha Gyurcsány nem csak egy hiszti hatása alatt cselekedett ( a lemondás és az utóbbi napok történései), akkor össze kell szedje az erejét, erőt kell vennie magának, s menedzselnie kell a helyzetet.

Nem mást, őt választották meg egy hete 85 százalékkal az MSZP kongresszuson.

Ha azért, mert néhány miniszterelnök-jelölt megbukott, GYF elvesztette az erejét, akkor  valóban nem szabad vezetőnek maradnia.

De ha ezt a helyzetet nem tudja menedzselni, akkor lejáratja magát: a vezetőképességébe vetett hitet rombolja le. Nem a jobboldali választók előtt, hanem a saját pártjában. 

 

A korr

• A rendőrségtől meg kell követelni, hogy minden bűnelkövető esetében azonosítsa a gyanúsítottak etnikai hovatartozását.
• Ha nem lehet kikerülni, mert tény, hogy bizonyos bűnesetekben cigányok a jellemző elkövetők, akkor ezzel egy időben, s tematikai keretben azonos módon beszéljünk arról, hogy más bűnesetek esetében milyen etnikum a meghatározó
• ha nem lehet a nyelvi tabut fenntartani, akkor minden etnikai jegyet emeljünk ki: amikor a Kék fényben a rendőrségi információk alapján azt mondják , az elkövető barna vagy sötétebb bőrű volt, a tévénézők meghatározó számú tagja azt mondja: aha, szóval megint cigányokat keresnek – álljunk bele ebbe a sodorba, ha meggátolni nem tudjuk, s közöljük minden alkalommal azt is, ha fehér bőrű ember a gyanúsított
• a bűnüldözéssel foglalkozó műsorokban, publikációkban figyeljünk arra, hogy ne csak azokról a kategóriákról számoljunk be, amelyekben cigányok erősen reprezentáltak, hanem azokról is, amelyekben nem
• a lopásokról ne csak akkor beszéljünk, amikor ez a cigányokra vonatkozó allúzióhoz vezet – minden nagyobb bolt be van kamerázva és tükrözve az országban, a bolti lopások ellen; többségük olyan helyen van, ahol nem élnek nagy számban romák
•  beszéljünk a szegénységből fakadó bűnőzésről, s ebben ne kíméljük a nem –roma népességet sem
•  beszéljünk nyíltan a cigány és nem cigány emberek közötti konfliktusokról, s beszéljük végig ezt a problémát
• ne csak válság idején beszéljünk a romákról: mutassuk be őket a teljes vertikumban és folyamatosan: a szegénységről, az oktatásról, a középosztályról, a belső világukról beszélve – és ezt illesszük be a szegényekről és a társadalomról szóló publikációkb
• beszéljünk sokat a középosztályosodásról és az azzal járó konfiktusokról, cigányok és nem cigányok esetében is
• beszéljünk sokat az underclass-ról, azokról, akiknek nem társadalmi státus problémáik, hanem alapvető létfenntartási gondjaik vannak

A miniszterelnök utoljára teremtett magának esélyt arra, hogy komoly változásokat indukáljon a magyar társadalmi berendezkedésben. A legutóbbi adótervei határozott változást indíthatnak el, a vagyoni és fogyasztási adók szerepének erősítésével, s bizonyos társadalmi juttatások elrendezésével.

A Fidesz reakciójából az is kiderül, hogy a legnagyobb ellenzéki párt nem ellenzi ezt az irányt. Ismét elmondták, hogy ez nem más, mint megszorító politika (ami igaz), majd ahelyett, hogy a részletekbe mentek volna bele, elővették az előrehozott választás és a bizalmat elvesztett kormányfő jól bejáratott toposzait.

A nem beszélés ebben az esetben azt jelenti, hogy nekik sincs jobb ötletük.

Az is üzenet, hogy a jó hírt (az adócsökkentést) hozó Orbán Viktor nem nagyon szólal meg. Részben taktikai okokból – ha Gyurcsány adó témában nyomul, ez elhalványítja Orbán üzenetét -, részben azért, mert az adócsökkentés politikáját most éppen nem tartják adekvát üzenetnek.

Gyurcsány legújabb javaslatai jobbos javaslatok. A fogyasztási adó emelése rossz azoknak, akik viszonylag szűk pénztárcából fogyasztanak ; ezen az alapvető élelmiszerekre vonatkozó kivételek csak enyhítenek, ami a legszegényebbeknek jó hír. Mindenki másnak, aki ezen a szinten túl fogyaszt, az áfa emelése rossz hír. A vagyonadó pedig a vagyonnal rendelkező, inkább középosztályi és alsó –középosztályi családok terhelését növeli.

