Ahhoz képest, hogy nyugtatónak szánták, az IMF vezetőjének és Gyurcsány Ferencnek a találkozója inkább nyugtalanító, mint megnyugtató volt.
Szavaikból a bizonytalanság fokozódása és az aggodalmas kérdések megkerülése olvasható ki. Magyarországnak aligha erre van ma szüksége.
Dominique Strauss-Kahn nem válaszolt arra a pénzpiaci pletykára, hogy az IMF elégedetlen-e a hitele felhasználásával. Nem válaszolt erre a sajtótájékoztatón, s direktben elkerülte a választ, amikor a Népszabadság a vele készített interjúban erre rákérdezett. A sajtótájékoztatón azt válaszolta: Magyarországon indult be először a hitelprogram, ezért jött ide. És hogy terv szerint halad a program.
Ez persze nem válasz arra, hogy van-e bajuk a pénz elköltésével. Azzal, hogy mi voltunk az első ország, s a tervet időarányosan hajtják végre, még nem válaszolt arra, hogy elégedett az elköltésével.
Kelet-Európában viszont az ilyen válasz elkerülése egyet jelent: nem akart arról beszélni, hogy elégedettek vagy sem. Annyi tehát biztos, hogy nem büszkélkedik vele. Ez pedig aggodalomra ad okot.
Azt is világossá tette, hogy az IMF-nek, a világ egyik legjobb információs bázisából dolgozó, elit-közgazdászokra épített intézménynek, fogalma sincs arról, mekkora is a válság mértéke, milyen a struktúrája, mekkora a kiterjedése.
Gyurcsány Ferenc pedig ismét örömmel tapicskolt a megszorítás könnyes-véres világában. A Népszabadság tudósítása szerint így beszélt:
„ A válság mélyebb és hosszabb, mint amire a kormány számított - tette hozzá. Kijelentette, újra és újra végig kell gondolni: hogyan változnak a korábbi feltételezések a gyorsan romló világgazdasági közegben. Arra ösztönzi a kormányt és a parlamentet, ha helyzet van, ne habozzanak, keressenek új eszközöket, amelyekkel fenntartható az ország finanszírozhatósága és ösztönözhető a gazdaság növekedése. Ha radikális lépésekre lesz szükség, a kormány azokat is vállalja – mondta”.
Gyurcsány kormányzási stílusának, s egyben a szocialista kormányzásnak az egyik sajátossága ez. Az egyik legnagyobb hiba, amit újra és újra elkövetnek.
Angela Merkel német kancellár az utolsó pillanatig azt állította, hogy a 13 milliárdos ösztönző csomag elég lesz. Ebben senki nem hitt. De ő nem változtatott a retorikáján. Majd amikor belátta, hogy nincs igaza, akkor tárgyalt a többi politikussal, s aztán bejelentette, hogy az ösztönző csomag 50milliárd euro, s a következő két évre szól.
Válsághelyzetben szerintem így kell kormányozni. Gyurcsány viszont úgy beszél a parlamentről, a saját frakciójáról, s a pártjáról, mintha az tőle független lenne.
Gyurcsány az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése óta sértődötten hallgat a terveiről, az alternatívákról, a helyzet értékeléséről. Kivéve, ha a leendő megszorításokról kell beszélnie. Akkor olyan, mint egy jó horror-film promóciója: néhány szótól is összeszorul az ember gyomra.
Ráadásul már megint ugyanaz látszik történni, mint ősszel. Szeptember elején a miniszterelnök a legoptimálisabb költségvetésként mutatta be a 2009-es tervezetet. Néhány hónap múlva úgy vett le a kiadásokból több száz milliárdot, mintha csak a kalapját tette volna le.
Eddig, tegnapig minden rendben volt. Tegnap kiderült, hogy lehet, hogy még további megszorításokra is szükség lesz. Kinek beszél ilyenkor a miniszterelnök? A mellette álló Strauss-Kahnnak? Miért nem az ajtó mögött mondta el neki? Vagy a magyar embereknek? Mi ő: Frankenstein, aki minden megjelenésében rémületet kelt vagy az a kormányfő, akinek relatív nyugodtságot keltve, kiszámítható módon kell kormányoznia – főleg válság idején?
Van egy érthető magyarázat arra, amit csinál. Ennek több elem is van. Az egyik a bűntudat, amiért nem volt elég őszinte 2006 tavaszán, a győzelem után. A másik, hogy be akarja biztosítani magát - jó előre, ha tovább kell keménykednie.
A harmadik, s ez szerintem a legfontosabb, hogy Gyurcsány Ferenc szíve mélyén egyszer és mindenkorra le tudná maga mögött az állandóan újratermelődő költségvetési hiányt. Úgy, mint Bill Clinton, aki hat év alatt leküzdötte a hatalmas amerikai deficitet. S ennek érdekében minden lehetőséget megragad, ami csak adódik. Egy pillanat – körülbelül két hét – alatt fordult a tengelye körül, s nyomta le ősszel a maastrichti kritériumok teljesítését az országon, az ellenzéken, s a legfontosabb választói, a saját frakciója torkán. Ha merné, sebes lépésekkel ezt folytatná.
De már megint nem meri. Már megint toporog. Mérlegel. Több dimenziós játékot játszik, amelyben a kedvező alkalomra vár, amikor a dolgok maguktól is megváltoznak, átrendezik az erőviszonyokat, s akkor végre teheti, amit szeretne. Az őszödi beszéd azért rúgta gyomorszájon, mert a létező erőviszonyokat nem ő, hanem a beszéd kiszivárogtatói változtatták meg. S erre nem volt adekvát válasza. A nemzetközi erőviszonyok, gazdasági változások személytelenebbek, távolibbak, s a miniszterelnök könnyebben is alkalmazkodik hozzájuk.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egyik legnagyobb gyengesége, hogy úgy akar mélyreható változásokat, hogy azt reméli, a rossz hírt nem neki kell lenyomnia a választók torkán, s így széttárhatja a kezét: Barátaim, nincs más út, mint a megszorítás. Állandóan készen áll ennek bejelentésére, de sosem meri.
Gyurcsány kormányzási stílusában van valami, ami végtelenül idegesítő, ahogyan idegesítő, ha az alamusziról kiderül, hogy határozott véleménye van , vagy ha a csigaként mozgóról kiderül, hogy vágtatni is képes. A kormányzás egyik sajátossága, hogy a kormányfőnek tág tere van megválogatni a maga stílusát, tempóját – nincsenek bevált sémák, azt csinál, ami akar. De van valamifajta konzisztencia elvárás, amelynek végig kell húzódnia a kormányzás egészén. Amikor Gyurcsány népszerűsége a mélybe zuhan, s ott is tartózkodik, akkor szerintem ebben a dimenzióban, a megérthető konzisztencia tekintetében vall kudarcot a kormányfő. A kormányfő tevékenységének megítélésében állandóan az gyötri az embert, hogy akkor most meri, vagy nem meri? Ezért idegesítő az a mód, ahogyan kormányzása során a megszorításokat kezeli; a megszorítások pedig kormányzása legnagyobb részét teszik ki.