Miután Magyarországon az alsó-középosztály és a középosztály jóval kisebb jövedelemmel rendelkezik, mint Nyugaton, ezért a komolyan vett vagyonadó erős terheléssel jár majd ( viszonylag kevésből kell viszonylag sok embernek viszonylag sokat fizetnie).

A vagyonadó előli menekülés a módosak, a mozgékonyak útja lehet, de Magyarországon ma vagyonfelhalmozás zajlik, annak bepótlása, amelyet 1948 és 1988 között megakasztott a kommunista uralom. Azaz, ez egy olyan adóbázis, amely egyelőre kiapadhatatlan forrás lesz.

A polgárosodás és a vagyonadó. - A vagyonadó a polgárosodás útja. Összekapcsolja egymással a vagyon-tulajdon-adófizetés fogalmait, s az adófizetés-közpénzek körét is. Akkor alakul ki ön-tudatos polgárság, vagy effajta gondolkodásmód, ha nem állampolgár és állam, hanem adófizetők és az állam viszonya teremtődik meg Magyarországon. A polgári forradalmak és átalakulások mozgatórugója is a saját tulajdon védelme volt, s az etatista-állampolgári kultúra átalakítását is ez formálhatja át.

Ha Gyurcsány ezt keresztülviszi – s a többi, meghirdetett intézkedése is megvalósul -, akkor a miniszterelnök kedvenc törekvése, a polgárosodás kap egy jelentős löketet. A tb járulék csökkentése, az szja sáv szélesítése felfelé a magyar államapparátus adóigazgatási reflexeit alakítja át. Nem a bérből és fizetésből élőkre alapozódik majd az adórendszer, hanem megjelenik egy alternatív logika, a vagyon megadóztatása.

A vagyon ezzel nem egy üldözendő és egyúttal elillanó, megfoghatatlan kategória lesz – amely helyett a megfogható jövedelmet kell terhelni -, hanem egy olyan jószág, amelynek növekedése akkor is jó, ha magán vagyon formájában ölt testet. Az állam akkor hízik majd, ha az állampolgárai vagyona is nő. A gyarapodás – a kis lakás nagyobbra cserélése és a kacsalábon forgó palota léte – már nem a köztől megtagadott magán – rész, hanem a közösséget pénzügyileg tápláló forrás lesz.

Egyébként ez a polgári társadalom és a közösség jólét összekapcsolódásának a momentuma. Sok Merci, sok közösségi bevétel.

A szükséges elem. – Mindez csak akkor nem válik az őszödi nagyotmondás és mellébeszélés részévé, ha a miniszterelnök ezúttal a sarkára áll, s végigviszi, amit gondol. Ha már megint csak a két napos médiasztori kedvéért dobta fel a legutóbbi javaslatait, ha hagyja, hogy ez is füstbe menjen, mint a kistulajdonosi részvényprogramja tavaly, ha javaslataival nem formálja át a baloldal gondolkodásmódját, akkor hosszú időre ez volt az utolsó dobása. Politikailag túlélheti, ennyire koncepciózus úgy sem tud lenni más a baloldalon, de paradigmát váltani, azaz a gondolkodási keret súlypontjainak áthelyezésével kísérletezni nem lehet kéthavonta. Nincs végtelen mennyiségű alternatív gondolkodási keret, s a megoldási lehetőségek sem végtelenek.

Az gyanús, hogy mint egy szappanoperát, úgy húzza ennek a sztorinak a vezetését. Az tragikus lesz, ha kedvenc fordulatához, az újabb két-három éves terv gondolatához tér vissza. Ha ismét csak toporog, s gondolatkísérleteket ereget, akkor ennyi erővel akár előrehozott választást is tarthatunk a nyáron.

Választási program? - Az is lehet, hogy ez lesz a választási programja.

De ha így lesz, milyen kormányfő az, aki hivatali idejébe mindig a következő ciklusára készül?

Nekem az érzésem az, hogy ezt azért nem meri bevállalni. Egy miniszterelnöknek az utolsó pillanatig programot kell megvalósítania, s nem egy következő megbízásra spekulálni. Főleg nem ilyen négy év után.

De hát Gyurcsány kormányzása során többször láttunk már karón varjút. Úgyhogy, tudja a fene.

Ha legutóbbi javaslatai is csak egy nagy stratégiai játék részei, akkor tovább apasztja a bizalmi tőkéjét. Amikor az tovább fog apadni, akkor az is világossá válik majd, hogy még mindig van neki. S akkor megint lehet majd reménykedni, hogy a Ferinek még mindig van miből.

Mindenestre ez most egy útelágazás. Ahhoz Gyurcsány Paradox Ferencnek kell lenni, hogy valaki a kormányzása harmadik éve elején jusson egy ilyen helyzetbe, amikor a normális kormányfők már a választási kampányra kezdenek készülni. De hát ez van. A mi Ferink az ilyen. S ez a mi országunk.